Visszatalálhatnunk-e valaha a csendhez?

Vajon képes lenne visszatalálni a jelen ún. átlagembere a csendhez? Szeretne egyáltalán? Nyilván nem kriptára vagy egy süketszoba steril némaságára gondolok, hanem a „zenei szennyezés” előtti csendre. Étteremre, hol kanál koppan a tányéron; üzletre, ahová belépve ajtónyitáskor diszkrét csengettyű, majd ide-oda tologatott vállfák csattogása hallik; kocsmára, benne Darth Vader-i hörgést produkáló kávégéppel; vagy akár egy benzinkút mellékhelyiségére.

El tudná viselni a minden irányból agyonstimulált, modern Homo Sapiens, ha a fenti helyeken nem szólna háttérzene? Nekem úgy tűnik, a többség számára már alapvetéssé vált, hogy a gondolatokat, a belső világ potenciális végtelenségét auditív levegőszennyezéssel fojtsa le. Ez gyakran csak alig értelmezhető cicegés, a hangszórókból kiszivárgó digitális lábcin, esetleg pergődob kilátástalan monotonitása, de ha még dallamok és harmóniák hallatszanak is, többségében az eldobható, műanyag jelleg uralkodik. Vagy pusztán arról lenne szó, hogy a viszonylagos csend diszkomfortnak, netán történelmileg meghaladottnak minősül?

Természetesen nem tartozik ebbe a kategóriába, ha valaki célzottan, odafigyelve hallgat egy-egy dalt, lemezt, előadót a kocsiban. Ám a legminőségibb muzsika is érdektelenné, rosszabb esetben idegesítővé degradálódik, ha erőszakosan ránk ömleszti az összes létező hangszóró. Az említett monotonitásnak viszont volt ám valaha más szerepe is a „mindegy, csak ne legyen csend” funkción túl. Gondoljunk például a primitív (miért is primitív? – bár tény, nem kávéztak eltartott kisujjal...) népek táncos- dobolós-éneklős szertartásaira! Itt az ismétlődés fokozatosan transzállapotba juttatta a résztvevőket, felemelve a valóságot a hétköznapi padlószintről valamely magasabb polcra.

Ez az a plusz, amely a zene által született/születik, az egymagunkban dudorászástól a halottsirató jajongásig, a furulyázó pásztortól a lakodalmi cigányzenekarig, a kobzos énekmondótól a templomi orgonáig. Ha muzsika csendült fel – bármilyen –, az mindig jelentett valamit. Megvolt a helye, az ideje és a kellő hossza, ezáltal egyfajta méltósága is. Ünneplő ruhában járt, az emberek előreengedték a sorban, ha sürgős dolga akadt. Ehhez képest mára az átlagos nagyvárosi zaj szerves része lett, és csak annyiban különb egy autó hangjánál, hogy nem termel büdös füstöt.

De mi az, ami mindezek mellett különösen fáj nekem?

A mostani „könnyűzenei” koncertkörülmények. (Az idézőjel az elnevezés szerencsétlen voltára utal.) A klasszikus műfaj még tartja magát az általam normálisnak gondolt koreográfiához: beül a közönség, beül a zenekar...