Láttuk, hallottuk, átéltük, hogy az izraeli–iráni konfliktus az elmúlt hetekben új szintre lépett. A rakétatámadás, a válaszcsapás, a válaszcsapás a válaszcsapásra, közben permanens kommunikációs háború és fenyegetések.
Ez nem pusztán két ország katonai összecsapása – hanem sokkal több. Az „ügy” nem regionális, hanem immáron globális jelentőségű, hiszen milliók és milliók szólnak bele, kommentelnek híreket, szítanak gyűlöletet vagy remélik a békét, ám ettől függetlenül mégis távolságtartóan szemlélik a történéseket, hiszen ez „csak” a Közel-Kelet, mi meg Európa vagyunk.
Magyarként, zsidóként és rabbiként 2023. október 7. óta írom és mondom, hogy a Hámász, a Hezbollah, a jemeni hútik és maga Irán NEM Izrael problémája. Izrael megvédi magát. Ami a legfőbb nehézség, hogy a síita teokrácia évek óta tudatosan destabilizálja a térséget; politikailag támogatja és felfegyverzi a fentebbi terrorszervezeteket, közben nyíltan fenyegeti Szaúd-Arábiát vagy a Perzsa-öböl államait.
Izraelt meg – nemes egyszerűséggel – a tengerbe akarja szorítani és szoríttatni a csatlósaival. Ha ebben kételkednénk, csak idézzük fel a jelszavukat: „From the river to the sea, Palestine will be free.” A Jordán folyótól a tengerig tartó Palesztináról álmodnak.
Ám térjünk vissza a valóságba, majd tekintsünk rá erre az iráni tervre – a józan ész logikája mentén minden aktivitásuk világos lesz: a céljuk megroppantani a nyugati szövetségi rendszert, majd egy alternatív hatalmi centrumot létrehozni, ahol a politikai lojalitás már nem a szabadság és az emberi jogok, hanem a félelem és a túlélési ösztön alapján működik.
És Izrael ebben a környezetben él. Védekezik. Túlél. Mivel nincs más választása.
Az elmúlt bő két évben rengetegszer írtam le, posztban, kommentben, chatben, hogy nekünk – európai fejjel és gondolkodásmóddal – szinte lehetetlen megérteni, hogy az iráni és a proxyjai által végrehajtott támadások mögött egy olyan politikai és etikai rendszer áll, amely semmiféle felelősséget nem vállal saját népéért. Ahol az emberélet csak eszköz egy általuk hitt és vallott magasztosabb cél érdekében. A kórházakba és iskolákba állított rakétakilövő silók és alagútlejáratok mutatják, hogy mindenki feláldozható.
Az ő olvasatukban mindenki lehet hős és szent mártír. Semmi mást nem kell tenni érte, mint meghalni a rendszerért.
Látható, hogy ezek a szervezetek szinte korlátlan élőeszközöket tudnak mozgósítani a regionális agresszió érdekében. És ezen eszme és aktivitás középpontjában ott áll Irán.
Bár egyikőnk sem próféta vagy prófétafi, de borítékolható, hogy ha egy ilyen állam atomfegyverhez jut, akkor az nemcsak Jeruzsálemre, Tel-Avivra, hanem Athénra, Bécsre, Budapestre, Párizsra, sőt New Yorkra is veszélyt jelent. Az egyszemélyi vezetésű rendszerek felett nincs valós kontroll.
Igen, többször megírtuk és elmondtuk mindezeket a tényeket, ám sokan egyszerűen nem akarták (és még ma sem akarják) meghallani és megérteni őket. Pedig a történelem már megtanította az emberiséget: nyílt fenyegetéseket nem szabad alábecsülni. A Talmud így tanítja: „Hábá lehorgehá, háském lehorgo” – vagyis ha valaki azzal a szándékkal jön, hogy téged megöljön, kelj fel te előbb, és védd meg magad (Szanhedrin 72a). Ez nem a bosszú, hanem az önvédelem kétezer esztendős etikája – annak felismerése és hirdetése, hogy az élet (és az életek) védelme mindenek felett álló, szent kötelesség.
Sokan kapkodtuk a fejünket, amikor az izraeli hírszerzés és biztonsági szervek munkájáról olvastunk. Ez több mint példaértékű: csodálatra méltó. Amikor Irán több száz drónt és rakétát indított Izrael ellen, az ország már készen állt: a Vaskupola, a Dávid Parittyája és a légierő tökéletes összhangban működött, nemcsak Izraellel, hanem olyan regionális és nyugati szövetségesekkel is, mint Jordánia, az USA vagy Nagy-Britannia.
Az eredményt ismerjük: a támadások túlnyomó többségét már a levegőben semlegesítették, civilek tízezreinek életét mentve meg. Ez a felkészültség, ez a fegyelem és előrelátás nem pusztán katonai siker – hanem az élet szentségének védelme.
Az Iránt támadó izraeli harci repülőgépek közül egy sem sérült meg, miközben célzott támadásokat hajtottak végre repülőterekre és katonai létesítményekre. Mindeközben – 24 óra alatt – kiiktatták az iráni katonai vezetés 90%-át.
Sokak számára megdöbbentő a tény, hogy a háború másnapján Izrael már teljesen (!) uralta az iráni légteret. Tudjuk, hogy Irán kilőtt kétszáz, majd másnap már csak húsz Sahab-3 rakétát (egy-egy darab értéke 400–600 millió forint között mozog.)
