Az utóbbi hetekben Matolcsy Ádám és Rogán Antal feleségeinek luxusfogyasztási, öltözködési szokásai uralták a közösségi médiát, aztán a műgyűjtői és belsőépítészeti vonalon gyorsan felzárkózott hozzájuk a „luxizást” bíráló Lázár János. Bevallom, ezek a társadalom széles rétegeire komoly hatást gyakorló fotók belőlem semmilyen érzelmi vagy indulati reakciót nem váltottak ki. Nem volt bennem késztetés, hogy eme státuszszimbólumokon hüledezzek vagy szörnyülködjek. Frusztráció sem öntött el, amiért e javaknak még az olcsóbb változatait sem birtoklom. Miként az iránt sem éreztem legyűrhetetlen vágyat, hogy védelmezni próbáljam a fenti tárgyakkal megörökített döntéshozók vagy azok rokonai gazdagodását. Esetemben biztosan valami születési rendellenesség lehet az ok, mert nálam sokkal jobb anyagi helyzetben lévő embereken is hevesebb, görcsösebb emocionális tüneteket látok, ha a fenti téma szóba kerül.

Szóval nem jövök izgalomba ettől, miként attól sem, ha az említett, nálam gazdagabb emberek engem is folyton jobb módúnak néznek, mint amilyen vagyok. Első találkozásunk rendszerint úgy kezdődik, hogy megkérdezik, könnyen találtam-e parkolóhelyet? Némelyikük aztán kicsit furcsán néz, amikor közlöm, nincs autóm, ahogy a családban másnak sem, de még jogosítványom se. Mert amikor bemutatkozom, hogy újságíró vagyok, ahhoz a legtöbb, sajtón kívüli ember minimum egy jó erős középosztálybeli egzisztenciát társít. Ha a szakmámat vizsgálom, megállapíthatom, hogy pályatársaim jelentős, szabad szemmel is jól látható nagyságrendű részét ezért csapta meg annyira luxizás aranyfüstje, hogy a korrumpálódást, a prostituálódást, a propagandistává züllést is bevállalta.

Több mint negyedszázada, lassan harminc éve foglalkozom politikai újságírással. Alapélményem, hogy azok a források, nyilatkozók, riport- és interjúalanyok, akikkel, mint döntéshozóval, hírességgel (politikus, üzletember, intézményvezető, művész, sportoló, tudós stb.) munkakapcsolatba kerültem, többnyire sokkal jobban élnek nálam. Pályám során hamar megtanultam: nem mindenki tudja ezt a frusztrációt kezelni. Hogy képes vagy valakihez szellemileg, intellektuálisan közel jutni (ezért is tudsz vele beszélgetni), anyagilag viszont ég és föld köztetek a különbség. Egy korai mesterem még a 2000-es évek elején megmondta, hogy amennyiben olyan újságíró akarok lenni, aki kormánynak és ellenzéknek, hatalmon lévőknek és hatalomba törekvőknek egyaránt megmondja a frankót, kínos kérdéseket tesz fel nekik, ciklusokon átívelően oknyomozgat, akkor el kell fogadni a szerény életkörülményeket, de akár a csóróságot is.

Sokaknak viszont nehéz azt látni, hogy a másik sokkal jobb kocsiból száll ki (egyáltalán: van autója), nagyobb és szebb lakásba megy haza. A gazdagságra valamilyen módon irigynek illik lenni. Én viszont e vonatkozásban is rosszul lettem behuzalozva. Édesanyám Debrecen egyik legnagyobb áruházának ruházati osztályát vezette. E téren viszont az alma nagyon messze esett a fájától. Mai napig hadilábon állok a ruhamárkákkal. Egyszerűen soha nem tudott érdekelni, éppen mi a divatos, a trendi, a menő. Annyira nem foglalkoztatott, hogy mi van rajtam, hogy anyám gyakorlatilag bármilyen ruhát rám adhatott. Az is lepergett rólam, ha az osztálytársaim cikinek tartották az öltözködésemet, és kinevettek miatta. Azt hiszem, a személyiségzavarom mellett egy csipetnyi Asperger is van bennem. Talán ezért hiányzik belőlem az a gyarlóság, ami sok emberben megvan.

