Sörözés egy régi baráttal – Lengyelországi utazások | 1. rész

„Fogalmam sincs, miért érdekel az összes város ebben a szerencsétlen Közép-Európában Észtországtól a Balkánig. Tényleg nem tudom, de talán mindegyiket láttam már – a nagyobbakat és a közepeseket biztosan. Persze ezen ismeretek nélkül is nyugodtan tudnék élni, de már késő.”
(Ziemowit Szczerek: Via Carpatia)

„Életünk során mind azért vágyakozunk, azért sóhajtozunk és epekedünk és mindenféle édes mámorba azért vetjük bele magunkat, mert emlékszünk valami elveszített boldogságra, melyet bizonyára az anyaméhben éltünk át és újraélni – bár ezt félünk bevallani – csak a halálban lehet. De ki akar meghalni?”
(Jack Kerouac: Úton)

Hajnal volt, a wrocławi buszpályaudvaron sem az információs pult, sem a jegypénztár nem nyitott még ki, büfét és vécét sem láttam sehol. A helyiek télikabátban mászkáltak, sapkában, sálban, kesztyűben. Nem számítottam rá, hogy március végén ennyire hideg lesz. Nagy nehezen kibogarásztam a menetrendből, hogyan juthatok el Jelenia Górába, aztán amikor a csomagjaimat vonszolva a kocsiállást keresem, rám akaszkodott két levakarhatatlan kéregető. Nem tűntek hajléktalannak, csak részegnek. Rajtunk kívül senki sem volt a peronon.

Két złotyt kértek tőlem vodkára, mutogattak a csomagjaimra, a laptoptáskámra, ne basszam már át őket, biztos csörög valamennyi apró a zsebemben. Közben vigyorogtak, és a nyakukhoz emelték a hüvelykujjukat. El akarják vágni a torkomat? Vagy az mutogatják, hogy egy kicsit még szomjasak? A hőbörgésükből egyetlen szót értettem csak, azt, hogy kurwa.

Próbáltam elterelni a szót azzal, hogy Jelenia Górába készülök, és nem tudom, honnan indul a buszom. Erre – mintha feladatot kaptak volna, amit kötelességüknek éreznek megoldani – bekísértek az állomás épületébe, ahol közben kinyitott a jegypénztár. Leíratták a pénztáros lánnyal egy darab papírra – akkor még éppen nem terjedtek el okostelefonok –, hogy pontosan hova kell mennem, és végre megvehettem a jegyemet is.

Persze egyedül is boldogultam volna, főleg, ha nem tartanak fel, de belementem a játékba, és végül adtam nekik egy kis aprót. Aztán buszoztam tovább Jelenia Góra felé. Szürke volt az ég, és folyton lecsukódott a szemem.

Miután megérkeztem, kértem egy kávét a pályaudvar melletti presszóban, és hazatelefonáltam a szüleimnek, hogy még élek. A pultos öregasszony felforralt egy nagy pohár vizet, belebaszott néhány kanálnyi őrölt kávét, egy kicsit összekeverte, ez volt a kawa. De legalább megtanulom tőle, hogy a dziękuje bardzo a köszönöm szépen, a prosze bardzo meg a kérem szépen.

A buszsofőrnek nagy nehezen magyaráztam el, hogy Sobieszówban szeretnék majd leszállni. A munkásszállóban, ahol szobát kaptam, szintén nem beszéltek angolul. Megtudtam, hogy egy lavórban moshatom a ruháimat, az alagsori konyhában főzhetek magamnak, és csak a folyosón lehet internetezni.

Délután a szobám ablakából láttam, hogy a szemközti, lerobbant lakóház erkélyére egy fiatal lány próbál felmászni, nagy táskával a kezében. Felállt a kerítésre, de még így is alig érte el az erkély szélét. Közben kiabált valakinek, hogy engedje be, de nem érkezett válasz. Üggyel-bajjal feldobta a táskát az erkélyre, és megint megpróbálkozott a falmászással. Drukkoltam neki, hogy sikerüljön.

