Oxfordi sakktársam 1327 nyitást és variációt tart számon. Valahogy így állunk az ukrán háborúval is. Hogy mikor és miért kezdődött, mi volt az első lépése, nem lehet pontosan tudni. Talán az Euromajdan korszakban, vagy már előtte, vagy csak később, 2022 februárjában? Túl sok a lehetséges variáció, és mindenhol útvesztőkben tévelygünk. De ha megnézzük, hol köt ki a pénz, talán lehet egyszerűsíteni a dolgokat.

A vezető összeesküvés-elmélet már jóval a háború kitörése előtt elvégezte az ukrán helyzet elemzését. A magas helyekről szivárgó értesülések szerint Ukrajna már akkor is egy globalista viperafészek volt, ahol az amerikai demokraták, az uniópárti republikánusok, az EU elitje és mindenféle befektetői csoportok fűtötték a boszorkánykonyhát. Itt szervezkedtek, itt mosták a pénzt, talán itt eszelték ki a menekültáradatokat, a Covid-hisztériát, a választási stratégiát, és itt indult el egy új háború a még nagyobb haszon reményében.

Az elmélet e viperafészek felszámolásával foglalkozik, ennek egyik ágazata Ukrajna felosztása. Az oroszok megkapják az igényelt területeket, ugyanakkor a Nyugat megkapja a kritikus munkaerőforrást, a használati jogot a nemesfémek kitermelésére és értékesítésére, és a lehetőséget a piac bővítésére. Mindezt széles körű orosz–amerikai megegyezés tenné lehetővé. Hat-hét évvel ezelőtt ezt a variációt sokan kinevették volna. De ma?

Álljunk meg egy percre a munkaerőforrásnál – avagy modern rabszolgaságnál – és az emberkereskedésnél. Ukrajna ebben az ágazatban európai vezető szerepet játszik.

Több mint ötszázezer ember él ott olyan helyzetben, amit ma modern rabszolgaságnak nevezünk. Többnyire gyerekek és nők.

Emigránsként – aki végigjárta korábban Nyugat-Európa és Amerika bevándorlási útvesztőit – nyugodtan mondhatom, hogy sok konfliktus első fejezete az emberpiachoz kötődik. A nyugat ugyanis – ideértve most Amerikát, Kanadát, Ausztráliát és Nyugat-Európát – bevándorlás nélkül ma semmi se lenne. A nyugatnémet gazdaság az ötvenes-hatvanas évek török vendégmunkásai nélkül nehezen épült volna újjá, és persze említhetjük Franciaországot, Angliát vagy Svédországot, van mit észrevenni ezekben a gazdaságokban is.

Egy hozzám közelebb álló példával élve, itt New Yorkban az egyetemen és a kórházban az utóbbi húsz évben nehéz, sokszor konkrétan lehetetlen volt megfelelő szakembereket találni. Ha végignézek az utolsó kutató osztályon, így nézett ki a csoport magja: egy bioinformatikus lány Kínából, két palesztin menekült srác, akik Jordániában nőttek fel, egy libanoni csaj, aki Franciaországban szerezte a doktorátusát, valamint egy egyiptomi és egy algériai srác, akik már New Yorkban születtek. A végére pedig bónuszként ott van egy ukrán gyerek, aki Fehéroroszországban atomfizikából szerezte a doktorátust – mi ketten képviseljük Európát, na meg talán a libanoni csaj, aki momentán inkább franciának érzi magát. Ez a mi etnikai szórásunk, és ez nem egyedi jelenség a mai Amerikában.

Kénytelen-kelletlen így mindig figyelnem kellett a nagy emigrációs áramlatokra. Ukrajna a háború kezdete óta – a korábbi szíriai háborúhoz hasonlóan – keményen belépett ebbe a játékba. Pillanatok alatt több mint hatmillió ukrán indult útnak, az ENSZ utolsó közleménye szerint 6,8 millióan hagyták el az országot, és további 3,7 millió ukrán ténfereg jelenleg még a határokon belül. Ugyanúgy, mint Szíriában, elég volt egy-két bombát leszórni, és a pánik elindította a menekültek sokaságát az előre megtervezett úton. A háború cinikus, a fantomháború még cinikusabb.

A ciklus valami ilyesmi volt: Justin Trudeau megjelent Kijevben, letett párszáz millió dollárt az asztalra, két hét múlva pedig megindult egy háromszázezeres menekültkaraván Kanadába. Aztán jött Emmanuel Macron, majd a németek, és persze ismét a németek, mivel nekik nem annyira jött be az afrikai munkaerőimport.

Így fest az emberpiac.

