Anyám utálja a cigányokat. Én egy cigánytelepen dolgozom. Ebből logikailag az következne, hogy engem is utál. És ez a következtetés nem áll messze anyám fájától, bár kicsit összetettebb a dolog, mert igazából saját magát utálja. Egyszer majdnem összeverekedett a Svájci Marival a harmadikról, mert azt találta mondani, biztos forrásból tudja, hogy a miniszterelnök igazi neve nem is Orbán, hanem Orsós. Lett belőle olyan ordítozás, hogy szikrázott a korlát a lépcsőházban a hörgő és a magas hangoktól. Mintha flexeltek volna, de tényleg. Drukkoltam, hogy tépje már meg egymást a két öregasszony, de jött egy részeg közterület-felügyelő, összeesett, pont a bejáratnál, és meghalt. A legelső lépcsőfok mértani közepén. Szentül meg voltam győződve, hogy a szikrázós ordítozás miatt halt meg. Mondtam anyámnak, hogy egy ilyen régi közhelyes provokáció miatt elvenni egy ember életét avval a kibírhatatlan frekvenciával, mégiscsak túlzás. A kiérkező rendőröknek persze senki nem mondott semmit a veszekedésről, és a szikrázásról sem. Anyám sarkon fordult, és bement a szobába, mert kezdődött a városi közgyűlés közvetítése, ahol éppen arról szavaztak, legyenek-e világító Horn Gyula-kerti törpék a főúton.

A közgyűlés, a mi kis cirkuszunk, piacunk, hisztériás ringünk, ami saját törvényekkel rendelkezik, felépítésének és működésének logikája érdekes egyenlet alapján dekódolható: nagyon fontos, hogy a polgármester sohasem lehet többségben, alapvető illemszabály, hogy nyerés estén legalább három-négy képviselő árulja el, lépjen ki az éppen hasító szövetségből, magyarázza Géza bátyám. Majd így folytatja: amikor ezt megteszik, a többi párt vagy mi, gyorsan keresse meg őket valamilyen lehetőséggel, Zs.-nek egy felügyelőbizottsági tagság a legnagyobb városi cégben, B.-nek egy kisebb vállalat vezetői posztja, és fontos, hogy legalább kettőt hagyjanak az út szélén, az állandó sértettség állapotában. Mindenképpen lesz és kell is egy képviselő, aki a politikai mérleg nyelve, akinek a szavazata dönthet, legyen-e elfogadott költségvetés, és hasonlók. Külön táncrend szerint neki is udvarolni illik. Kiemelten fontos, hogy a mérleg nyelve ne legyen fiatal és tapasztalatlan, mert nem jön ki a lépés, egymás lábára lépnek a „táncosok”. Dörzsölt, korrupt és a vérlemezkékig gátlástalan ember kell, akivel meg kell küzdeni még akkor is, ha mindenki pontosan tudja a végét. Ez a küzdelem pszichológiai lényege. A mérleg nyelve mindig legalább kétfelé oszt, kevesebbet tart magánál, mint aminek folyását elegánsan tovább engedi. Emellett fontos még a presztízs is.

Állítólag D. képviselő a feleségét ajánlotta fel egy éjszakára, hogy előterjesztését pozitívan fogadja a drága testület, de volt már olyan is, aki telket, erdőt vagy éppen borospincét áldozott be. Ami még fontos, Géza bátyám szerint, hogy a képviselők mindig csak beszéljenek a lakosság problémáiról, ha lehet minél részletesebben, alaposabban, de még véletlenül se oldják meg a fajsúlyos problémáikat. Egy-két kuka áthelyezése vagy egy kis fatelepítés a játszótér köré még rendben van, de többet nem szabad teljesíteni, mert hosszú távon annak sosincs jó vége. Mert a kelleténél több politikai jó mentális törést okoz a polgároknál, felerősíti a társadalmi remény tévképzetét, és hasonlók.

A családi legendárium szerint volt egy szegről-végről rokonunk, a Jenő úr, aki képviselőként rengeteg utat aszfaltoztatott le, jelentős beruházásokat intézett a városnak, hát nem is szavazták meg utána, el is kapálták, az biztos. Gyanús lett a Jenő: se méregdrága új autó, se háromszintes ház a legjobb utcában, de még napi ingyen ebéd se a Retkes Csülökben, azt gondolták a népek, ha egyik sem, akkor biztos valami földöntúli zsiványságban van benne, gyorsan megvonták hát a tőle a bizalmat. Sőt, amikor kiderült, hogy nemhogy megtakarítása nincs, hanem jelentős mínuszban van a számlája, majdnem meglincselték. Mindebből következik, hogy nagyon kell vigyázni, nehogy túl jól végezze az ember a munkáját, mert az mindig módfelett gyanús: a professzionalitás tudata egyszerűen felperzseli az emberi pszichét. Anyám is helyesel, hiszen a Jenő úron kívül nem volt egy ember a családban, aki értett volna, ahhoz, amit csinál, ez a mi hagyományunk, és azt mondja, legyünk nagyon büszkék rá.

A cigánytelepen Zima néni, a nyugdíjas jósnő, akit eddig még a legkeményebb hidegben is mezítláb papucsban és idétlen-rózsaszínű vastag fürdőköpenyben láttam, megáldja anyámat, persze csak úgy távolról, mert szerinte úgy működik. Persze nem árulom el neki, hogy anyám milyen viszonyban van a cigánysággal, bár Zima néni akkor is megáldaná. Megkérdezem az öreg vajákostól, hogy valahogy nem lehetne-e kiáldani vagy átkozni anyámból a Fidesz-szimpátiát, hogy egy rendeletnyivel közelebb kerüljön a normalitáshoz. Kicsit felháborodik, hogyan képzelem, hogy ő ebben segíteni fog, hiszen a metafizikának semmi köze a politikához, különben is: semmi transzcendens mutyi. Ha így folytatja, nemsokára elveszíti az ép eszét, mondom Zimának, de nem hatja meg különösen, csak arra figyelmeztet, ha bezárják anyámat valami elmegyógyintézetbe, mindig látogassam meg, vigyek magammal füstölőt, és Palo Santóval füstöljem be a szobáját, attól valószínűleg megnyugszik, és az őt körülvevő szellemek is.

Mikor hazafelé tartok, találkozom Géza bátyámmal, aki vörös fejjel, sötét tónusokkal a szemében tájékoztat, hogy a képviselő-testület megszavazta a világító Horn Gyula-kerti törpéket, ráadásul zenélni is fognak, csak még nem döntötték el nagyjaink, mi szóljon belőlük. Állítólag megszavaztatják a néppel, hogy a Bella Ciao legyen az a helyi szintetizátoros, Bandi bácsi előadásában, vagy a Sorsszimfónia rövidített változata coronita-stílusban. Mindenesetre kilencvennyolc milliót keres rajta az egyik fideszes képviselő unokatestvére, aki, mint azt mindenki tudja a városban, a Betyársereg oszlopos tagja. Ámen.