Hallgasd meg!
„Fogalmam sincs, miért érdekel az összes város ebben a szerencsétlen Közép-Európában Észtországtól a Balkánig. Tényleg nem tudom, de talán mindegyiket láttam már – a nagyobbakat és a közepeseket biztosan. Persze ezen ismeretek nélkül is nyugodtan tudnék élni, de már késő.”
(Ziemowit Szczerek: Via Carpatia)
„Életünk során mind azért vágyakozunk, azért sóhajtozunk és epekedünk és mindenféle édes mámorba azért vetjük bele magunkat, mert emlékszünk valami elveszített boldogságra, melyet bizonyára az anyaméhben éltünk át és újraélni – bár ezt félünk bevallani – csak a halálban lehet. De ki akar meghalni?”
(Jack Kerouac: Úton)
Hajnal volt, a wrocławi buszpályaudvaron sem az információs pult, sem a jegypénztár nem nyitott még ki, büfét és vécét sem láttam sehol. A helyiek télikabátban mászkáltak, sapkában, sálban, kesztyűben. Nem számítottam rá, hogy március végén ennyire hideg lesz. Nagy nehezen kibogarásztam a menetrendből, hogyan juthatok el Jelenia Górába, aztán amikor a csomagjaimat vonszolva a kocsiállást keresem, rám akaszkodott két levakarhatatlan kéregető. Nem tűntek hajléktalannak, csak részegnek. Rajtunk kívül senki sem volt a peronon.
Két złotyt kértek tőlem vodkára, mutogattak a csomagjaimra, a laptoptáskámra, ne basszam már át őket, biztos csörög valamennyi apró a zsebemben. Közben vigyorogtak, és a nyakukhoz emelték a hüvelykujjukat. El akarják vágni a torkomat? Vagy az mutogatják, hogy egy kicsit még szomjasak? A hőbörgésükből egyetlen szót értettem csak, azt, hogy kurwa.
Próbáltam elterelni a szót azzal, hogy Jelenia Górába készülök, és nem tudom, honnan indul a buszom. Erre – mintha feladatot kaptak volna, amit kötelességüknek éreznek megoldani – bekísértek az állomás épületébe, ahol közben kinyitott a jegypénztár. Leíratták a pénztáros lánnyal egy darab papírra – akkor még éppen nem terjedtek el okostelefonok –, hogy pontosan hova kell mennem, és végre megvehettem a jegyemet is.
Persze egyedül is boldogultam volna, főleg, ha nem tartanak fel, de belementem a játékba, és végül adtam nekik egy kis aprót. Aztán buszoztam tovább Jelenia Góra felé. Szürke volt az ég, és folyton lecsukódott a szemem.
Miután megérkeztem, kértem egy kávét a pályaudvar melletti presszóban, és hazatelefonáltam a szüleimnek, hogy még élek. A pultos öregasszony felforralt egy nagy pohár vizet, belebaszott néhány kanálnyi őrölt kávét, egy kicsit összekeverte, ez volt a kawa. De legalább megtanulom tőle, hogy a
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.