Hogy sokkal jobban szeretne élni, mint a képessége, tehetsége engedi. Ezért gondolom azt, hogy a luxuscuccokban való parvenü prolipöffeszkedés és a luxus elleni populista prolihergelés ugyanazon tőről fakad. Azoknak, akik a gazdagok elleni indulataikat kieresztik, csak a kisebb része áll morális alapon. Magyarországon jelenleg nincs marxi vagy bármilyen értelemben vett osztálygyűlölet. Mikor volt olyan idehaza, hogy elrabolnak vagy fejbe lőnek gazdagokat pusztán azért, mert gazdagok? Ilyesmi a nálunk sokkal jobban álló NSZK-ban, vagy a tőlünk szegényebb Mexikóban is sokkal többször megesett. Vagy igaz lenne, hogy retteg a szegénytől a gazdag, a gazdagtól fél a szegény? Szerintem ez nem a félelemről szól, hanem a gazdagok és plasztikai sebész által teremtett szépek játékszerei iránti vágyról. Persze ilyenkor jön az érvelés, hogy ők nem a gazdagságot kifogásolják, hanem azt, hogy közpénzből gazdagodik, és azért lett ennyi menő cucca, mert valakinek a rokona. Ami nagyon sokszor így is van.

De azért ez nem mai történet ugyebár. Az egész arisztokrácia mint előjog arról szól, hogy valakinek azért lett földbirtoka meg csinos ruhája, mert oda született (vagy házasodott), ahová. Idéztem már, hogy Balassi Bálint hogyan tervezte a vagyonosodását: „Ha Isten segít, nagyúr leszek, ha másképp nem, farkam által.” Aztán persze jött a nemesi adómentességet, előjogokat, privilégiumokat eltörlő 1848-as polgári forradalom, majd egy olyan időszak követte, mint a dualizmus, amelynél még a Kádár-korszak Magyarországa is kevésbé volt korrupt. Egyesek közpénzből, állami vagyonból gazdagodtak 2010 után? És 1990 után vajon miből gazdagodtak egyesek? Mivel a pártállam idején szinte minden állami tulajdonban volt, a kapitalizmust gyakorlatilag az állam, a politika, a diktatúra korábbi emberei hozták létre a privatizáció révén. A rendszerváltás utáni vagyonok is közpénzből keletkeztek: úgy, hogy valaki jókor volt jó helyen.

Ami egyébként az átlagemberek vagyonára is igaz. A ’90-es években a tanácsi lakásállományt privatizálták. Vagyis, aki akkor volt bérlő, a piaci ár töredékéért, bagóért juthatott hozzá ingatlanhoz. Az ügyesebbek akár fél tucat lakást is megszerezhettek ilyen módon. A később született generációknak hol volt ilyen lehetőségük? Ha a szüleik munkásszállón laktak vagy beadták őket intézetbe, mikor fognak töredékáron vett lakást illetékmentesen örökölni? Olvasom Ben Mezrich Véletlenül milliárdos – Hogyan született a Facebook című könyvét. Aki látta a belőle készült filmet, a Közösségi hálót, tudhatja, mennyire szeretett volna jóformán mindenki bekerülni az egyetemi elitklubokba. Ilyen volt a Yale-en a Skull and Bones, vagy a Harvardon az a Porcellian, melyről olyan legenda járta, hogy amennyiben a klub tagjainak valamelyike „harmincéves korára nem kereste meg élete első millióját, a klubtársak egyszerűen összedobták neki”. Bennem viszont, amikor az amerikai filmekben láttam kamaszként, hogy a menő klubok előtt áll a sor, és remegve várják az emberek, hogy a kidobók beengedjék őket, nem ébredt semmiféle vágy, hanem egy kérdés fogalmazódott meg: tán ott is szocializmus van? Az emberek egy jelentős részének viszont (tetszik vagy sem) nem a luxusklubokkal van baja, hanem azzal, hogy ők miért nem juthatnak be oda.

