Hallgasd meg!
A Kis Sarlóba egyre több fura ember jár be, panaszolja nekem Ivett, a leghosszabb lábú csapos a megyében. A múltkor is beszédelgett egy csávó, azt mondta, hogy csillagász vagy atomfizikus, és hogy ezt a helyet nemsokára elnyeli egy nagy fekete lyuk, amit csak úgy lehet késleltetni, ha minél több Unicumot megisznak, lehetőleg egyszerre. Gyorsan kért is mind a harminckét vendégnek harminckét felest, amivel szélesre tárta a délután kapuját, de legalább arra az időre a világűr gonoszai, a vogonok nem akarták elpusztítani a Földet, legalábbis azt hiszem.
Persze vannak olyan hangok is, hogy a városba betelepített borsodi romák csinálják a fesztivált, de szerintem a nógrádi emberek sem mennek a szomszédba egy jó késes-barátkozós péntek estéért, szóval tegyük vissza a fajgyűlöletet a spájzba. Mondjuk tényleg keringett egy legenda, hogy egyik éjszaka hatalmas teherkocsikon hozták ide a cigányokat, és a Garzonban szállásolták el őket a szállásolók. A Garzon Nógrád vérmegye tizenkilenc emeletes ikertornya, ahol olyan húsz-huszonöt négyzetméteres lakásocskákat alakítottak ki anno. Azért telepítették be a romákat, hogy a várostól ne vegyék el a megyeszékhely rangot, hogy meglegyen a kellő lélekszám. Anyám szerint ezt csak a Mi Hazánk-osok találták ki, de tény, hogy egy ideje egyre több borsodi akcentus keveredik a mi nógrádi akcentusunkkal.
Géza bátyám a nemrég megjelent fiatal punkokat okolja, de azokat meg kenyérre lehet kenni. Ráadásul én is voltam punk fiatalon, néha még érzem a régi idők tarajos romantikáját, ha leülök beszélgetni közéjük. Emlékszem, volt egy zenekarunk, Infarktus, így hívták. Azért, mert olyan szarul játszottunk, hogy az egyik művelődési ház igazgatónője, aki meg akarta hallgatni, kiket enged a színpadra, majdnem rosszul lett, mikor előadtunk neki pár számot a repertoárunkból. Becsületére legyen mondva meglátta bennünk a lehetőséget, mert a szelíd pánikroham ellenére engedte, hogy kéthetente fellépjünk ott, esély tekintetében jól el voltunk látva tehát. Érdekes banda voltunk, Dízeléknél, a dobosunknál próbáltunk egy leszázalékolt garázsban, ahová már nem mertek beállni a családi Zsigulival.
Erősítőre már nem futotta. Én akkor ordibáltam, amikor a többieket a Dízel anyukája behívta kötelező ebédre, mert akármilyen vad punk is az ember, enni, azt kell, legalábbis az anyukák egész hadserege ezt állítja. Annyi engedményt kaptunk, hogy elég volt, ha én csak a többiek után eszem, nyilván a kreatív ordibálásom miatt. Ezzel csak annyi baj volt, hogy a szülők így jól hallották a dalszövegeimet, amelyek a „szétbaszom a szádat, te köcsög geci” és a „minden rendőrt felakasztani a faszomba” intellektuális skáláján mozogtak, így pár hónap és negyvennyolc rántott hús után új próbatermet kellett keresnünk. Ekkor mentünk át a Sánta Egér Művelődési házba, ahol tárt karokkal fogattak minket, ott próbáltak a haverjaink, a legendás Divatgyíkok is. Emlékszem, volt ott valami black metál banda is, akiknek írtam egy szöveget A vaníliafagylalt dicsérete címmel, amin annyira röhögtek, hogy nem bírták eljátszani próbán, pedig nekifutottak párszor, így nagy sajnálatomra lekerült a repertoárról.
Ebben a művházban dolgozott Gizi néni – becses rokon még a régi világból, azt hiszem, nagymamám sógornője volt –, aki elég hamar komoly hírnevet szerzett magának a körünkben. Az egyik ikonikus sztori szerint, amikor egyik szombat délelőtt Szappannal meg Kutyával lementünk megnézni, mennyire bontottuk le előző nap a nagyteremben lévő színpadot, azt láttuk, hogy Gizi néni magyar zászlóval mos fel éppen, majd, amikor utána kérdőre vontuk az öreglányt, megvonta a vállát: „Miért? Olyan jól szívja a vizet.”
Azokban az időkben tele volt zajjal meg zenével az egész város. Egyrészt ott voltak a gyárak a maguk dallamaival, mellettük pedig minden utcában legalább három kocsma, amiből kettőben élőzene szólt, rövid felfutása volt akkor a bluesnak, és rengeteg helyen az ment. A punk mellett valahogy mi is játszottunk bluest, sajátos felfogásban, amit nem sokan ismertek fel. Pedig egy időben még „igazi” bluesgitárosunk is volt, a Zátony, aki durvákat szólózott, csak közben az egész banda szétesett mögötte: mindenki külön ritmusban és univerzumban hozta a saját részét, amíg én bikicsunáj-angolsággal majdnem-énekeltem. Mindenesetre helyi szinten, mondhatni, híresek voltunk, pogózni és rajtunk röhögni jó mulatságnak bizonyult.
Annyira nyomtuk, hogy még a helyi rendőrség, vagyis az akkor még létező ifjúságvédelem is felfigyelt ránk, civilben kiküldték a nyomozókat, hogy vegyüljenek el, így szerezzenek valami bizonyítékot a közösség elleni izgatásra. El is jöttek szerencsétlen negyvenes arcok, és próbáltak nagyon lazák lenni: valahol az intelligensebb diszkópatkány és a már akkor is ciki Scorpions-rajongó jelmeze közé lőtték be a szettjüket, amit féldeci röhögőgörcs közben is azonnal kiszúr az ember. Rájuk is irányítottam egy reflektort a színpadról, és elüvöltöttem magam, hogy mindenki üdvözölje a rendőrség dolgozóit. A koncert leállt, pár pofon elszállt a szélben, a zenekar pedig reggelig józanodott az őrsön. Vödör haveromnak rendőrhadnagy volt az anyja, ő szólt le, hogy engedjenek már haza minket. Délelőtt a Kis Sarlóban készültem hazamenni.
Ivett akkor olyan ötéves lehetett. Anyámat kábé akkor vesztettem el. Nehéz.
Borítókép: Vogonok a Galaxis útikalauz útikalauz stopposoknak című regény filmváltozatában / fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP
Bejelentkezés