Kevés zenész létezett a huszadik században, aki úgy tudott belesétálni egy korszakba, hogy közben már a következőt hallotta a fejében, és talán még kevesebben voltak képesek arra, hogy minden alkalommal fel is robbantsák a saját múltjukat, amikor a közönség végre kényelmesen hátradőlt volna, mondván: igen, most már tudjuk, ki az a Miles Davis. Csakhogy ő soha nem akarta, hogy tudják. Nem akart emlékmű lenni, nem akart a jazz konzervatóriumi szentje lenni, nem akart olyan muzsikus lenni, aki újra és újra ugyanazt a jól bevált trükköt játssza el, miközben a rajongók nosztalgiából ünneplik. Inkább hátat fordított a közönségnek, rekedt hangon odasziszegett valamit a zenészeinek, és mire mindenki feleszmélt volna, már megint teljesen más zenét játszott, mint előző este.
„Ne félj a hibáktól. Nincsenek.”
Miles Davis nem egyszerűen a jazz egyik legnagyobb alakja volt, hanem egy olyan különös, nyugtalan, démonokkal és zsenialitással teli alkotó, aki újra meg újra átírta a modern zene nyelvét, miközben sokszor önmagát is szétzúzta. Ha csak annyit tett volna, hogy részt vesz a bebop forradalmában, már akkor örökre bekerült volna a zenetörténetbe. Ha csak a cool jazz megszületésében vállal szerepet, már legendaként emlegetnénk. Ha csak elkészíti az 1959-es Kind of Blue-t, már akkor is a halhatatlanok között volna a helye. Ő azonban nem állt meg, mert minden korszakában új zenét keresett, új embereket gyűjtött maga köré, új hangzásokat próbált ki, és amikor már mindenki utolérni vélte, egyszerűen továbblépett. A popzenében talán David Bowie alkotott hasonlót.
Nem a nyomor szülte
1926. május 25-én született az Illinois állambeli Altonban, jómódú afroamerikai családban, ami a kor Amerikájában már önmagában kivételes helyzetnek számított, hiszen apja fogorvos volt, anyja zenét szerető, művelt asszony, és bár a család később St. Louisba költözött, Miles gyerekkorát nem a nyomor, hanem inkább a feszültséggel teli lehetőségek határozták meg. Trombitálni tizenhárom évesen kezdett, és már nagyon korán látszott rajta az a különös, szinte makacs személyiség, amely később egész pályáját meghatározta, mert míg más fiatal trombitások a virtuóz futamokat hajszolták, ő inkább a hangok közötti teret figyelte, a csendet, a levegőt, azt a melankóliát, amely később védjegyévé vált.
Fiatalon találkozott Charlie Parker és Dizzy Gillespie zenéjével, ami akkoriban úgy hatott a jazz világára, mint egy meteorbecsapódás: a bebop villámgyors, őrült ritmusai és harmóniái teljesen szétfeszítették a swing addigi szabályait. A legenda szerint Miles annyira meg akarta ismerni Parkert, hogy New Yorkba ment tanulni a Juilliardra, ám az akadémikus képzés helyett valójában a klubok világa érdekelte, ahol hajnalig tartó jam sessionökön tanulta meg a modern jazz nyelvét. A Juilliard hamarosan csak mellékszállá vált az életében, miközben Parker zenekarában már ott állt a korszak legtehetségesebb fiatal muzsikusai között.
Mégis érdekes, hogy Miles már a negyvenes évek végén eltávolodott a bebop ideges zakatolásától, mert miközben mindenki egyre gyorsabban és egyre több hanggal akart játszani, ő a visszafogottságot kezdte keresni. Az 1949–50 között rögzített felvételek, amelyeket később Birth of the Cool címmel ismer meg a világ, valóságos fordulópontot jelentettek, hiszen ezek a hangszerelésükben finomabb, hűvösebb, lebegőbb darabok megteremtették a cool jazz alapjait. Miles ekkor már nemcsak trombitás volt, hanem zenekarvezető, koncepcióalkotó, olyan figura, aki tudta, hogyan kell embereket összeválogatni, hogyan kell hangulatokat létrehozni, hogyan lehet a jazzből filmszerű, modern, elegáns zenét formálni.
Párizs és heroin
A magánéletében közben egyre erősebben jelentek meg azok a démonok, amelyek végigkísérték egész életét. Heroinfüggősége az ötvenes évek elején majdnem teljesen elpusztította, és miközben a jazzvilág egyik legnagyobb tehetségeként emlegették, sokszor kiszámíthatatlanul viselkedett, eltűnt, szétesett. Saját visszaemlékezései szerint apja farmján próbált leszokni, bezárva önmagát a pokolba, és ebből a sötét időszakból visszatérve olyan erővel kezdett új korszakot, mintha bizonyítani akarna mindenkinek – elsősorban persze saját magának.