Sikerült. Amint felkapaszkodott, észrevette, hogy nézem. Mit tehettem volna? Elismerősen intettem neki, ő meg mosolyogva visszaintett, végül besétál az erkélyajtón.

Ez volt első napom Lengyelországban.

*

Soha nem éltem hosszú ideig külföldön, de mindig próbáltam a lehető legtöbbet felfedezni azokból az országokból és városokból, ahova sikerült eljutnom. Ez nem igazán működhet úgy, ha az ember kizárólag valami szakmai programra érkezik, ha csak meglátogat egy ismerőst, ha csak egy szálloda all inclusive ellátását élvezi, vagy ha csak a legismertebb látnivalókat szeretné kipipálni.

A hátizsákos utazók közé tartozom, még ha azon belül nem is az autóstoppos, hálóteremben alvós vagy erdő szélén sátorozós kasztba. Kell egy minimális kényelem és biztonság, máskor viszont éppen a tervek nélküli sodródás lesz az utazás sava-borsa, idegen kocsmákban ismeretlen arcokkal dumálni, házibuliból házibuliba csöppenni, éjszakai buszon aludni. Idővel úgyis visszafogottabb és óvatosabb lesz az ember, de a kíváncsiság nálam még változatlanul megvan.

2010-ben három hónapot tölthettem el Lengyelországban egy ösztöndíjjal. Ez volt a szabadsághoz kapcsolódó egyik ősélményem. Először egy Jagniątków nevű hegyi faluban, a Karkonosze Nemzeti Park irodájában végeztem nem túl hasznos feladatokat, és a kertészeti munkákban is segíthettem, de csak addig, amíg a növények metszése közben el nem tévedtem a sorok között, el nem kezdtem metszeni egy ritka faj példányait, és meg nem ijedtek a kollégák, hogy a végén még kiirtom a nemzeti park növényállományát. Maradtam az irodában.

Egyszer az egyik kolléganőm, Katarzyna, aki egyébként a nemzeti park igazgatójának fiával járt, elutazott Varsóba, hogy gyertyát gyújtson a szmolenszki repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczińsky és társai tiszteletére, és megkérdezte, hogy nem akarok-e elmenni vele. Akartam. Átszeltük a nagy lengyel prérit, és az autójában aludtunk egy benzinkút mellett. Meg akarta tanítani nekem, hogy a szeretlek lengyelül kocham cię, de ezt akkor már tudtam.

Tőle kaptam egy CD-t is, akkor még voltak CD-k, olyan zenekarok dalait másolta rá, mint a Kult, a Pidżama Porno, a Strachy Na Lachy, a Maanam, az Analogs, a Dezerter, a Farben Lehre, a KSU, a Myslovitz  vagy a T.Love. Bár nem tanultam meg lengyelül, amit azóta is szégyellek, ezeket a zenéket később is hallgattam, sőt még egy-egy koncertre is elmentem.

Lengyelország beláthatatlanul nagynak tűnik egy fájdalmasan kicsi országból nézve. Nemcsak a négyzetkilométerekre és a lakosság számára gondolok, hanem a nagyvárosokra, egyetemi városokra, kulturális és gazdasági-kereskedelmi központokra, a tanulási és munkalehetőségekre, az ismerkedési és szórakozási lehetőségekre, a Nobel-díjas írók és a világhírű filmrendezők számára. Persze ezek is csak számok.

Szerencsére volt időm legalább néhány fontosabb helyre elvonatozni. Krakkóba, ami az ország kulturális fővárosa, és ha már a közelben voltam, Auschwitzot és Wieliczkát. Eljutottam Poznańba, ahol 1956-ban a mi forradalmunkhoz hasonló, de kisebb volumenű felkelés zajlott, és Gdańskba, amit 1939-ben először kezdtek el bombázni a németek, ahol 1980-ban megalakult a Szolidaritás, és ahol megfürödtem a jéghideg Balti-tengerben.

