2006 után megváltozott a magyar rendőrség magatartása. A négy évvel később kezdődő tüntetéshullámok biztosítása egyre erőszakmentesebbé vált, hozzá is szoktunk ahhoz, hogy a rendőrség Budapesten nem alkalmaz gyülekezéskor tulajdonképpeni erőszakot – egy-egy kirívó esetet leszámítva. A 2026-os választáshoz közeledve ismét megszaporodtak azonban a szükségtelenül erős fellépések (könnygáz a gimnazisták szemébe), ám összességében a média egy szimpatikus rendőrség képét mutatta.
Növelni a társadalom bizalmát a rendőrségben és a hatóságokban leginkább a kommunikáción keresztül lehet. Ahogyan a nőügyekről írni kell, ugyanúgy érdemes írni arról, hogy mit tesz a rendőrség, adott esetekben mi a reakciója, hogyan kommunikál.
Nemcsak a kommunikáció, hanem a kontextus is lényeges: az, hogy „miben van” éppen a társadalom. A Fidesz által 2020-ban bevezetett és hat éven át fenntartott rendkívüli állapot (és annak különféle változatai) szintén hozzájárult ahhoz, hogy mindig legyen fontosabb kérdés, mint a nők elleni erőszak. Amikor az emberiséget vagy Magyarországot összességében érintő ügyekről van szó, fel sem merül, hogyan lenne köze annak a nők helyzetéhez. Csak néhány példa: gazdasági válságok, háborúk, menekültválság, az egészségügy vagy a szociális szféra helyzete, oktatás, gyerekvédelem, lakhatási válság – ezek mind-mind olyan ügyek, amikben, ha érvényesülne a nőjogi szempont, rögtön komplexebb, valóságosabb képet kapnánk, és ezáltal új szempontokat is felvonultató megoldások születhetnének. De a politikának sem érdeke ez, így az egzaltált állapotban tartott ország mindig csak az aktuális sürgető problémára figyel, sosincs nyugalom, a pánik pedig elősegíti, hogy a megszokott reakciók uralkodjanak el a társadalmon. A nőket meg akkor veszi elő a politika, ha jól jönnek neki, mondjuk migrációs riogatáshoz vagy a születési ráta csökkenése miatti bűnbaknak.
Egy-egy nők elleni erőszakeset persze kelt hullámokat, és ilyen esetekben a média is nagyobb figyelmet fordít a történésekre (példa erre Megumi, a japán nő tragédiája). Ilyenkor az az érzése is lehet az embernek, hogy már-már megfelelően kommunikál az ország a nők és gyerekek elleni erőszakról. Eltünedeztek a szerelemféltések, ritkultak a „kiskorúval szexelt a 40 éves” kattintásvadász címek, ezzel párhuzamosan pedig a rendőrség is egyre jobban figyelt és támaszkodott a kommunikációra.
Amikor a 2010-es évek végén felvettek egy social media-menedzsert, a rendőrségi közösségimédia-jelenlét megváltozott. Jól elkapott trendek, barátságosabb kommunikáció, bizalomnövelés a fiatalabb generációkban is – miközben a globális trend telepakolta rendőrellenes ACAB- („all cops are bastards”, azaz: „minden rendőr rohadék”) videókkal az összes platformot.
Az új kormány, úgy tűnt, egyesek számára biztosítékot jelent arra, hogy az egyre javuló kommunikáció és a rendészetbe vetett bizalom stabil, hisz ez az új adminisztráció elméletben – már ami a nők kérdését illeti – szöges ellentéte az előzőnek. A közönség nagyvonalúan átsiklott a miniszterelnök-jelölt családi történetein és a vele kapcsolatos bántalmazási vádakon, ezeket elfedte a kampányzaj, azóta meg a rövid politikai emlékezet borított fátylat az egészre.
Ebből is kiderül, hogy a társadalom nőjogokra érzékeny része alapvetően biztonságban érzi magát az új hatalom alatt – ahogyan biztonságban érezte magát az elmúlt években is. Nem a szívhangrendeletről, a vak komondorról vagy az „aki szép, az nem lehet okos” fordulatról beszélek, hanem a társadalmi közeg által megképzett biztonságról, arról, hogy ha baj van, lesznek értő fülek; a kritika, a segélykérés meghallgatásra fog találni, hogy valami következménye mégiscsak lesz annak, ha sérülnek a nő- és gyerekjogok, hogy az erőszak nem marad következmények nélkül. Arról, hogy lesz olyan médiaszemélyiség, influenszer, újságíró, aki igenis meg fogja írni, ha valami félresikerül a kommunikációban, vagy ha éppen olyan eset kerül nyilvánosságra, ami rámutat a rendszer hibáira.
Olyan érzés ez, mint amikor belehallgatunk a kocsmában egy baráti kör asztalnál maradt fiútagjainak beszélgetésébe. Olyasfajta árulás ez, amire számít az ember, csak épp egy ideig elhitte, hogy elfeledkezett róla, mert elfeledtették vele. Elhitte, hogy tényleg megváltoztak a dolgok belül is, de mégsem – ettől persze ő érzi magát hülyének, miért is hitte el.
Vannak persze azok a kékharisnyák, jórészt szakemberek vagy nőjogokkal hivatásszerűen foglalkozó emberek, akik ezt a hamis biztonságérzetet nem osztották. Most örülhetnek (örülhetünk), hogy nekünk volt igazunk. Most az történt, hogy egy félrement e-mailezésnek köszönhetően kiderült, a rendőrség egyik munkatársa, miután Martini Noémi, a HVG újságírója egy nőket érő utcai zaklatásról szóló anyagához interjút kért a budapesti rendőrfőkapitánytól, közölte egy kollégájával, „egy sikítozó kékharisnyával nem fog Budapest rendőrfőkapitánya interjút készíteni”.
Hogy a legtöbb ember, intézmény vagy cég nőket érintő gondolkodása nem változott. A kékharisnyázás felhívja a figyelmünket, nem lehet belekényelmesedni abba, hogy azt gondoljuk, milyen jófej, sőt, cuki a rendőrség csak amiatt, ahogy az elmúlt években megjelent a közösségi médiában. Hogy legbelül még mindig azt gondolják, a feministákkal nem kell foglalkozni, hogy általában a nőbántalmazás vagy ez a konkrét nőzaklatásos ügy egyszerre túl problémás és túl jelentéktelen. Emlékeztet minket továbbá arra is, hogy ami az ilyen eseteket illeti, nőként csak annyira bízzunk a rendőrségben, amennyire muszáj – forduljunk a hatósághoz, de ha tudunk, inkább ne maradjunk passzívak.
Ez a levélváltás alapvetően abból a passzív érzületből rázza fel az embert, hogy azt hihettük, már minden megy a maga útján, minden javulgat, öles léptekkel haladunk a nők elleni erőszak valódi komolyan vétele felé, és szinte nincs is szükség a rendszerszintű kiállásra, az egyeztetésekre, tréningekre, posztokra – elég csak az egyénekkel foglalkozni.
Pedig továbbra is magunkra és egymásra kell számítanunk, menni kell tovább, elérni, hogy még inkább fejlődjön a rendszer, a hatóságok és a rendőrség. Mondhatjuk, hogy ez egy újabb kijózanító pillanat volt. A hamis biztonságérzetből a valóság felé evickélni persze csalódást keltő. De érdemes megérkezni a valóságba és lankadatlanul tenni a dolgunkat.
Borítókép: Woman / az illusztráció alkotója: Krasznahorkai Emma
Bejelentkezés