Különösen fontos fejezete volt életének Párizs, ahová először 1949-ben jutott el, és ahol először tapasztalta meg, hogy milyen érzés úgy létezni fekete művészként, hogy nem kezelik másodrendű emberként. A francia értelmiség rajongott érte, a művészvilág ünnepelte, és itt ismerte meg Juliette Grécót is, akivel mély, szenvedélyes kapcsolatba került. Miles később többször beszélt arról, hogy Gréco mellett tapasztalta meg először az igazi szabadság érzését, és Párizs egész életében afféle elveszett paradicsom maradt számára. Ez a szabadságérzet különösen élesen ütközött az amerikai valósággal, hiszen az ötvenes évek végén New Yorkban egy rendőr brutálisan bántalmazta a Birdland előtt, miközben Miles saját fellépésére várakozott. A rasszizmus élménye mélyen beégett személyiségébe, és egész életében hordozta ezt a dühöt.
Rekedt, érdes hangja szintén legendává vált, amely részben egy fiatalkori gégeműtét következménye volt, részben pedig a végtelen cigarettázás, az alkohol és az önpusztító életmód eredménye. Amikor beszélt, az embernek olyan érzése támadt, mintha kavicsokat görgetne a torkában. Ez a karcos hang tökéletesen illett ahhoz a kemény, sokszor fenyegető aurához, amely körülvette.
Több mint jazzlemez
Az ötvenes évek második felében elképesztő kreatív robbanás következett. Miután szerződéses kötelezettségeit gyorsan le akarta tudni a Prestige kiadónál, 1956-ban néhány maratoni session során szinte futószalagszerű intenzitással rögzítette a később klasszikussá váló négy albumot, a Cookin’, Relaxin’, Workin’ és Steamin’ lemezeket, amelyek egyszerre dokumentálták zenekarának félelmetes összhangját és Miles munkamániás maximalizmusát. Ezeken a felvételeken már ott volt mellette John Coltrane, akit akkor még sokan nyersnek és kiszámíthatatlannak tartottak, Miles azonban meghallotta benne a jövőt.
Aztán 1959-ben megszületett a Kind of Blue, amely nemcsak a jazz történetének legismertebb lemeze lett, hanem valóságos kulturális alapmű, olyan album, amelyet még azok is ismernek, akik életükben alig hallgattak jazzt. A lemez azért volt forradalmi, mert Miles a bonyolult akkordmenetek helyett modális struktúrákat használt, vagyis sokkal nagyobb szabadságot adott a zenészeknek az improvizációra. A felvételek légköre ma is szinte földöntúli, mintha az ember egyszerre hallaná egy hajnal és egy búcsú hangjait.
A korszak másik csodája maga a zenekar volt: Bill Evans lírai zongorázása, Coltrane spirituális ereje, Cannonball Adderley földközeli energiája mind hozzájárult ahhoz, hogy a lemez időtlenné váljon. A legérdekesebb mégis az, hogy Miles nem akart örökre beleragadni a Kind of Blue-ba. Más zenész talán egész karriert épített volna erre a sikerre, ő azonban néhány évvel később már megint teljesen más irányba tartott.
És megszületik a jazzrock!
A hatvanas évek közepén létrehozott egy új kvintettet Wayne Shorterrel, Herbie Hancockkal, Tony Williamsszel és Ron Carterrel, és ez az együttes olyan szinten bontotta le a jazz hagyományos szerkezetét, hogy sokszor úgy tűnt, a zenészek egyszerre játszanak teljes szabadságban és mégis tökéletes rendben. Miles különös módon instruálta zenekarait: gyakran csak félmondatokat mondott, néha háttal állt a közönségnek, máskor egyetlen kézmozdulattal változtatott irányt, ám a muzsikusai pontosan értették, mire gondol. A hátat fordító trombitás legendája részben ebből fakadt, mert ő nem a közönségnek játszott, hanem a zenészeivel kommunikált.
A hatvanas évek végén aztán ismét bekövetkezett az, amit Milesnál már-már törvényszerűnek lehet nevezni: meghallotta a jövőt. Rockzenét hallgatott, lenyűgözte Jimi Hendrix energiája, érdekelni kezdte a funk ritmikája, az elektromos hangzás, és miközben a jazz puristái még mindig a hagyományokat őrizték, ő már teljesen új világot épített. Az 1969-es In a Silent Way áttörést jelentett, mert ezen a lemezen a jazz és a rock végérvényesen összeolvadt. A hosszú, lebegő, repetitív szerkezetek, az elektromos zongorák, a gitárok és a stúdiómontázs új korszakot nyitottak.
