A bűnbak fogalmát különösebben nem kell magyarázni. Köznyelvi értelemben mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mit jelent valakit (vagy valakiket) megtenni bűnbaknak, és a bűnbakképzés folyamata kívülről egyértelmű és átlátszó szokott lenni. Mi több, a hazai politikai közbeszédet szemlélve szembetűnő, hogy a politikai nyelvünk tulajdonképpen egy szüntelen bűnbakképzési folyamat, amit tömegkommunikációval tüzelünk.

A legtisztább példája ennek, amikor kékbe borul az ország, és az aktuális politikai szezon ellenségei ott vigyorognak ránk a plakátokról, mint bajaink fő felelősei: Soros, Brüsszel, Von der Leyen, Gyurcsány, Bajnai, MZP, majd rövidesen Magyar Péter. Ezt a fajta bűnbakképzést nem azért érezzük fasisztoidnak, mert esetleg konkrétan egy zsidó személy van a plakáton, hanem pont azért, mert a náci eszme is alapvetően a bűnbakképzésre épült, a zsidóságot téve meg felelősnek az elvesztett első világháborúért, majd a weimari köztársaság gazdasági válságáért, tágabb értelemben pedig a nyugati civilizáció hanyatlásáért. A politikai jobboldalon tehát nagy hagyománya van ennek, és egyfajta kontinuitás is fellelhető közöttük, ha arra gondolunk, hogy divatos a szocializmust is a zsidók nyakába varrni, különösen a szélsőjobboldalon, a mai liberálisok pedig ebben a regiszterben a régi kommunisták új köntösben.

Kívülről tehát elég transzparens a dolog, és mégis egyben rettentő, hisz láthatólag működik. Belülről a bűnbakképzés egy szent harc a gyűlölt ellenség ellen, akitől ha megszabadulunk, a gondjaink megoldódnak. Ez a harc bizony igen ocsmány tud lenni, amikor testet ölt a hóhérért kiáltó, erőszakos aktivisták formájában.

De a magyar demokratikus hagyomány nagy tragédiája, hogy az egykor volt eszméket teljesen aláásta a napi kampányolás saját bűnbakképzési igénye. Az ellenzéki képletben ugyanis Orbán Viktor a mindenható főgonosz, a politikai mozdulatlan mozgató, aki egyedül felelős az összes bajunkért, lett légyen az költségvetési hiány vagy az infláció. Ő minden nyomorunk okozója, és ha megszabadulunk tőle, a haza fényre derül. Őt követi a sorban az összes többi fideszes, a jól ismert karikatúraszerű toposzok szerint a mosdatlan, fogatlan, propagandával elbutított tömeg, aki a saját érdekei ellen szavaz. Miatta tart itt ez az ország. Ez, ha úgy tetszik, a sztálinista hagyatékunk, a régi bolsevik bűnbakképzés folytatása, csak immár nem a kulákok vannak a célkeresztben, hanem az amorf „fideszesek”, akik immár a prolisággal vannak azonosítva.

Kívülről, laborkörülmények között vizsgálva teljesen átlátszó és transzparens, belülről pedig szívvel-lélekkel át- és megélhető az O1G. 

A kölcsönös, egymás ellen irányuló bűnbakképzés diszkrét bája, hogy gyakorlatilag a magyar újgazdagok egymással vetélkedő frakciói űzik, ezzel kölcsönös segítséget nyújtva egymásnak abban, hogy osztály- és vagyonbeli kérdésekről igazából ne is essék szó, legfeljebb annak kijelölt medrében, ahogy a kivagyi, úrizáló burzsujokat lehet mutogatni, és utálatos képet formálni belőlük.

Van még egy össznépi példánk a bűnbakolás fekete mágiájának pusztító erejére, mégpedig az oltatlanok és oltásellenesek megbélyegzése a járvány alatt. Emlékezetes, hogy még mielőtt a 2020-as első szigorítások életbe léptek volna, már több cikk született az összeesküvés-hívő, 5G-ellenes tüntetést szervező, chemtrailes-alusisakos emberekről, akik többek között a Covid valóságát is megkérdőjelezik. Valóban volt akkor egy ilyen marginális csoport, elvégre a Hihetetlen magazin töretlen sikernek örvend évtizedek óta, de a trükk az volt, hogy a különböző véleményeket a sajtó össze tudta csomagolni egy komplett pakkba, így aztán felállt egy olyan érvrendszer, hogy aki bármiben is vitatja az egyes járványügyi intézkedések értelmét vagy hasznosságát, azt laposföld-hívőnek lehetett bélyegezni.

