Az Öt YouTube-csatornáján megjelent Hont–Orbán-interjú óta több mint egy hét eltelt, és a beszélgetésnek igen komoly a recepciója. Podcastek, cikkek és közösségi média-posztok foglalkoznak vele, elemzik. Elsősorban két kérdéskör foglalkoztatja azokat, akik beszélnek vagy írnak róla. Az egyik, hogy vajon a kérdező megfelelően járt-e el, és hogy az eljárása alapján vajon melyik politikai oldal „szekerét tolja”. A másik pedig – ezzel összefüggésben – az interjú keletkezésének körülményeit boncolgatja. Miért pont akkor, oda és úgy ment el nyilatkozni Orbán Viktor?

Az, hogy ezek a dolgok ilyen élénken érdeklik a közvéleményt, a közvélemény állapotáról többet mond el, mint magáról az interjúról. Szerintem ugyanis nem az a fő kérdés, hogy az interjú készítője eléggé agilis volt-e a miniszterelnökkel szemben, hanem az, hogy egyáltalán miért övezi ekkora hisztéria annak az embernek kikérdezését, akinek a megbízatásával együtt járó kötelessége (volna) rendszeresen megjelennie efféle rapportokon. Jó lenne látni, tudni róla, hogy egyébként hány felkérés érkezik hozzá, és kitől.

Mindennek ellenére a beszélgetés körüli mizéria azt a benyomást kelti, hogy a miniszterelnök mintha kegyet gyakorolna, amikor igent mond egy felkérésre. Sem az interjú készítőjének, sem a választónak nem volna szabad úgy éreznie, mintha épp a keresztapa jutalmazná meg őt azzal, hogy leül vele poharazgatni. De nem kellene a vele szemben ülőnek sem magyarázkodnia, hogy az illető miért ült le vele egy asztalhoz.

Ami az interjút magát illeti, nagyjából teljesen mindegy, hogy a kérdező, Hont András mit gondol a miniszterelnök működéséről, milyen a viszonyuk, hogy szavazna-e rá, tolja-e a szekerét stb., ám azt, hogy az interjú elkészítésekor a diplomatikusságnak milyen fokára kényszerül, az igenis elmond valamit a hazai politikai kultúra állapotáról. Az, hogy milyen ez az állapot, arról a miniszterelnök és a miniszterelnök mindenkori kommunikációs stábja kiemelten tehet. A közbeszéd vállalhatatlan színvonala és a szekértáborharc ugyanis már csak reakció, és azt az érvelést legitimálja, mely szerint a miniszerelnök csak olyan helyre megy el interjút adni, ahol „értelmesen lehet beszélgetni”.

Ha ő az, aki kijelöli, hol és mikor beszél, azzal csak a politikai feladatát végzi el, de az államférfitól elvárt megbízatását nem. Mi ez, ha nem annak a nyílt beismerése, hogy a Fidesz első emberét ma Magyarországon már nem lehet megkülönböztetni a miniszterelnöktől? Vagy annak normalizálása, hogy a ciklusonkénti politizálás egyben, és talán elsősorban a kampányolással azonos? A vitapartner önhatalmú megválogatása „a kormányzáshoz komolyabb eszközre van szükség, mint egy szemöldökcsipesz” típusú megjegyzések színvonalát képviseli.

Ez a magyar társadalom demokrácia-deficitjének és a polgári kultúra infantilis állapotának és éretlenségének is a látlelete. Előbbi alatt a hétköznapi életből alapvetően és történelmi indokokból hiányzó polgári-demokratikus rutinra gondolok. Arra, hogy a magyar ember nem elég bátor a visszakérdezéshez. Fél a házmestertől, az agresszív szomszédtól, a rendőrtől, egy random agilis baromtól, és a politikus prototípusaként még mindig egy kádári alak jelenik meg előtte. És ez öröklődik a későbbi generációkra is – mert ezt látják.

Ebben a hiánnyal küszködő közegben sok esetben nem különböztethető meg az újságíró a propagandistától, amennyiben az újságíró arra kényszerül, hogy tagadja, hogy propagandista volna, míg a propagandista kezeit mosva igyekszik elhitetni magáról, hogy ő valójában „csak” egy újságíró. Ebben a közegben a szavazó megretten a politikus-atyuska alakjától, és képtelen kikényszeríteni belőle annak beismerését, hogy ő „csak” megbízott, és nem egy magáncég csúcsmenedzsere, aki kénye-kedve szerint emel fel vagy rúg ki embereket.

Fel kellene nőnünk ahhoz, hogy megértsük, mi a különbség a kritika és a bántás, a pártatlan elemzés és a szekértolás, illetve a miniszterelnök és az atyaúristen között. Fel kellene nőni ahhoz, hogy megértsük, a politikusokat nem kell szeretni, de még szimpatizálni sem kell velük.

De visszatérve az interjúhoz: amit egyfelől lehetne – és tulajdonképpen lehet is – a kérdező diplomatikus fellépésének nevezni, az az előbbiekből következően, a közélet állapotának következményeképp a másik oldalon elfogadhatatlan, egyesek szerint tulajdonképpen pofátlan normalitásként jelenik meg. Míg Hont András a diplomácia eszközeivel igyekezte kibékíteni a kormányoldal zárkózott durcásságát az ellenzékiség jogos elvárásaival, addig a miniszterelnök úgy tett, mintha ennek az interjúnak a létrejötte a világ legtermészetesebb dolga volna. Csakhogy a kettő egymásnak ellentmond, mégis egymásból következik. A visszafogott, diplomatikus viselkedés az interjúban annak a bizonyítéka, hogy semmi sem annyira természetellenes, mint ma a kormánnyal szimpatizáló médián kívül interjút készíteni Orbán Viktorral.

Mindezzel a miniszterelnök teljes mértékben tisztában is volt, és igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne itt semmi látnivaló, őt hívták, ezért eljött, annak rendje és módja szerint. Mondhatnánk, hogy ez hazugság, vagy minimum terelés, de az igazság ennél profánabb. Orbán Viktor ismét bebizonyította, hogy rettentően dörzsölt politikus. De aki igyekezett a feltett kérdésekre adott nemválaszokat is értelmezni, és az azok kapcsán érzett hiányzérzetét és frusztrációját nem Hont Andrásra vetíteni, megbizonyosodhatott róla, hogy nem is több annál.