Négy évtizede történt a csernobili atomkatasztrófa. Karafiáth Orsolya Konok Péterrel és Balogh Gáborral személyes élményeikről, a hatalom természetéről, a következmények nélküliségről és a tragédia társadalmi feldolgozásáról beszélget a műsorban.
Az első kérdés rögtön a személyes emlékekre vonatkozik. Konok Péter a „hihetetlen bizonytalanságra” emlékszik és arra, hogy mindenki aggódott, de igazából nem tudta az ember, hogy mi van. „Valami zsezsgett”, és mindent nagyon meg kellett mosni. Balogh Gábor még kisgyerek volt, utólagos, beépített emlékei vannak, neki is a zöldségmizéria maradt meg a legjobban. Párhuzamot von a még jobban mosd meg a zöldséget és aközött, hogy a Covid alatt még jobban meg kellett mosni a kezünket.
Karafiáth Orsolya megosztja, hogy az ő katonacsaládja úgy érezte, többet tud a történtekről, de az sem volt megnyugtató. Arra kéri vendégeit, hogy világítsanak rá arra, mitől lett Csernobil több, mint egy sima baleset. Korszakváltás lett ez abból a szempontból, kezdi Konok Péter a magyarázatát, hogy hogyan nézünk ezekre a katasztrófákra. Szerinte Csernobil sokféleképp van határponton, hiszen egyrészt a Szovjetunió megszűnőben van, másrészt az információs technológia határán állunk, épp ott, mielőtt minden azonnal közvetítve lenne, mindent rögtön látnánk, mindenre tudnánk azonnal reagálni.
Konok úgy fogalmaz, hogy létezett már az atomerőművekkel szembeni óvatosság, de még nem ért meg „a gyanakvás ilyenfajta bizonyossággá”. Szerinte Csernobil óta nézünk bizalmatlanul a progresszióra, mert ekkor „a fejlődésben való hit is kapott egy óriási pofont”. Balogh Gábor ezt kiegészíti azzal, hogy a Szovjetunió ekkorra elvesztette a 100%-os véleménymonopóliumát, illetve gondolkodásában és mentalitásában is elavult, emiatt azt hitték, elbagatellizálhatják ezt a katasztrófát is. „Iszonyatos erejű leleplezése volt ez az egész államszocialista rendszernek”, fogalmaz Balogh. A későbbi (kirakat)per kapcsán ismerteti, hogy mi az atomerőmű építésének és katasztrófájának története. Konok megjegyzi, hogy „Csernobil metaforikusan a korabeli Szovjetunió”, hisz akkor nem ismerték fel, hogy mennyire gagyi és félig szétesett már, amin ülnek. Hozzáteszi, hogy ekkorra az emberek már el se játsszák, hogy hisznek a központi kommunikációnak.
A hazugság természetéről van szó Balogh szerint, az a „nagyon ősi” toposz került elő, hogy „az urak felülről mérgezik az embereket”. És a május 1-jei felvonulást is meg kellett tartani, egészíti ki Konok, a szimbolikus dolgok nem maradhattak el, mert akkor végképp elvesztették volna az emberek a biztonságérzetüket.
Az a tanulság Balogh szerint, hogy nem mindegy, mennyire szabad a társadalom, amiben élünk. Szabad országban nem lehet eltitkolni a katasztrófákat, mondja, van számonkérés, és tudod, hogy nem úszhatják meg a felelősök. Csernobillal kapcsolatban szerinte az az egyik legerősebb pillanat, amikor „elkezd hiányozni a szabadság”.
Karafiáth Orsolya zárókérdése az, mi lehet az oka annak, hogy még mindig ilyen sok embert érdekel Csernobil és lehet-e megnyugvást találni. Bármi kerül elő, mondja Konok Péter, az ebben a nyilvánosságban már nem lesz hiteles, ahogyan a Covidot és a háborúkat sem fogjuk tudni feldolgozni. Ezzel Balogh is egyetért, azzal egészíti ki, hogy nagyon belassultak a szembenézések és feldolgozások. És – teszi hozzá Konok – az a fajta öncenzúra is megjelent, hogy bizonyos dolgokról az alusisakosság-vádat kerülendő nem beszélünk.
De milyenek voltak a Csernobil előtti és utáni katasztrófák, mint például a Three Mile Island-i eset? Mi volt a szerepe a Szabad Európa rádiónak 1986-ban? Hogyan működött Kínában a nagy katasztrófák eltitkolása és mi volt a nagy salátaügy? Hogy jön mindehhez Gramsci és sikerült-e feldolgoznunk a vietnami háborút? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a Péter és Gábor legfrissebb adásából.
Bejelentkezés