Közelkép

Az új Közelképben Gavra Gábor és Schiffer András a Tisza-kormány és a média viszonyáról, a Hankó- és a Seszták-ügyről, a volt és a jelenlegi kormány Ukraja-politikájáról, valamint az ügyészség helyzetéről beszélgetnek.
 


Gavra indításképp arra kéri Schiffer Andrást, hogy beszéljenek a Magyar-kormány és a média, illetve a nyilvánosság kapcsolatáról. Gavra felhívja a figyelmet arra, hogy a háromnapos kihelyezett kormányülésről szokatlan módon nem volt semmiféle kommunikáció, és kormányszóvivői tájékoztatásra sem került sor.

Schiffer úgy látja, eddig sem volt kapcsolat a mainstream média és Magyar Péter között. Szerinte ennek a kormánynak „semmiféle víziója, terve, elképzelése” nincs a kormányzásról. Nagyon leegyszerűsítve úgy látja ezt, hogy „nincs kontent”, azaz sem Magyarnak, sem a kabinetnek nincs semmilyen nézetrendszere. Schiffer szerint a Tisza-szavazók és a média is kezd már kritikusabb lenni Magyarral szemben, hiszen a kormánynak láthatólag vannak félresikerült döntései, mint például a megújult kata vagy a vagyonadó. Ezeket azonban inkább pótcselekvésként lehet értelmezni – a NER-vagyonok visszaszerzése helyett – mondja Schiffer. Ráadásul önmagában a bevezetett vagyonadó nem fedezi a „túlígért” kampányvállalásokat.

Gavra visszatér az előző heti adás témájára, amikor a politikusok látványos megbilincseléséről és előállításáról beszélgettek. Schiffer általában túlzónak érzi ezeket, felidézi, hogy például Varga-Bajusz Veronikát „több kommandós kíséri, mint egy jobbfajta drogbárót”, és azt különösen súlyos „botránynak” tartja, hogy Seszták Miklós ügyvédjét, Papp Gábort megfigyelés alatt tartották, főleg mivel szerinte ennek semmilyen következménye nem lesz.

A beszélgetés az ügyészség helyzetére kanyarodik, amivel kapcsolatban Schiffernek lenne egy reformjavaslata. Ez a reform többek között azt is tartalmazná, hogy legyen „többcsatornás alkotmánybíró-jelölés”. A jelölési rendszer hiánya miatt Schiffer azt is hozzáteszi, hogy nem látja „a centralizált demokráciától való elmozdulást a liberális jogállam felé”.

A tiszás politikai stílust érintve Schiffer kitér arra, hogy Hankó Zoltánt, a Gyógyszerészi Kamara elnökét, aki Hankó Balázs apja, lemondásra szólították fel a fia ügye miatt, amivel a Tisza láthatólag a Tisza-híveknél is átlépett egy határt.

Orbán Viktor a következő téma. Schiffer hiányolja annak elismerését, hogy „mindaz, amit látunk, az ő 16 éves kormányzásának eredménye”, és ahogyan 2010-ben a Fidesznek, úgy 2026-ban a Tiszának is az volt a célja, hogy ígéret vagy állítás nélkül azt sulykolja az emberekbe, hogy „nincs más választási lehetőségetek, csak mi”. Gavrában „riasztó felismerés” született meg: nem lehet-e, hogy éppen azért voltak sikeresek ezek a pártok, mert nem mondták el, mit gondolnak a világról? Schiffer ezt részben máshogy látja, hiszen a Fidesz 2010-ben már régóta működő párt volt, világos állásfoglalásokkal, és nagy vonalakban látható volt az is, mit gondolnak „hatalomgyakorlásban, gazdaság- és társadalompolitikában” – ellentétben a Tiszával. Gavra azonban úgy gondolja, mi, mint választók is felelősek vagyunk, mert arra „kondicionáljuk a pártjainkat”, hogy elrejtsék a világról alkotott elképzeléseiket vagy épp a valódi szándékaikat.

Az ukrajnai helyzettel és általában a külpolitikával kapcsolatos állásfoglalásokat a Fidesz már szinte „kínosan kerüli” – hívja fel a figyelmet Schiffer –, pedig „illene megtalálni” a hallgatás és a túltolás közti „egészséges mértéket”. Arra, hogy a magyarok között miféle „frontvonal” jött létre az ukrán háború kapcsán, Schiffer szerint az a bizonyíték, milyen mértékben „angolnázik” Magyar Péter a témában. Ebből azonban nehéz lesz kimásznia, hiszen sok tiszás választó közelebb állhat az Orbán-féle állásponthoz, mint a kormány várható uniós politikájához.