Hallgasd meg!
Mióta anyám belépett az egyik Digitális Polgári Körbe, szinte ki sem mozdul a szobájából, csak ül az elég régi, termetes asztali számítógépénél, és „dolgozik”, a tojásos lecsót is azon a lyukon csúsztatom be neki lábbal, amit az ajtó alján vágtam. Próbálok beszélni hozzá, ha felmegyek, vagyis ordibálok valamit az ajtó egyik oldaláról, míg ő a másik oldalról valami morgásfélével válaszol. Artikulálatlan hangok, az egér kattogó hangja, Kocsis Máté nyugtalanító orgánuma, csörömpölés. Néha olyanokat vélek hallani, hogy köcsög Brüsszel, drága Moszkva, de az is lehet, hogy vodkát mond.
Állítólag kemény vizsgálaton kellett átesnie, hogy bevegyék, még így is, hogy hű szolga már ki tudja, mióta, de kétezertíztől biztosan. A kifogástalan életvitel-vizsgálat egy speciális fajtáján kellett megfelelnie: nemcsak a szexuális életéről, szokásairól, perverz kísérleteiről adott számot, de megvizsgálták azt is, harminc évre visszamenőleg, hogy lefeküdt-e életében ellenzékivel például, ehhez valószínűleg titkosszolgálati eszközöket is bevetettek. Esetleg gondolt-e már arra, hogy egy DK-sal szeretkezzen a konyhaasztalon, vagy egy szép réten a napsütésben. Egy havi székletmintát is össze kellett gyűjtenie, majd leadnia egy közeli titkos laboratóriumban.
Áttúrták a szemetét, de nemcsak az övét, hanem a rokonaiét is, példának okáért az enyémet, amin azért hátborzongtam egy nagyot. Álomfejtő géppel átvizsgálták a tudatalattiját: emlékszem, furcsállottam is, hogy egy hónapon keresztül fura öltönyös fickók mentek fel hozzá egy nagyobb fritőz formájú valamivel, arra jutottam, a szekta már csak ilyen, de azért féltettem is, mégiscsak az anyám még vagy tíz százalékban, legalábbis érzelmileg tízben. A Kis Sarlóban gyűjtést szerveztek anyámnak, mert biztosan megbolondult, hátha kell a pénz, hogy elvigyem egy jó pszichiáterhez, sámánhoz, vajákoshoz. Mondtam nekik, fölösleges, őt még egy államcsőd sem tudná meggyógyítani.
És ha mindez nem lett volna elég, megjelent vagy hat fekete ruhába öltözött ember a kocsmában, hogy lecserélik a Kis Sarló feliratot szlovákra, mostantól nem magyarul lesz kiírva, ez is az úgynevezett „Szlovák-projekt” része. Nem lehet közvetlenül beállni a hely elé autóval, úgyhogy oldalról húzták be a hatalmas méretű táblát, vagyis inkább vonszolták maguk mögött, az meg zörgött, mint az istenharagja, ki is szaladtak a dohányboltól és a fodrásztól az emberek, hogy mi a fene történik. Azt a körülbelül harminc métert szép akkurátusan tették meg a fekete ruhások, akikről nem lehetett eldönteni, hogy kommandósok vagy kigyúrt kéményseprők. Ráadásul a Kis Sarló tetőszerkezetéhez mérten eltúlzott volt a tábla a mérete, talán azért, hogy még a tízemeletesek erkélyeiről is jól lássák a lakók, hogy itten kérem nyelvcsere van. Hogy mondják szlovákul, hogy a jó kurva anyátok?, zengte a csapat felé egy hang a mosdó felől, de alak nem társult hozzá, amikor a vezető csúnyán odanézett.
Gyorsan hivatalos iratot húzott elő a kabátja alól, rajta a polgármester pecsétje, a városi jegyző pecsétje, amiben két nyelven le volt írva: ahogy az a nem tudom, melyik kormányrendeltben benne foglaltatik, minden külső feliratot, ami az épületeken található, le kell cserélni szlovákra a megyében. Normálisabb országokban az eredeti nyelvet azért meghagyják, jegyezte meg Géza bátyám idegesen. És ennél a mondatnál már az egész csehó népe idegesebb lett, fura morgás hallatszott bent, mintha bariton mangalicák dúdolnának halkan egy régi slágert. Egyszerre volt vicces és megdöbbentő. A tulaj – ma ő volt szolgálatban – remegő kézzel átvette az iratot, jól megnézte, megforgatta, megszagolta, de konstatálnia kellett, hogy ez bizony rendben van, mármint, hogy hiteles. Tegyék a dolgukat, mondta bele a levegőbe, amitől a mangalica-dúdolás még erősebb lett, a vendégek keze jobban kezdett remegni, egy vékonyfalú pohár össze is roppant a Kübli bácsi, az öreg vadőr kezében, de nem tört ki a botrány. Ahhoz sajnos már eléggé le van csavarva a palócokban az identitástudat.
Két markosabb legény fel is ugrott a tetőre, jól lehetett hallani, ahogy járkálnak fent, kalapálnak, csavaroznak, a csavarhúzó rá is esett a terasz felett kifeszített ponyvára, és átszúrta. Kifizetem, szólt a smasszerek vezetője, de a tulaj nem hagyta, ez az átkozott lyuk fogja majd emlékeztetni az utókort erre az átkozott napra, válaszolta kicsit több pátosszal a hangjában, mint ami jól állt volna neki. Ennél a pontnál aztán a furcsa mangalicamorgás éneklésbe váltott, és a Kis Sarló valamennyi vendége egy régi bányászindulóba kezdett bele, és egészen addig énekelt, amíg azok a felirat- és táblacserélők el nem mentek. A társaság felének még a szeme is könnyezett.
Amikor hazaértem, átnéztem anyámhoz, a szoba ajtaja tárva-nyitva, az öreglány sehol, hát vécére neki is ki kell mennie. Benéztem, és akár egy sorozatgyilkosos filmben, a falakon hatalmas térképek, persze a környék utcáiról, a térképeken fotók, alattuk olyan kódfélék. Tóni, a hentes összekötve Baluval, a fodrásszal, és így tovább, a család összes ismerőse, mostani vagy régi szomszédja, rokonok, szeretők, miegyebek. Középen, a fő helyen a kedvenc gyerekkori plüssmackós-fotóm. Amikor még boldog voltam.
Borítókép: A Digitális Polgári Körök első országos találkozója a Papp László Budapest Sportarénában 2025. szeptember 20-án / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Bejelentkezés