Apropó, szocializmus: a kommunista ideológia a vagyoni különbségek megszüntetésén alapult. De a hatalomra került kommunista politikusok első dolga mégiscsak az volt, hogy beköltözzenek a burzsujok villáiba. Ahogy a Kóka János helikopterén, Gyurcsány Ferenc limuzinján és villáján hüledező fideszes pártemberek is szépen behozták a lemaradást. Persze ahogy korábbi cikkemben is leírtam: minden kormánypártban megtalálhatóak a korrupció (s a belőle fakadó luxus) haszonélvezői, és azok is, akik harcolnak a korrupció ellen. Na de hol vannak most azok az emberek, akik harcoltak ellene? Hol van Kőrösi Imre, hol van Pallag László, hol van Ángyán József, hova jutott a pártján belül Keller László vagy Hadházy Ákos? Még akkor sem jutottak sokra, ha nem a hatalmon lévő, hanem az előző kormány ügyeit vizsgálták. Szerintem nehezen találunk olyan fideszest, aki Budai Gyula elszámoltatási biztos tevékenységével maradéktalanul elégedett lenne. Nem is lehetnének azok. Mert ha komolyan vennék az elszámoltatást, az ügyek előbb-utóbb átívelnének a ciklusokon, rendszereken, s annak még kevésbé örülnének bármely szekértáborban.

Miként a kommunisták sem szerették azokat, akik ostorozták a nomenklatúra luxizását. Ilyen sorsra jutott az 1949-ben letartóztatott Szalai András, aki a Magyar Dolgozók Pártjának káderosztályán volt vezetőhelyettes. „Szalain sem csodálkozom” – mondta a Rajk-perben kulcsszerepet játszó Farkas Mihály. „Ez az álpuritán, aki nem ül be egy szép kocsiba... Ez a purifikátor, aki kritizálja a felső vezetést a nagy lábon élés miatt. Az effélék mind gyanúsak!” Mindezt annak a Marosán Györgynek a Nincs visszaút című emlékiratából tudjuk, aki 1962-ben, miután Kádárral vitába keveredett, minden tisztségéről lemondott, beleértve a szolgálati autót és a telefont is. De hány olyan volt még, mint Che Guevara, aki szintén lemondott a káder-luxuskégliről, és elment a dzsungelbe harcolni? A kommunista politikusok közül is sokan tudták azt, amit Milovan Gyilasz. Hogy szó nincs itt egyenlőségről meg azonos jogokról. Egy új osztály jött létre, az egyenlőbbek kasztja, amelyet Orwell remekül bemutatott az Állatfarmban.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a világra a legnagyobb veszélyt egy, a luxusért rajongó korrupt politikus jelentené, sőt. Egy üldözött zsidó valószínűleg jobban járt egy korrupt, cinikus SS-tiszttel, aki a kenőpénzért esetleg félrenézett és futni hagyta, mint egy tiszta kezű, fanatikus nácival. Marosán például Czinege Lajostól eltérően nem kedvelte a fényűzést, ahogy Che Guevara sem, de mint kegyetlen tisztogatók, több ember haláláért voltak felelősek, mint egy puhább, közepesen korrupt pártfunkcionárius. És még mindig jobb egy békésen szétrohadó diktatúra, mint a tömegbe lövető Ceaușescu, akinek aligha volt kevesebb villája Kádárnál. Azt gondolom, a luxizás a rendszereket átölelő örök körforgás. Ez vezet a rendszerváltáshoz is, mert a mohó szerzésvágy előbb-utóbb belülről szétrohasztja a rendszert. Ahogy a féktelen kapitalista növekedés buborékjai is folyton szétpukkannak. S ez így van jól. A járványnak, a válságnak, a háborúnak a szörnyűségei mellett van egy pozitív mellékhatása: visszaveti a túlfogyasztást. Ezért nem melegedett még élhetetlenre a Föld.

