A politikusokban és a költőkben van valami közös. A polgárosodás kezdetéig politizálni és verseket írni úri elfoglaltság volt. A tehetősek sok esetben hazafiságból, tenni akarásból léptek politikai pályára, egyesek a vagyonukkal is beszálltak a közösbe. Nem, nem mindenki, de sokan. A költők arisztokraták voltak, vagy arisztokraták által eltartott írástudók, írnokok, udvari versírók, himnusz- és epigrammaszerzők.

Ma a politikusokat és költőket is többnyire az állam tartja el. Politikusnak állni karrierlehetőség, és bár költőnek lenni nem az (költészettel képtelenség pénzt keresni), kötetet megjelentetni és nyilvánossághoz jutni az állam támogatása nélkül nem lehetséges. Már amennyiben valaki a megszokott szakmai és intézményi kereteket választja, és nem az Instagramon közli a verseit.

Hasonlítanak még abban is, hogy a költők és a politikusok munkája is elemzésre szorul. Utóbbiak esetében persze nem a szak-, hanem az úgynevezett nagypolitika az elemzés tárgya, aminek nem az a jelentése, ami, hanem valami más. Nem az, amit a politikusok tesznek, hanem amit mondanak – kifacsarva egy kortárs klasszikus mondását. Az értelmezés filozófiai tudománya, a hermeneutika kezdetben a vallási és jogi szövegek értelmezését jelentette. Az értelmezés elmélyült gyakorlata tette lehetővé, hogy a kanonizált vallási szövegek a mindenkori ma emberének útmutatót adhassanak az élethez. A jogi hermeneutika gyakorlata pedig a mai napig a létező jogi szövegek, törvények egyedi esetekre történő alkalmazását végzi el. Az értelmező tehetségén (és a jogrendszer milyenségén) múlik, hogy mire jut a törvényekkel.

A költészet jellegzetessége, hogy semmit nem úgy közlünk, ahogy a legegyszerűbben lehetne, hanem valami mással fejezzük ki azt. Minél dinamikusabban, érzékletesebben, szemléletesebben, szellemesebben mutat meg valamit ez a más, annál szebbnek és jobbnak gondoljuk ezt a költészetet. Létezik persze egyszerű, minimalista költészet is, de ott épp az egyszerűség az a más, ami állít valamit, ami több a puszta egyszerűségnél.

A költő azért ír verset, mert ha valaki ügyesen elszórakozik a nyelvvel, és képes arra, hogy, mondjuk, a szerelmet egy új kifejezéssel új megvilágításba helyezze, akkor megdicsérjük. A nyelvünk és a kultúránk ilyen módon fejlődik, ezáltal több mindenhez tudjuk hasonlítani a szerelmet, a háborút, a szegénységet, az életet és a halált, a természetet és a természetfelettit.

A politikus, különösen, ha nagy, tehát, ha annak, amit tesz és mond, jelentősége, tétje van, és sok ember életére gyakorol hatást, nem mindig teheti meg, hogy azt mondja, amit gondol. A politikus beszéde udvarlás, virágnyelv, tapogatózás, petting. A beszédében többnyire kér, ígér, finomít vagy túloz, attól függően, hogy mi a célja. A politikus szónok, ennyiben pedig retorikai eszközökkel él. Ezek olyan nyelvi valamik, melyekkel a közlendőnket máshogy fogalmazzuk meg, mint ahogy legegyszerűbben tehetnénk. A latin műveltségben a szónoklattan a hét szabad művészet egyike.

Vannak politikusok, akik felhívják rá a figyelmünket, hogy amit mondanak, nem számít, szemben azzal, amit tesznek (Orbán Viktor), és vannak olyanok, akik mindig azt mondják, amit gondolnak. Semmi gyertyafényes spagettizés, hanem egyből gatya le. Donald Trump ilyen politikus, ez a politikája lényege, ezért szereti a nép, sőt ezért rajong érte, és ez bizonyos szempontból érthető is. Ez a nyers őrület maga az igazság. Sokan megfogalmazták már, hogy az izmusok és elméletek és intrikák világában az őrült szava az igazság.