Hülyeség lenne belemenni abba versenybe, hogy a lengyelek vagy a magyarok szenvedtek-e többet a történelem során, mert ezt nem kilóra mérik. Magyarország is három részre szakad, Lengyelországot is felosztották egymás között a szomszédos nagyhatalmak. Nekünk is volt egy Trianonunk, a lengyelektől is elcsatoltak jókora területeket keletről, igaz, cserébe kaptak egy nagy földsávot nyugatról. Mindkét országból elvitték a zsidókat és kitelepítették a németeket, mindkettő a keleti blokk része lett, nálunk viszont élhetőbb volt a szocializmus.

A rendszerváltás előtti szürke, lepusztult Lengyelországról csak olvasmányélményeim vannak, de azért itt maradtak a múltból az ingerszegény lakótelepek, vagy azok a hangalámondásos filmek, amikben végig ugyanaz a lengyel faszi beszél ugyanolyan érzelemmentes hangon, akár férfit, akár nőt kell szinkronizálnia.

Feltűnő viszont már az első utamon is, hogy milyen sok helyen folynak építkezések, renoválások, mennyi város közterei vannak szétbarmolva. Mindenhol kordonokat láttam, állványokat, törmeléket és port, meg újabb és újabb iroda- és lakóházakat.

*

Az ösztöndíjas időszakom nagyobb részében az egyik legszebb és legfiatalosabb lengyel nagyvárosban, Wrocławban látogathattam egyetemi előadásokat – de azért csak módjával. Közben a külvárosban, egy lakótelepen béreltem szobát, négy lengyel fiatallal megosztva a tizedik emeleti panellakást. Talán elmond valamit a kelet-közép-európaiak zárkózottságáról, hogy hiába laktam lengyelekkel, a legtöbb időt Erasmus-ösztöndíjas magyarokkal töltöttem, még ha ismerkedtem, barátkoztam másokkal is.

Eleinte Wrocławban is kerestem a helyemet. Azzal szórakoztam, hogy felszálltam egy-egy random buszra és villamosra, és a végállomásig mentem, aztán vissza. Egy Asia nevű lány mesélte, hogy csak a nővérét jött meglátogatni ide, de rögtön beleszeretett a városba, és szerinte én is bele fogok. Csavarogtam a zegzugos óvárosi utcákon, meg a régi piactér, a Rynek környékén. Egy gitáros minden áldott nap eljátszotta a Led Zeppelintől a Stairway to Heavent.

Az Odera hídjain és szigetein is jókat lehetett bóklászni. A Słodowa-szigetnek volt valami hippis bája, ami mára csak nyomokban maradt meg. Ahol most menő kávézók sorakoznak, ott nem volt semmi, de mindig el lehetett üldögélni valakivel a parton, dobozos sört pedig a hídon túli kisboltból hoztunk magunknak.

Persze végigjártam a kocsmákat is. Nem merném megtippelni, hány korsó Lech, Żywiec, Piast, Tyskie, Warka és Okocim fogyott el, meg hány feles Sobieski, Wyborowa, Żubrówka.

A Przedwojenna kocsma neve azt jelenti, hogy „háború előtti”, és ennek megfelelően rendezték be. Itt mindig olajos-hagymás heringet ettem. A Bezsenność név jelentése „álmatlanság”, ez is találó volt. A Grawitacjában meg egyszer nem tudtam legyőzni a gravitációt egy nehéz nap éjszakáján, és az asztalra dőlve aludtam, amíg hajnalban fel nem ébresztett a biztonsági őr. A Niebo magyarul „mennyország”, és tényleg ott éreztem magam, miután megismerkedtem Agnieszkával.

Egyszer az Odera partján ültem vele, és hallgattuk a Słodowa-sziget felől a hídon át a belváros felé részegen tántorgó emberek gajdolását. Az egyik társaság magyar volt, a sírva vigadós fajtából. Magyaráztam Agnieszkának, kissé mentegetőzve, de valahogy mégiscsak büszkén, hogy ezek vagyunk mi, ilyen a magyar néplélek. Könnyen felismerhető, egyedi.