Az elszámoltatás a jövőben ugyanúgy politikai illúzió lesz, mint 2002 után volt Keller Lászlónál vagy 2010-et követően Budai Gyulánál. Egy Hadházy-típusú embert senki nem fog odaengedni, ahol a közpénzekről szóló döntések valójában születnek. A Tiszának is meglesz a maga Hadházyja, pont olyanja ne lenne? De ugyanarra a sorsa fog jutni, mint elődei. Hogy miért? A transzparencia, a fenntarthatóság, az önmérséklet racionális igények. A luxusfogyasztás viszont irracionális vágyakon alapul. Az időt ugyanolyan jól méri bármelyik mobiltelefon, mégis kell a drága luxusóra, sőt: a méregdrága okosóra. A megalkuvásra, a korrupcióban való bűnrészességre ráadásul ott a mindent ütő aduász-érv: „Nekem családom van!” A gyerek univerzális alibi. Nem csak arra jó, hogy a védelmére hivatkozva cenzúrázzanak, gyűléseket tiltsanak be – a harácsolásra is biztos érv. Miatta csináljuk, hogy neki mindene meglegyen. A gyereket persze nem lehet előtte megkérdezni, hogy tényleg azt szeretné, hogy a szülei harácsoló, korrupt, úrhatnám seggfejek legyenek.

De ezen kívül is annyi mindenre lehet hivatkozni, miközben az összeszedett pénzből az egyik felesleges szirszart és biszbaszt egymás után vesszük. Például a fekete autóra, ami csak a fejünkben létezik. A félelemre, hogyha nem leszünk luxizósak, kilógunk a sorból, akkor bennünket is elvisznek, mint a Rajk-per idején Szalai Andrást. „Nem akarok én lopni, de látjátok, milyen világban élünk!” S itt jön be az a fajta relativizálás, amely miatt a NER úgy működik az ilyen típusú emberek számára, mint egy erkölcsi kocsimosó. Mind a 2010 előtti balliberális időszak haszonélvezői, mind a felsőbb körök luxizásától frusztrált NER-csinovnyikok, holdudvari kisvállalkozók mondhatják: ezekhez képest mi kevesebbet loptunk, nekünk jóval kisebb rész jutott, tehát mi vagyunk a kisebb rossz. Ami valószínűleg igaz. Mármint, hogy kevesebbet loptak és luxiztak, mint a NER csúcsán lévők. De most számokról beszélünk vagy elvekről?

Másrészt a ’90-es években a Fidesz is pont így indult. Hogy a kommunisták sokkal többet loptak, ehhez képest egy kis székházügy ide, Kaya Ibrahim oda, bagatell dolgok. Erről a startpontról jutott el a NER idáig. Ezeknek az embereknek is a reménye most a Diákhitel Központ vezérigazgatójából lett politikai szektavezér. Ha ő megúszta, kijött a gyanú árnyékából a megváltás fényére, és bűnbocsánatot nyert, nekik is sikerülhet. Rengeteg, a Tiszára kacsingató NER-kompatibilis kisfunkci és kisvállalkozó problémája éppen az, hogy az ő szintjükön fajlagosan aránytalanul csökken a luxizás. Igazságtalannak tartják a luxusjavak rendszeren belüli elosztását. (Ez lesz ám a főosztályvezetők forradalma!) A járvány és a háború előtt még nekik is jobban csurrant, cseppent.

Hozzájuk csatlakozik a 2010 előtti szoclib elit, akik közül sokan átvészelték a NER-t, de ez azért mégsem olyan, mint régen. Ez a réteg az ellenzéki pártok körül sündörögve és vagy a NER-rel külön alkukat kötve húzta idáig. Na, de hogy elmenjünk a piacról megélni? Ne már! Hát a Tisza Péter, a Magyar Párt elnöke sem ezt csinálta, akkor mi hogy mernénk belevágni? Szóval lehet itt luxizással hergelni, de ha nagyon ráállnék a témára, bizonnyal tudnék én mutatni menő tatyókat, napszemcsiket, fullos verdákat és messziről, ködös időben is jól látható plasztikai beavatkozásokat az ellenzéki oldalon is. Nyilván tuti biztos, hogy ezekben aztán nincsen kreatívan lekönyvelt pártpénz, ellenzéki vezetésű önkormányzat adóforintja, nem egészen rendeltetésszerűen felhasznált bel- és külföldi adomány. De akárhonnan is legyen, abból azért tényleg nem futja a NER-szintű luxizásra. Pedig ott sok kiéhezett embernek úgy kell már az a luxi, mint egy falat kenyér.