Retorika hiányában (tehát abban az értelemben, hogy semmit nem mond másképp, mint ahogy lehetne, és nem finomkodik) a trumpi retorika nem valódi szónoklat, vagy ha mégis, akkor annak egy új fajtája. Igazságbeszéd, szabad ötletek jegyzéke, hasba lyukat beszélés, piaci duma. Trump valójában egy útszéli autókereskedő nyelvét beszéli, aki addig nyomja a sódert, míg meg nem vesszük a rozsdásodó, rommá tört, hibakódokkal teli autót. Egyetlen szónoki fordulata a túlzás, de ez is inkább egy kontrollálatlan, belülről jövő, ösztönös igazságmondás. Igazságérzet, ami egybeesik az emberekével.

De ez sem biztos. Egy olyan világban, ahol a köntörfalazáshoz és a mindent valahogy máshogy mondáshoz vagyunk szokva, nincs ennél zavarba ejtőbb. Ha a trumpi beszéd tartalmát akarjuk értelmezni, csődöt mondunk, mert az ő eszközei nem tartalmiak, hanem zsigeriek, fizikaiak, a gesztus maga a gesztus. Kommunikációjának nem tartalma van, hanem vehemenciája, attitűdje, pofátlansága, kendőzetlensége. Éppen ezért nem azzal érvényesül, amit állít, ezért nem botránkoznak meg rajta a hívei, és ezért nem talál rajta fogást az értelmezés. Nincs mit értelmezni. Kanada és Grönland bekebelezésének ötlete is valószínűleg csak blöff. (Ha nem, akkor az ilyen cikkeknek a közeli jövőben nem sok értelme lesz.)

Magyar Péter szónoki stílusa nagyban hasonlít ehhez. Túlzások, ígérgetések, kendőzetlenség, rezzenéstelen arc, fedezet nélküli állítások, jogászi agilitás és profizmus. Bőséggel éri kritika az óbaloldal és a liberális ellenzék körül csoportosuló, politizáló értelmiségi kört amiatt, hogy beáll Magyar Péter mögé (mert a számok alapján esélyes, hogy így tesz), aki tartalmilag kevés újat mutat fel Orbán Viktor rendszerével és ellenzékével szemben. Kritikus hangvételű állításai nem különböznek attól, amit az ellenzék tíz-tizenkét éve puffogtat. Mindemellett nem csak, hogy „úgy néz ki”, mint egy fideszes, de ráadásul az is (volt). A liberális ellenzéki szavazótábor (az O1G-koalíció), ha tényleg beállt mögé, ugyanazért tette, amiért Trump hívei beálltak az ismét megválasztott amerikai elnök mögé.

A józan ész látszólag nem talál fogást egyik eseten sem. És persze kapóra jönne itt a posztmodern világértelmezés szókincse, a világkép és a történelemszemlélet hiánya, az eszmék és az igazság-nézőpontok felcserélhetősége, mindennek a hihetősége és a totális szkepszis – csakhogy ez kevés, ezen túl vagyunk.

A Trump- és a Magyar-jelenség kommunikációjának tartalmi értelmezése ellentmondáshoz vezet. Amit ők magukkal hoznak, az valójában a posztmodern elleni lázadás. A sokaság, az ingerek, a világértelmezés szüntelen kényszere és az agyunkat elárasztó tartalmak elleni lázadás kifejeződése. A valódi, fizikai jelenlét igénye: az establishmenten túli kisembereké az Egyesült Államok politikájában egyfelől, parlamenti jelenlét és súly Magyarországon másfelől.

Az értelem visszaállítása viszont, mely a túl sok értelemmel szemben kellene, hogy megtörténjen, elmarad. Valószínűleg már mindent megértettünk, amit meg lehetett, és a tettek kora kell, hogy következzen.