„»Haszontalan háború« – vágtam rá habozás nélkül. Ez a harc megnyomorította mindazt, ami az előző világégést túlélte, pedig nincs a világtörténelemnek még egy háborúja, amely oly könnyen megakadályozható lett volna.”
Winston Spencer Churchill – Chartwell, Westerham, Kent, 1948 márciusában
„Nincs új a nap alatt.” De szerintem nem a történelem ismétlődésére gondolt a Prédikátor. Az emberrel nem stimmel valami. A díszletek változnak, a birodalmak nevei újak, de a közös félelmünk, a hatalom iránti vágyunk és az a hit, hogy a következő háborút még kézben tudjuk tartani, makacsul velünk marad.
Amikor arról kellene cikket írni, hogy a júliusban megtartott ankarai NATO-csúcsnak milyen gyakorlati eredményei lettek, októberben Friedrich Merz német kancellár a keleti frontra látogat, és újabb, egymilliárd eurós katonai támogatási csomagot jelent be Ukrajna számára. A hátországban viszont már akkora a baj, hogy az otthon maradt államfő egy nappal Merz kijevi bejelentése előtt közvetlen párhuzamot vont Németország második világháború előtti korszakával, amikor az elkeseredett politikai megosztottság végül a Weimari Köztársaság bukásához vezetett. „Egyelőre nem tudjuk, vajon Berlin is a Weimari Köztársaság sorsára jut-e” – fogalmazott Frank-Walter Steinmeier Brémában, a német egység napja alkalmából elmondott ünnepi beszédében.
S ha már Weimar... Franciaország államadósságának finanszírozása egyre drágább és politikailag egyre nehezebben kezelhető, ami csak azért nem a legnagyobb probléma Emmanuel Macron elnök számára, mert már napok óta gyújtogatnak és rombolnak francia középiskolások (!) országszerte. Spanyolországban a valódi lakhatási válság miatt tízezrek vonultak az utcára a balos kormányzat ellen. A legaggasztóbb (és legautentikusabb) jelenet azonban a focihoz kötődik. Írország válogatottja nem fogott kezet az izraeli focistákkal a Nemzetek Ligája mérkőzésén; az írek lehajtott fejjel hallgatták a zsidó állam himnuszát. Társadalmi indulat, megosztottság és a politikai mozgástér szűkülése – ugyanaz a nyugtalanság járja át a tagállamokat.
Hogy megértsük, mekkora a különbség időben és térben a bejelentett támogatás és a rendelkezésre álló katonai kapacitás között, kicsit tekerjük vissza az idő kerekétt. Emlékeznek Ankarára? Tudják, amikor Magyar Péter miniszterelnök végre elmehetett egy kis nyári szabira, és kapott pluszban egy pisztolyt is a török elnöktől. Mindeközben július 7–8-án Ankarában tartotta csúcstalálkozóját a NATO, amely a politikai egység demonstrációja mellett most minden korábbinál hangsúlyosabban szólt a hadiiparról. A tagállamoknak azt kellett megmutatniuk, hogy a 2035-re vállalt, a GDP 5 százalékát elérő védelmi és biztonsági ráfordítások mögött gyártósorok, készletek és megrendelések is megjelennek. „Ma a transzatlanti védelmi ipari forradalom küszöbén állunk” – fogalmazott akkor nagy reményekkel Mark Rutte NATO-főtitkár, arra sürgetve a kormányokat és a vállalatokat, hogy gyorsítsák fel a termelést.
Ennek jegyében a csúcshoz kapcsolódó védelmi ipari fórumon több mint 50 milliárd dollárnyi beszerzést és együttműködést jelentettek be. Kész szerződések, szándéknyilatkozatok, együttműködési memorandumok és több évre szóló iparfejlesztési programok kerültek ugyanabba a kirakatba. A politikai bejelentésben össze lehetett adni őket. A végrehajtás mérlegében már külön kell választani, hol kezdődött el a munka, hol biztosítottak pénzt az előkészítésre, és hol maradt meg egyelőre a beszerzési szándék.