Ez az overton-ablak egy sajátos beszűkítése volt, de ahogy telt az idő és nőtt a halottak száma, hirtelen praktikussá vált, hogy vannak renitensek. Az intézkedésekre ugyanis könnyű volt azt mondani, hogy tökéletesek lennének, de hiába tartjuk be a szabályokat, ha ott vannak a laposföld-hívők és oltásellenesek, akik miatt nem lehet megállítani a járványt. Ez volt az érvrendszer többek között a védettségi igazolványok bevezetésekor: az állam döntötte el, hogy ki a Helyesen Gondolkodó, és ki nem az, ezt pedig törvényi erőre emelt szegregációval valósította meg. A nép boldogan szidta az oltáselleneseket és maszkot nem viselőket, mert addig sem kellett azon gondolkodni, hogy miért kapja el egyre több beoltott is a vírust, ha egyszer arról volt szó, hogy aki beoltatja magát, arról a betegség lepattan (az oltási kampánnyal párhuzamosan emelkedő hullahegyekről nem is beszélve). 

A Covid-járvány és az intézkedések utóélete elárul valami olyat a bűnbakképzésről, ami a politikai példák esetén nem (vagy nem feltétlenül) egyértelmű. Ez pedig a kollektív amnézia.

A veszély elhárulta után ugyanis a bűnbakképzésben résztvevők egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy mi történt: ezért is lehetetlen Magyarországon kibeszélni bármit, ami a járvány évei alatt történt, és még a sajtó kerüli a témát. Akkor is, amikor egy-egy hír vagy statisztika kapcsán bizony felmerül, hogy az intézkedéseknek lehettek káros hatásai. A bűnbakképzés folyamatának ugyanis az eredeti konfliktus feloldása után a felejtés a következő epizódja, ahogy a háború után a zsidóság esetében is történt, de ott vannak példaként még a középkori pestisjárványok után következő pogromok, melyeket szintén a kollektív tudattalanba száműztek az elkövetőik.

René Girard mimetikus elmélete értelmében a bűnbakképzés elválaszthatatlan része az emberi létezésnek, egyfajta társadalmi-evolúciós adaptáció. E szerint a gondolat szerint ugyanis az emberi konfliktusok abból származnak, ha két ember ugyanazt a konkrét dolgot akarja, amely nem lehet mindkettejüké egyszerre. Egy ilyen helyzetben rivalizálásba kezdenek, kölcsönösen egymást másolva, eszkalálva a konfliktust, ami ahhoz vezet, hogy mások is mimetikusan szállnak be a harcba: ami eredetileg két ember harca volt, az csakhamar két csoporté lesz, egyre több embert bevonva, ahogy a konfliktus egyre inkább elmélyül. Ezen a ponton már feledésbe merül a viaskodás eredeti tárgya, a korábbi vetélytársak immár halálos ellenségekként tekintenek egymásra, ahol minden elszenvedett sérelem újabb ok a viszontválaszra. 

Mivel ezen a ponton már az egész közösséget a kölcsönös kiirtás veszélyezteti, Girard szerint ilyenkor jön a képbe a bűnbak: valaki vagy valakik, akit vagy akiket okolni lehet az elfajult helyzetért, és akin vagy akiken le lehet vezetni a felgyülemlett feszültséget. Hogy tulajdonképpen a bűnbak hogy és hol állt az eredeti konfliktusban, az másodlagos: a lényeg, hogy meg lehessen különböztetni a harcoló felektől, akik a konfliktus tetőfokán egymástól már szinte megkülönböztethetetlenek, annyira adaptálódtak egymáshoz a rivalizálásban. Az európai történelemben így csattant számtalanul az ostor a zsidóságon, de Krisztus kereszthalála is annak köszönhető, hogy őt áldozták fel bűnbaknak a rómaiak és a zsidóság kibékítésére.