Nem mindenki örült ennek a fordulatnak. Ron Carter például nem akart elektromos basszusgitárra váltani, ezért inkább távozott a zenekarból. Miles azonban soha nem ragaszkodott a múlt embereihez, mert számára az új hangzás fontosabb volt minden személyes kötődésnél. A Bitches Brew 1970-ben már nem egyszerű albumként hatott, hanem vulkánkitörésként. Tömeges improvizációk, több dobos, több billentyűs, széttördelt ritmusok, utólag összevágott stúdióanyagok alkották azt a kaotikus, mégis hipnotikus világot, amelyből megszületett a jazzrock. A lemezből kinövő zenészek később saját zenekaraikkal új korszakot teremtettek: Chick Corea, Joe Zawinul, John McLaughlin vagy Herbie Hancock mind továbbvitték azt a robbanást, amelyet Miles indított el. Nélküle valószínűleg nem létezne a Weather Report, a Mahavishnu Orchestra vagy a Return to Forever abban a formában, ahogy ismerjük őket.
A következő állomás az On the Corner volt, amelyben már a funk és az afrikai ritmusok domináltak. Akkoriban sokan értetlenül fogadták, sőt egyes kritikusok egyenesen árulásnak nevezték a lemezt, ma azonban világosan látszik, hogy Miles megelőzte korát, mert ebből a nyers, lüktető hangzásból nőtt ki később rengeteg modern fekete zene, a hiphoptól az elektronikus műfajokig.
Összeomlás és feltámadás
Csakhogy az állandó hajszának ára volt. A hetvenes évek közepére Miles fizikailag és mentálisan is összeomlott. Fájdalmak, drogok, alkohol, depresszió, paranoia, erőszakos kitörések, széthulló kapcsolatok vették körül, és miközben zseniként ünnepelték, a magánéletében sokszor kegyetlen, bántalmazó, narcisztikus emberként viselkedett. Több visszaemlékezés szerint a nőkkel szemben is agresszív volt, és ezt a sötét oldalt lehetetlen elhallgatni, mert ugyanúgy része személyiségének, mint a zseniális zenei intuíció.
1975 és 1980 között szinte teljesen eltűnt. Nem koncertezett, nem vett a kezébe trombitát, bezárkózott lakásába, sokszor napokig ült a sötétben, mintha saját árnyékaival küzdene. A legenda szerint Cicely Tyson segítette vissza az életbe, rendszert vitt az önpusztításba csúszó zenész mindennapjaiba, és lassan sikerült újra mozgásba hoznia. Miles visszatérése már önmagában filmszerű történet: előre elkérte a koncertpénzt, Ferrarit vásárolt belőle, majd azzal érkezett a fellépésre, mintha demonstrálni akarná, hogy ő még mindig Miles Davis, a jazz örök fenegyereke.
A nyolcvanas években ismét megújult. Sokan kritizálták ezért a korszakáért, mert túl populárisnak, túl elektronikusnak tartották a zenéjét, ő azonban megint nem a múltat akarta ismételni. Festett, rajzolt, televíziós interjúkban szerepelt, popsztárként viselkedett, miközben új generációkat próbált megszólítani. Az 1986-os Tutu, amelyet Marcus Millerrel készített, ismét bizonyította, hogy még hatvan felett is képes korszerűen gondolkodni. A digitális hangzás, a programozott ritmusok és a melankolikus trombitafutamok különös elegyet alkottak, amely egyszerre volt modern és mélyen személyes.
Az örökség
Miles Davis egész életében különös paradoxon maradt. Olyan ember volt, aki gyakran nem tudott szeretetet adni azoknak, akik közel álltak hozzá, miközben millióknak adott szabadságot a zenéjén keresztül. Olyan zenész volt, aki sokszor ridegnek, arrogánsnak, elutasítónak tűnt, mégis ő teremtette meg a modern zene legérzékenyebb pillanatait. És talán éppen ez az ellentmondás teszi emberivé a legendát, mert Miles Davis nem szobor volt, hanem nyugtalan, esendő, önmagával örökké harcoló művész.
1991-ben halt meg, de valójában soha nem lett múlt idő. Ott van minden modern jazzlemez mögött, ott van a rock kísérletezőbb pillanataiban, ott van a hiphop samplingjeiben, ott van azokban a zenészekben, akik nem félnek újraírni önmagukat.
És talán ez az öröksége legfontosabb része száz évvel a születése után is: megtanította a világnak, hogy az igazi művészet nem biztonságot keres, hanem veszélyt, nem ismételni akar, hanem átváltozni. Miles Davis egész életében ezt tette, újra és újra elégette saját árnyékát, aztán a füstből kilépett egy másik emberként, trombitával a kezében, napszemüvegben, háttal a közönségnek, mégis úgy, hogy közben minden szem rá szegeződött. És mindent eljátszott.
Borítókép: Miles Davis 1969-ben a bécsi Stadthalléban / fotó: VOTAVA / IMAGNO / APA-Images via AFP
Bejelentkezés