Ne tévesszük össze a befogadás humanitárius mámorát a szükséglettel, az igénnyel, a nyugati társadalmi rendszerek krónikus munkaerőhiányával. Az amerikai államok, ahogy a német tartományok is, havonta licitálnak új bevándorlókra, hogy fel lehessen tölteni dolgozókkal a vágóhidakat, a baromfifeldolgozó üzemeket, a mezőgazdaságot, az iskolákat, az egyetemi- és kórházi laborokat, és hogy új életet lehessen lehelni kihalt, távoli falvakba. Az önzetlenség itt csak fecsegés, higgyük el.

És persze, ne feledjük azt a mindennél fontosabb tényt, hogy az ukrán munkaerő európai, megfelelően iskolázott, tanítható és munkabíró. Vagyis ennek a munkaerőnek magas az ára.

Röviden: Volodimir Zelenszkij, a munkaközvetítő megbízhatóan leszállította a nyugat által igényelt munkaerőforrást. A pénz egy nem kis része ebben a bizniszben forgott.

A fantomháború és a nagyágyúk

Az amerikaiak egy része, de lehet, hogy a nagyobb része nem hiszi el, hogy a háború valóságos. Valami, úgy tűnik innen, nincs rendben a dologgal, valami nagyon hamisan szól. Ma már nincsenek hús-vér háborús tudósítók, el kell tehát hinni azt, amit a tömegmédia vagy a háborús ChatGPT-automata nyom: sok kifestett terepszínű ukrán harcos, légi felvételek egy-egy célpontról, sírkövek sorai, néha bedől valami gyenge kinézetű épület, még jobb, még felháborítóbb, ha az egy óvoda vagy iskola vagy kórház. A mindennapok embere az egészet úgy látja, mint egy mesterséges, egyben idétlen propagandahadjáratot, melyben a szereplők nem hitelesek, nem hihetőek. Túl nagy a morális hőbörgés, a túlzás, és főleg: átlátszik a korrupció. Mindezek tetejében pedig ott van a Zelenszkij-jelenség, ami önmagában kabaré, vagy inkább valami, amiről messziről ordít, hogy pr-gyakorlat.

Hogy a háború nem igazi, az ebben az esetben persze nem azt jelenti, hogy a hadiipar, a nagyágyúk nem léptek be és nem profitálnak. Sőt. Elég ehhez a háborús hisztéria, ahogy elég volt Irakban és Afganisztánban is. A lényeg, hogy nyomás legyen a döntéshozókon, forogjon a közpénz, jöjjenek a megrendelések, pörögjön a hadiipar. Ezt segíti elő az irányított huszonnégy órás médiapropaganda.

Ennek megfelelően a nagy fegyvercégek leszállították és letesztelték az új drónháború eszközeit. Mindkét fél felsorakoztatta az utak szélére a már ötven éve kivénhedt tankokat, páncélos járműveket. A kikötőkbe bevontatták az ócska, rozsdás hadihajókat – minden olyan, mintha ezek előre egyeztetett célpontok lettek volna. Az élő fegyverkereskedelmi demonstráció tökéletesen sikerült, akár így volt, akár máshogy, ügyesen fotózott és promózott videókkal. És mosták a pénzt a kongresszusi képviselőknek, a fegyvergyártóknak, meg persze az ukrán belsős szereplőknek. Az oroszok meg közben behúztak némi területi nyereséget.

Zelenszkij tehát fegyverkereskedőként is megállta helyét: nagy értékű piacot hozott létre, és jelesen teljesített a fantomháború marketingjében is.

A kérdés ma azonban az, hogy meddig lehet ezt a háborút – legyen az igazi vagy hamis –, kitolni, mennyi még a kiaknázatlan haszon. Sokak szerint Zelenszkij túljátszotta a szerepét, és ma már csak a maga szürreális világában képzelődik. Nagy a valószínűsége annak, hogy hamarosan lekapcsolják, és mehet feleségével a francia tengerpartra nyugdíjba.

Így marad kérdésként az orosz–amerikai egyezmény hitelessége. Mennyire lehet ez igaz, és ha igen, pragmatikus, vagy éppen sötét? Nem elképzelhetetlen és nem példa nélküli az effajta szuverén nagyhatalmi döntés. Két korábbi hasonló egyezményt már láttunk az elmúlt száz évben: az 1939-es moszkvai Molotov–Ribbentrop-paktum például eltüntette Lengyelországot a térképről, míg a jaltai egyezmény odaszórta Közép-Európát az orosz iga alá. Ukrajna sorsa a következő hónapokban dőlhet el. És valószínű, hogy a döntés nem az ő kezükben van.