Ha van európai színész, akit gondolkodás nélkül neveznék kedvencemnek pusztán a sokoldalúsága miatt, az Mads Mikkelsen, aki ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a testtartással és jelenléttel képes hőst, antihőst, szörnyeteget és szerethető bolondot játszani úgy, hogy egyik sem oltja ki a másikat. Mikkelsen nem szerepeket gyűjt, hanem emberi állapotokat: azt a törékeny határmezsgyét, ahol a normalitás átcsúszik a mániába, a humor a fájdalomba, az identitás pedig puszta menekülési útvonallá válik.
Ez a fajta sokszínűség teszi különösen izgalmassá Anders Thomas Jensen legújabb filmjét, Az utolsó vikinget, amelyben Mikkelsen egy olyan férfit alakít, aki John Lennonként határozza meg önmagát, nem pózból vagy rajongásból, hanem mert számára ez az egyetlen élhető identitás. Nem imitátort látunk, nem karikatúrát, hanem egy sérült tudatú embert, aki egy ikon mögé bújva próbálja túlélni a saját múltját. Jensen filmje, ez a történet nem Lennonról szól, hanem rólunk: arról, hogy miért van szükségünk Lennonokra, Beatlesekre, mítoszokra akkor, amikor a valóság már nem kínál kapaszkodót.
Eltemetett pénz és eltemetett múlt
Az utolsó viking a fekete humor dán mestereként számontartott Anders Thomas Jensen újabb groteszk drámája, az Ádám almái és Az igazság bajnokai szellemi rokona, amely látszólag krimiszerű alaphelyzetből indul, de nagyon hamar világossá válik, hogy a pénzkeresés, a rablás és az erőszak csak ürügyek egy sokkal mélyebb történethez. A film két testvérre, Ankerre (Nikolaj Lie Kaas) és Manfredre (Mads Mikkelsen) épül, akik gyerekkori traumáik és felnőttkori kudarcaik metszéspontjában vergődnek, miközben egyikük sem képes igazán megérteni a másikat – és talán önmagát sem. Anker hosszú börtönbüntetés után szabadul, és egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a korábbi bankrablásból származó pénzt, mintha ezzel nemcsak az elveszett éveket, hanem saját önbecsülését is visszaválthatná. A probléma csupán annyi, hogy a zsákmány kulcsa a testvérénél van, Manfrednél, aki disszociatív személyiségzavara következtében John Lennonként él, gondolkodik, beszél, és aki mereven elutasítja, hogy „visszavedlik” Manfreddé csupán azért, mert a valóság ezt diktálná.
Ez az abszurd alaphelyzet sorra termeli a groteszk szituációkat,
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.