Abban sem volt már semmi újdonság, hogy Ukrajna támogatása a találkozó másik központi témája lett. A szövetségesek 2026-ra 70 milliárd eurónyi katonai felszerelést, segítséget és kiképzést vállaltak, 2027-re pedig legalább ugyanekkora támogatási szint fenntartását ígérték. Volodimir Zelenszkij a Patriot-elfogórakéták ukrajnai gyártási engedélyét, a légvédelem megerősítését és a közös fegyvergyártást szorgalmazta. Ankara napjaiban egyértelmű volt, hogy
Október elejére, Berlin elbizonytalanodásának idejére a legkézzelfoghatóbb ankarai eredmények közé tartozott a NATO Kommunikációs és Információs Ügynöksége, valamint az Accenture és a Leonardo között aláírt, mintegy 200 millió euró értékű, hétéves megállapodás. A két vállalat megkezdte a szövetség biztonságos, felhőalapú digitális hálózatának kiépítését, amely a tervek szerint körülbelül 29 ezer NATO-felhasználót kapcsol majd össze, és felváltja a jelenlegi, széttagolt informatikai rendszerek egy részét. Az Isar Aerospace és a kanadai Maritime Launch Services pedig szeptemberre véglegesítette az új-skóciai Spectrum-indítóállás munkatervét és programcéljait. A helyszíni infrastruktúra építése megkezdődött, az első kanadai indításokat 2028-ra tervezik. Ezeknél a programoknál tehát már folyik a munka, bár a kész hálózat és az indítási képesség még a jövő ígérete.
A 40 milliárd dolláros Drone Edge kezdeményezés ugyancsak túljutott a puszta bejelentésen: elindultak a tesztprogramok, és hét technológiafejlesztési szerződést is odaítéltek. A meghirdetett ötéves keret egészének lekötéséről azonban nem jelent meg nyilvános adat. Más szakaszban tartott a brit részvétel a Lockheed Martin Precision Strike Missile programjában: London 190 millió fontot különített el a csatlakozásra, az első rakéták szállítását pedig 2027-re várják, a programban részt vevő Egyesült Államok és Ausztrália jóváhagyása esetén. Itt tehát már van elkülönített pénz és tervezett szállítási időpont, de a megvalósulásnak még feltételei vannak.
A nagy értékű repülőgép- és drónbeszerzések eközben továbbra is az előkészítésnél tartottak. A NATO megkezdte a tárgyalásokat legfeljebb tíz Saab GlobalEye légtérellenőrző repülőgép megvásárlásáról, de a svéd gyártó még nem kapott megrendelést. A négy észak-európai ország által tervezett, legfeljebb öt MQ–4C Triton felderítő drón, illetve a hét tagállam részvételével létrehozandó közös A400M szállítóflotta ügye is a beszerzési szándék és a szervezeti előkészítés szakaszában maradt. A Lockheed Martin és a Rheinmetall németországi ATACMS-gyártásról szóló együttműködése pedig október elejére a szándéknyilatkozatig jutott. Ankarának tehát születtek konkrét eredményei: megkezdett hálózatépítés, épülő infrastruktúra, odaítélt fejlesztési szerződések és elkülönített beszerzési források. Az ötvenmilliárd dolláros főösszeg jelentős része azonban továbbra is jövőbeli megrendeléseket és fejlesztési terveket jelölt. Három hónappal a csúcs után már lehetett munkát felmutatni, az új katonai képességek jelentős részére viszont még várni kellett. Az európai PAC–3-karbantartó központ felállítása és a Patriot-rakéták gyártásának kérdése külön történetté nőtt.
Persze a koronaékszer a Patriot-rakétarendszer, és ez a történetszál már az ankarai csúcs első napján, július 7-én feltűnt. Michael Duffey amerikai védelmi államtitkár-helyettes bejelentette, hogy az Egyesült Államok európai karbantartó központot létesít a Patriot-rendszerek PAC–3 elfogórakétái számára, és a későbbi európai gyártást sem zárta ki. Július 8-án Donald Trump ennél jóval tovább ment. Volodimir Zelenszkijjel folytatott ankarai tárgyalásán kijelentette: „Engedélyt fogunk adni önöknek Patriot rakéták gyártására.” A látványos mondat mögött azonban ekkor még nem állt nyilvánosságra hozott licencdokumentum, vállalati szerződés, kijelölt gyártóhely vagy pontos műszaki tartalom. Az ukrajnai gyártás megkezdéséhez mindezt még rendezni kellett.