Ám nem szabad elfelejteni egy másik lényeges különbséget sem. Az izraeli társadalmat áthatja az a morális érzékenység, hogy a másik oldal veszteségei sem hagyják hidegen. Ez az empátia élesen elválasztja Izraelt a vele szemben álló ellenséges rendszerektől. Jelen van a társadalomban a békevágy, a háborúellenesség, a másik iránti tisztelet. Az iráni emberekkel szemben például nem uralkodik el a gyűlölet: az izraeli közbeszédben kifejezetten tiszteletteljesen, sokszor sajnálkozóan beszélnek róluk — ami egy ellenséges rezsim polgáraival szemben ritka érzés. Ez is jól mutatja, mennyire összetett és érzelmileg bonyolult a közel-keleti helyzet.
És van még egy posztmodern fegyver a puskák mellett: a propagandaháború, ami szavakkal, képekkel, hírekkel zajlik – és néha a nyelv legalább annyira veszélyes, mint a rakéták. Fájdalmas olvasni, hogy bizonyos médiumok szándékos szóhasználattal a „túszok” helyett a „foglyok” kifejezést alkalmazzák, vagy következetesen elkerülik, hogy a Hámász fegyvereseit terroristának nevezzék.
Ezekre a népszerű portálokra hivatkozva tömegek osztanak meg kritikátlanul álhíreket. Visszatérő kép, amikor egy terrorista magára vesz egy „press” feliratú mellényt vagy egy fehér köpenyt, hogy sajtómunkásként vagy orvosként jelenjen meg, majd ha célponttá válnak, akkor a világ rögtön Izraelt vádolja meg ártatlanok megtámadásával.
A narratívák és a fogalmak tudatos torzítása ma már nemcsak a propagandisták műfaja, hanem jelen van a fősodratú sajtóban is. Ezzel szemben a tények makacs dolgok: a támadásokat a Hámász kezdte, több mint ezer civil halt meg, és több mint kétszázat raboltak el. Ma is legalább ötvenen vannak közülük túszként fogságban. (A fele talán még életben is van.)
Majd a múlt héten olvastuk, hogy Izrael „elrabolta”, vagy más újság szerint „deportálta” Greta Thunberget. A Gázában vagy Libanonban történteket gyorsan át lehetett keretezni a permanens „népirtás” stigmájával. (A népirtásról annyit, hogy a statista.com adatai szerint Gáza lakossága 1970-ben 340 ezer fő volt, 1990-ben 650 ezer, 2010-ben már 1,51 millió, 2023-ban pedig 2,2 millió.)
Ugye érezzük a progresszív értelmiség szóhasználatának szándékos bizarrságát?
De van valami, ami talán még ennél is megdöbbentőbb: az a végtelen mennyiségű, antiszemitizmustól átitatott, pro-iráni és pro-Hámász komment, amely elárasztja az internetet, a közösségi médiát, a kommentszekciót, sőt egyes sajtóorgánumokat is.
Az ember csak áll és nézi: ezek mintha nem vennék észre, hogy Izrael – miközben önmagát védi – őket is védi?
Hogy Irán, a Hámász és a Hezbollah nem tesz különbséget zsidó és nem zsidó között?
Hogy a nyugati világ alapértékei a célpontok?
Ramban (1194–1270) Hispániában élő rabbi írt egy levelet a fiának (igeret Ramban), és megkérte, hogy azt olvassa el minden héten. Már a második mondatában idézte a Talmud (Nedarim 22a) egyik fontos üzenetét: „Az emberre, aki haragszik, a pokol minden bugyra vágyakozik!”
Mert kezeljük tényként: a gyűlölet képes eltorzítani az ítélőképességet.
Sokak számára már nem számít, mi is történik valójában – csak az, hogy kit lehet gyűlölni. Izraelt. A zsidókat. A Közel-Kelet egyedüli demokráciáját.
Pedig a helyzet nem bonyolult: Izrael nem tökéletes, de létezni akar. Nem mások ellen, hanem önmagáért. És aki ezt nem látja be, az nem Izrael jövőjét veszélyezteti – hanem a saját szabadságát és európaiságát.
Ha már a tényeknél tartunk, kezeljük azt is tényként, hogy Izrael önvédelmi jogát a nemzetközi jog is elismeri. Az ENSZ Alapokmánya világosan kimondja, hogy minden nemzet jogosult a fegyveres védelemre, ha támadás éri.
Izrael – sok más országgal ellentétben – különösen magas erkölcsi és jogi elvárásoknak próbál megfelelni. Teszi ezt még akkor is, amikor tudván tudja, hogy ellenségei nem ismernek semmilyen szabályt és nem tartják be sem a hadijogot, sem az alapvető emberi jogokat.
Természetesen senki sem várja el, hogy Izrael döntéseit mindenki helyeselje. És lehet (sőt kell!) kritikus hangokat megfogalmazni – mert ezekre is szükség van.
De legalább mi vegyük komolyan az emberi élet értékét! És ha azt komolyan vesszük, akkor az önvédelem jogát és a gyűlölet terjedésének veszélyét sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Írásomat azzal zárom, amivel kezdtem: ez a cikk nem Izraelről szól, hanem arról, milyen világban szeretnénk élni. Vajon olyanban, ahol a félelem, a gyűlölet és a terror diktál – vagy olyanban, ahol az élet védelme az első?
Az irány most még nyitott.
Rajtunk is múlik, merre fordul a történelem.
Radnóti Zoltán főrabbi – Mazsihisz
fotó: Tel-Aviv, június 18. / AFP
Bejelentkezés