A bibliai történet, amikor az összegyűlt tömeg a gyilkos szabadságát és Isten fiának kínhalálát követeli, a bűnbakképzési mechanizmus őrületének testamentuma.

Girard pedig ennél is tovább megy, mondván, hogy az emberiség az összes korábbi istenét annak köszönheti, hogy azok valami korábbi bűnbakok árnyékszerű emlékei: ártatlanok, akiket feláldoztak, majd ahogy megszűnt a konfliktus és leszállt a kollektív amnézia, végül elkezdték isteníteni őket, mint akik valami csoda folytán megszüntették a kipusztulással fenyegető viszályt. A kereszténység merész újítása az, hogy az áldozat ártatlanságát nyilatkoztatja ki, szakítva a korábbi paradigmával, miszerint a bűnbak bűnös abban, amivel vádolják. Girard azonban figyelmeztet: onnantól kezdve, hogy tudjuk, a bűnbak ártatlan, a bűnbakképzési mechanizmus békítő funkciója megszűnik, az ugyanis csak akkor működik, ha mindenki meg van róla győződve, hogy a bűnbak ténylegesen felelős a bajért, amiért halálra ítélik.

Girard nézetei nem voltak nagyon népszerűek: nagy világmagyarázatot gyártott akkor, amikor azok épp kimentek a posztmodern divatból. Az elmúlt években kerültek ismét előtérbe, a halála után, lévén a közösségi média által uralt világ kvázi élőben teszi megfigyelhetővé, széles mintán, hogy hogyan működik a mimetikus vágyképződés – amint az emberek tudattalanul veszik át a modelljeik vágyait – és vele együtt a mimetikus konfliktusok kialakulása is. A világinterneten számtalan apró polgárháború zajlik ezerféle témában, amelyek nagyon szépen leírhatóak a girardi modellel: az eltörléskultúra, ha úgy tetszik, a bűnbakképzés digitális csimborasszója.

Azaz: kevés köze van a politikai baloldalhoz, és sokkal több ahhoz, hogy a cancelezést végzők kikkel és milyen mimetikus konfliktusban vannak, és milyen békék érdekében követelnek újabb és újabb áldozatokat.

Visszatérve a magyar politikára és közéletre, könnyen belátható, hogy az eredeti konfliktus itt mégis az, hogy a magyar állam véges erőforrásait és megrendeléseit kik birtokolhatják. E köré a konfliktus köré szerveződtek a magyar politikai táborok, melyhez a kultúra és a befolyás kérdése társult, ahol ugyancsak szűk számú pozícióért (és az azzal járó presztízsért) megy a tusakodás különféle szereplők között, akik szemben álló tömbökbe rendeződtek. A rendszerváltás után harminc évvel az eredeti konfliktus tárgyai már halovány emlékek, a szembenállás tisztán ideológiai alapon fogalmazódik meg, noha a névleges baloldal és a névleges jobboldal már elég távol áll sok tekintetben a saját eredeti krédójától. Eszmeiségekkel ezért sem foglalkozunk: helyette pusztán a harc van a harc kedvéért, „mi mindig is gyűlöltünk titeket, mert ti is gyűlöltök minket” alapon, vagyis vegytiszta rivalizálás az élet minden területén.

Le kell mennünk kutyába, mert ők is lementek kutyába.

Ez ismét a kívülről jól felismerhető mechanizmus, ha az ember távolról nézi, ha pedig benne van, akkor kompromisszumról kompromisszumra azonosul a táborával annak érdekében, hogy az ellenséget legyőzze. De a mimetikus csoportkonfliktusok sajátja az, hogy egy adott táboron belül is van egyfajta versengés, ami különösen a nyilvánosságért vívott harcban éleződik ki: itt nem szimplán szimbolikus befolyásról van szó, ami politikai viták tárgya is lehetne, hogy melyik irányzat mennyi teret kap egy heterogén táboron belül, hanem egy olyan világban, ahol mindenki klikkekből él, napról napra, hanem ez bizony megélhetésben kifejezhető pozíciók harca is.

S talán itt tudunk visszakanyarodni sok ember ősélményére, amikor a tulajdonképpeni cancel culture megjelent Magyarországon. Ennek az első eldördülése a 2014-es Schiffer András-interjú volt Kálmán Olgánál, amiben a műsorvezető kvázi megpróbálta megalázni Schiffert, amiért nem épp az Aktuális Ügyről, hanem másról beszélt volna, mi több: kritizálta, hogy az ellenzék szimbolikus ügyekkel van elfoglalva, nem pedig a többség érdekeinek képviseletével.

Akkoriban ez az ügy még közröhejszámba ment, és már akkor sem lehetett függetleníteni attól, hogy a DK-féle ellenzék az akkori választási vereségért az LMP-t, pontosabban az összefogásba beleállni nem akaró Schiffert tette meg bűnbaknak.

Beszédes, hogy a vita akkor még arról szólt, hogy Kálmán – aki később csatlakozott a DK-hoz, és ma az ő képviselőjelöltjük – kilépett a riporteri szerepéből, és egy interjúalannyal ennyire agresszívan nem lehet viselkedni. Mindenesetre másfél évre rá beért a vetés, és a menekültválság alatt Schiffert kiírták a civilizált közvéleményből, miután tett egy javaslatot arra, hogy egyes menekülteket nyomkövetővel figyeljenek meg. Innentől kezdődött az, hogy a baloldali-liberális médiumok egyre kevesebbszer kérdezték, a Mandiner pedig egyre többször szemlézte, már amikor az ellenzéket kritizálta balról.

A bűnbakolás-kiátkozás pedig működött abban az értelemben, hogy megszületett az „álellenzéki fideszbérenc” archetípusa, mert sok bűnt elnéznek az ellenzéki oldalon, de a fideszességet nem, így annak a vádja is már hatékony szégyenbillog. Mimetikus értelemben pedig ez csak a párja a jobboldal jól bevett szokásának, hogy ellenfeleit (és az aktuális iránytól eltérőket) hazaárulóknak nyilvánítsa. Oldaltól függetlenül a funkcióját tekintve ez a „frakciófigyelem” betartása és betartatása egy olyan korban, amikor az embereknek nem pártjuk van, hanem identitásuk.

Így jutottunk el oda kicsit több mint tíz év alatt, hogy ha Orbán Viktor ad egy interjút a nem baráti sajtónak, akkor azt propagandának állítják be, pusztán azért, mert a riporter nem úgy kérdezte fel a miniszterelnököt, mint Kálmán Olga tette anno Schifferrel.

Mert az ÖT felé irányuló gyűlöletnek is elsősorban mimetikus eredete van: a tévéműsor és a benne szereplő arcok voltak azok, akik az összefogás-éra ellenzékét kritizálták, méghozzá pont a járványkezelés kapcsán, mikor is a kormánypárt által bevezetett intézkedésekre az volt a legfőbb ellenzéki kritika, hogy azok nem elég szigorúak, és nem eléggé büntetik azokat, akik nem engedelmeskednek. 

Mára ez az eredet a múlt homályába vész, pedig a civilizált közbeszédből való kiírás akkor kezdődött. Az ellenzéki tábor azóta tartósan menetel ügyről ügyre, melyben feltétlen összetartást igényel meg a pillanatban, hogy aztán elfelejtse a rákövetkező hétre, és ami most Magyar Péterben találta meg azt a vezéregyéniséget, akitől azt várja, hogy elhozza a megszabadulást veszedelemtől.

Így pedig a választásig a mindkét oldali bűnbakképzés csak fokozódni fog, hiszen ha tényleg szoros lesz a meccs (vagy legalábbis szorosabb, mint az eddigiek), úgy mind a táborok összetartása céljából, mind pedig a hibák valódi felelőseinek önvédelme szempontjából egyre több áldozatra lesz szüksége a gépezetnek, míg az indulatok a tetőfokára hágnak. 

Ebben a hangulatban pedig a választás aligha okoz majd katarzist, legalábbis nem egy olyan össztársadalmit, ami békét teremthetne. A kérdés végső soron pedig nem is az, hogy melyik tábor lesz a nagyobb a szavazás napján, hanem az, hogy azok lesznek-e többségben, akik áldozatokat akarnak, vagy azok, akiket már kilökött magából a táborok őrületbe menő bűnbakképző pszichózisa.

Hosszú évünk lesz.