Annyira egyedi, hogy a következő csapat, ami lengyel fiatalokból állt, ugyanilyen édes-bús kornyikálással vonult át a hídon, annyi különbséggel, hogy a dalszövegekben több volt a mássalhangzó.

Aztán egy másik fiatal társaság követte őket. Ezek is nótáztak, csak éppen oroszok voltak, de ugyanaz a szívből, gyomorból, tüdőből felszakadó fájdalom zengett a hangjukban. Olyan mély fájdalom, amire tényleg csak vedelni lehet, és abból lesz ez a mámoros óbégatás.

Egyformák vagyunk mi itt mind Kelet-Európában, állapítottuk meg bölcsen.

A lengyel–magyar barátság egy létező hagyomány, erről többször meggyőződhettem. Még a fiatalabbak közül is akad, aki hallotta otthon vagy az iskolában, hogy lengyel, magyar két jó barát, és valahogy megjegyezte. Sok forradalomban, szabadságharcban, háborúban segítettük egymást, vagyis segítették egymást az őseink.

Az viszont már meglepett, amikor lengyel egyetemistákkal söröztem, és sajnálkozásukat fejezték ki, hogy az a fasiszta Orbán került hatalomra nálunk. Pedig ez 2010 májusában volt, pár héttel az első kétharmados Fidesz-győzelmet hozó választások után. Legfeljebb azzal nyugtathattam magam, hogy én nem voltam a Fidesz szavazói között, igaz, nem is rohantam a varsói nagykövetségre, hogy leszavazzak az akkor még szimpatikus LMP-re – másra meg amúgy sem bírtam volna.

Azóta sok víz lefolyt az Oderán meg a Visztulán, a Dunán meg a Tiszán. Néhány éve újra eljutottam Lengyelországba. Olyan volt, mint leülni sörözni egy régi baráttal. végigjártam régi kedvenc wrocławi, krakkói, varsói, gdański, poznańi helyeimet, és felfedeztem más városokat, más tájakat is.

Voltam például a Mazuri-tavaknál, ahol a vendégház pingpongasztala, csocsóasztala és menzája akármelyeik Balaton-parti szoci üdülőben elfért volna a ’80-as években. Jártam Malborkban, ahol megnéztem a Német Lovagrend 13. századi várát. De megfordultam olyan iparvárosokban is, mint Łódź, ahol a Manufaktura, a gyártelepből lett szórakoztatókomplexum a város egyik központja, vagy a sziléziai iparvidék központja, Katowice, ahol melegítős, szatyros, napközben is részegen tántorgó figurákba botlottam.

A nosztalgia és az új felfedezések mellett, azon túl, hogy hány kocsma zárt be és hány új hotel meg irodaház épült, a legérdekesebb azt megfigyelni, hogy mennyit változtak az emberek. Nos, rengeteget. Egyre kevesebb a spontán beszélgetés a kocsmában vagy a vonaton, főleg a fiatalokkal megy nehezebben, bár az idősebbek még ragaszkodnak ezekhez az elavult kommunikációs formákhoz, akkor is, ha nincs közös nyelv. Egy néni húsz percen beszél keresztül hozzám lengyelül Łódź és Varsó között a vonaton, hiába mondom neki, hogy nie rozumiem, vagyis hogy nem értem.

És változtam én is, ugyanúgy a telefonomat nyomkodom, mint mások. Megnézem, milyen értékelést kapott a kocsma, ahova beülök, ezerszer ellenőrzöm, hogy jó irányba indultam-e el a szállás felé, amit előre lefoglaltam, és hogy tényleg háromnegyedkor indul-e a vonatom. Tizenöt éve még úgy indultam el egy városba, hogy nem tudtam, hol fogok aludni, de tudtam, hogy valahogy fogok, most meg előre megtervezek mindet.

Mindez azért jutott eszembe, mert pár napja megint tettem egy rövid utat Lengyelországba, ezúttal csak Krakkóba és Varsóba.

De erről majd legközelebb.