Július 10-én Zelenszkij már arról beszélt, hogy az ukrán és az amerikai diplomatáknak, katonai szakértőknek és vállalatoknak „szünet nélkül” kell kidolgozniuk a megállapodás részleteit, miközben elismerte, hogy a termelés beindítása nem lesz rövid folyamat. Július 22-én Kijevben Matthew Whitaker amerikai NATO-nagykövettel tekintette át az ankarai ígéret végrehajtását, július 23-án pedig a Raytheon Joseph DeAntona alelnök vezette küldöttségével tárgyalt az elfogórakéták közös előállításáról. Július 28-án a Fehér Házban Trumppal is folytatta az egyeztetést. A tárgyalássorozat azonban továbbra sem eredményezett nyilvános gyártási szerződést. Még az sem derült ki egyértelműen, hogy Ukrajna milyen rakétaváltozatot, mely alkatrészeket és mekkora amerikai technológiatranszferrel állíthatna elő.
Eközben az amerikai gyártókapacitás bővítése sokkal kézzelfoghatóbb eredményeket hozott. Július 29-én az Egyesült Államok legfeljebb 58,62 milliárd dolláros, hétéves beszerzési konstrukciót jelentett be a Lockheed Martinnal a PAC–3 MSE elfogórakéták gyártására; a cél a termelési kapacitás megháromszorozása 2030 végéig. Július 31-én viszont Trump visszalépett saját ankarai kijelentésétől: közölte, hogy Washington „nem állapodott meg” az ukrajnai gyártás engedélyezéséről, csak tárgyal róla, mert az érzékeny technológiát óvatosan kell kezelni. Augusztus 3-án az amerikai kormány további, több mint 3 milliárd dolláros megállapodással gyorsította fel a Patriot-alkatrészek gyártását. Augusztus 6-án a Lockheed Martin és a GM Defense szerződött PAC–3 MSE-rakétaelemek előállításáról, az első alkatrészeket pedig már augusztus 28-án leszállították.
Az európai finanszírozás eközben a kész fegyverek beszerzéséhez teremtett további lehetőséget. Augusztus 24-én az Európai Bizottság 6,1 milliárd eurós ukrán védelmi beszerzési keretet jelentett be, majd szeptember 11-én, a részletes programban már kifejezetten engedélyezte az amerikai PAC–3 rakéták megvásárlását is. Ezzel a 2026-ra rendelkezésre álló 28,3 milliárd eurós uniós védelmi keretet teljes egészében felosztották. A beszerzések finanszírozása tehát előrelépett, az ukrajnai gyártás engedélyezése azonban továbbra is Washington döntésétől függött.
Szeptember 14-én Trump már csak egy „kevésbé fejlett” Patriot-változat gyártási engedélyéről beszélt. Szeptember 22-én New Yorkban ismét tárgyalt Zelenszkijjel, aki szeptember 25-én azt állította: az amerikai elnök meghozta a „végleges döntést” a licencek átadásáról. Trump szeptember 26-án ezt közvetlen kérdésre sem erősítette meg, szeptember 30-án pedig Ukrajna még 300 további Patriot elfogórakétát kért az Egyesült Államoktól.
Október elejére így az amerikai gyártókapacitás növelése, az európai finanszírozás és a kész rakéták beszerzése jelentette a tényleges eredményt. Az ankarai ígéret óta tárgyalópartnerekből és nyilatkozatokból nem volt hiány. Nyilvános, végrehajtható ukrajnai licencszerződés és működő gyártósor azonban továbbra sem létezett.
Van-e tanulsága a történelemnek? A brit birodalom utolsó miniszterelnöke, Winston Churchill visszaemlékezése szerint Franklin D. Roosevelt akkori amerikai elnök egy ízben elmondta neki, hogy afféle nyilvános körkérdés útján keresi a legmegfelelőbb szót a második világháborúra. Erre a kérdésre válaszolta azt Churchill, hogy
A brit 1948-ban, a memoárjában leírtak szerint abban reménykedett, hogy az emberiség az eddigiekből okulva, a szükségletekkel összhangban „és az ember nagyobb dicsőségére rendezze be a vészterhesnek ígérkező jövő színpadát”. A képkockák azonban pörögtek tovább, a történelemnek sem lett vége, így október 7-én lesz pontosan 25 éve annak, hogy a legendás HBO-sorozat, az Elit alakulat (Band of Brothers) Bastogne című részét bemutatták az Egyesült Államokban. Ez azért különleges dátum, mert az amerikaiak vezette katonai koalíció aznap támadta meg Afganisztánt.
Nincs új a nap alatt, sóhajtana a Prédikátor. A következő háborút persze majd kézben tartjuk. Csak előbb legyen hozzá elég rakétánk.
Borítókép: Csoportkép a júliusi ankarai NATO-közgyűlésről többek közt Emmanuel Macronnal, Donald Trumppal és Friedrich Merz-cel / fotó: Binnur Ege Gurun Kocak / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés