spotify Hallgasd meg!

Románia a múlt vasárnap kizárta a közelgő elnökválasztás indulói közül a – többek között – NATO-kritikus Calin Georgescut, akit ellenfelei és a média „ultranacionalistának” bélyegeztek. Bukarestben azonnal tüntetés tört ki. A döntés azt követően született, hogy az ország alkotmánybírósága december 6-án érvénytelenítette Georgescu novemberi első fordulós győzelmét. Ez a döntés két nappal a második forduló előtt született. A bíróság új választást rendelt el, amelyen Georgescu így most nem vehet részt.

A romániai elnökválasztás körüli balhé nem csak itthon téma: Amerikában Elon Musk megafonja is harsogja, Matt Taibbi, a kortárs underground oknyomozó újságírás egyik csillaga pedig egy héttel ezelőtt hétfőn külön blokkot szánt neki az America This Week című élőjében, jelezve, hogy az óceán túlpartján is releváns, ami itt, a keleti végeken történik. Európa egy ideológiai inkubátor, ahol az amerikai elit importra készen tesztel és jegyzetel.

Nem tudok Georgescuról sokat, lehet, hogy egy román Orosz Mihály Zoltán, aki, ha épp nem Netanjahu-bábut akaszt a polgármesteri hivatala előtt, darutollas kalapban akar „a buziknak a kamionjára” felmenni. De az is lehet, hogy egy Márki-Zay Péter, aki a kampány viharában, vasmarkú sajtósok szigorú felügyelete hiányában bőségesen mond ellenfelei által szalagcímbe citálható, kontextusból kiragadott borzalmakat. Nem tisztem innen megítélni: a román szavazópolgárok egy európai uniós demokrácia felnőttjei, számukra – az eredmények tükrében – szimpatikus. A Sky Newsnak adott egy interjút, angolul. Van annyira világlátott, hogy beszéljen idegen nyelven, ami egy kelet-európai politikusnál még 2025-ben sem magától érthető. Nem a bányából mászott elő bunkósbottal agyonverni a magyarokat – kinézetre sem. Ez alapján a román politika elmúlt 35 évének centrumához sorolom, és erőszakos ellehetetlenítését aggasztóan releváns példának tekintem.

A hegemonikus liberálisok a demokratikus politikát konszenzuskereső rituálékkal próbálják helyettesíteni. A politika egy faragatlan és fenyegetően férfias aréna, ahol az ellentétes érdekek szabályozott háborút folytathatnak egymás ellen, és ahol a reálpolitika mocskos alkui győzedelmeskednek. A hegemonikus liberálisok ezt utálják, számukra ez udvariatlan, korrupt, veszélyes káosz. Az általuk preferált állapotban a választások csupán terápiás gyakorlatok, ahol szakértők találják ki a programot, a tömegek pedig néhány évente, függetlenül attól, hogy végül ki kerül hatalomra, automatikusan ratifikálják azt.

Chantal Mouffe belga baloldali politológus, akit idehaza is lelkesen citálnak az olvashatatlanul tudálékoskodó radikális baloldali intellektuális körökben, és aki maga is rendre beleütközik a liberális konszenzus kirekesztő falába, baloldalról, már 2001-ben, még 9/11 előtt, egy másik korszakban megjósolta ezt:

„A [hegemonikus liberálisok a hidegháború végével] »történelem végéről«, az antagonizmus eltűnéséről és a határok nélküli, »mások« nélküli politika lehetőségéről beszéltek; egy »win-win politikáról«, amelyben olyan megoldásokat lehet találni, amelyek a társadalom minden tagjának kedveznek.

Ezt a »diskurzust« a humanitárius keresztes hadjáratok, az etikailag helyes jó ügyek népszerűsítése, és a politikai kérdések kezelésében egyre inkább az igazságszolgáltatásra támaszkodás kíséri. Mindez egy olyanfajta moralizáló liberalizmus diadalát jelenti, amely úgy tesz, mintha a politika megszűnt volna, és a társadalmat racionális erkölcsi eljárásokkal lehetne irányítani, a konfliktusokat pedig pártatlan bíróságok oldanák meg. Ez egy olyan tendencia kiteljesedése, amely a liberalizmus magjába van írva, amelynek – mivel konstitutív módon képtelen valóban politikai fogalmakban gondolkodni – mindig más típusú diskurzushoz kell folyamodnia: gazdasági, erkölcsi vagy jogi diskurzushoz.

Az, hogy a liberálisok képtelenek a politikai ellentétek elismerésére, nem szünteti meg azokat. Annak ellenére, hogy ma a kulcsszavak a »jó kormányzás« és a »pártoskodástól mentes demokrácia«, a határok meghatározása nélkül nincs politika. A demokratikus konszenzus, amelyet mindazok hirdetnek, akik a »centrumot« ünneplik, nem létezhet egy olyan külsőség meghatározása nélkül, amely éppen a kizárásából nyeri identitását és koherenciáját. Ezért van szükség a »mások« meghatározására, amelynek létezése biztosítja a demokratikus »mi« egységét. Mivel azonban a politikát nem lehet ellenségeskedésként értelmezni, ezek a »mások« már nem képzelhetőek el politikai ellenfélként. A határ az erkölcsi terepen húzódik. Ezért van az, hogy a »szélsőjobboldal« – egy meglehetősen differenciálatlan és kivizsgálatlan entitás – egyre inkább a »gonosz mások« megszemélyesítőjeként jelenik meg, akik ellen minden jó demokratának össze kell fognia.

Nyilvánvaló, hogy nem a politikai ellentétek eltűnésének, hanem újfajta megnyilvánulási formájának vagyunk tanúi. Mivel nem lehet a hegemón társadalmi-gazdasági projektek konfrontációjában megfogalmazni [hiszen a hidegháború véget ért – 2001], ez az antagonizmus morális síkon fejeződik ki. A tét még mindig egy politikai konfliktus, de a »jó« és a »rossz« közötti erkölcsi ellentétnek álcázva. Az egyik oldalon a jó demokraták állnak, akik tiszteletben tartják az egyetemes értékeket, a másik oldalon pedig a rossz képviselői, a rasszista és idegengyűlölő jobboldal, akikkel nem szabad vitatkozni, és akiket morális elítéléssel kell kiirtani.”

A konszenzussal szembemenés árát a magyar, főleg kormánypárti olvasónak nem kell magyarázni, hiszen az „ultraextrém szélsőjobboldali” Orbán minden héten elszigetelődik és megbukik a nyugati sajtóban, legkésőbb a migránsválság (2015) óta, holott nem csinál mást, mint amit a német ipari lobbi egy pragmatikus vezetőtől elvár és elvárt 10, 15, 20 éve.

A Covid, az előző Putyin

Aki nem kussol, nagymamagyilkos (2020–2022), aki nem tapsol, putyinista (2022–).

Merkel gyenge volt ellenállni a konszenzus terrorjának, ezzel halálra ítélte az európai jobbközepet mint politikai aktort. Pártja ma már a konszenzus indifferens árnyalata. Németországgal kapcsolatban az egyik legijesztőbb dolog, hogy mérete ellenére alig akad német, aki szóba állna a világgal az interneten, amikor politikáról van szó. Szókimondó skandinávval tele a padlás, de németek, ha fel is bukkannak, aranyhal memóriájú buta chatbotként mondják fel az aznapi leckét, szóba állni velük olyan érzés, mintha az ember egy betonfalhoz beszélne. Emlékezetes vitám volt egy német online disszidenssel, akiről azt hittem, mindent látott már, minden piros pirulát lenyelt, majd, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, gombnyomásra mondta vissza a Deutsche Welle legbugyutább ökörségeit a konszenzustipró magyarokról. Hiába állt szembe a nyugati fősodorral évek óta, harciasan, az első adandó alkalommal rohant vissza a konszenzus melegébe, belekapaszkodva azoknak a hazugságaiba, akiket amúgy elutasít.

Egy szem német ragyog világítótoronyként az angol nyelvű interneten, a disszidens Substack-író, eugyppius. Ma már német belpolitikával foglalkozik, több mint 65 ezer feliratkozóval, de a blogja címe még őrzi a témát, ami felfuttatta: járványkrónikás. A Covid-hisztériával való szembeszállás alapozta meg független újságírói karrierjét.

Romániában nem Georgescu az első diszkriminált elnökjelölt: Diana Iovanovici-Șoșoacă ellen büntetőeljárás indult, míg jelölti státuszát a legfelsőbb bíróság felülvizsgálta. A terrorizmus vádját mérlegelték, mely szerint „a lakosság lázadásra való felbujtása miatt elnökjelölthöz méltatlan módon” viselkedett, miután – állítólag – megakadályozta a hozzáférést egy Covid-oltóhelyhez. (Emellett Szputnyik-vakcinával is házalt.)

A Covid volt az első olyan nagy pofon a liberális hegemónia részéről, amikor leplezetlenül, könyörtelenül erőszakolták le a konszenzust a kisemberek torkán. Egy új disszidensosztályt zökkentettek ki az azt megelőző kényelméből, akik újrateremtették a politikai közepet. Sokan közülük itt publikálnak az ÖT.hu-n.

Diana Iovanovici-Șoșoacă feketelistára került, nem lehetett demokratikus választás alanya, mert az európai demokrácia csak a konszenzus keretei között működő, rendszerre nézve biztonságos opciókat enged meg. Románia nem demokrácia, hanem a 2020-as évek kríziseitől megtépázott, Trumptól halálra rémült, a kisembertől gyanakodva rettegő európai elit konszenzusának csatlósa (bizonyíték: az EU részéről minden rendben). Hozzánk, magyarokhoz képest, Brüsszelből nézve éltanuló. De vajon Nyugaton jobban tisztelik a románokat ennek fényében, mint minket?

Az a rendszer, ahol minden disszidenst piros tollal húznak ki, kezdve a Covid-tagadóval, azzal, aki pálinkával gyógyítaná azt, és folytatódik a lista a szakemberek által veszélyesnek ítélt összes bolonddal, legyen az politikus vagy választó, meg azokkal, akik hisznek Istenben – micsoda baromság, cáfolta a tudomány –, nem demokrácia, hanem egy tekintélyelvvel fenntartott konszenzus diktatúrája. Az emlegetett Orosz Mihály Zoltán nem gyengítette a magyar demokráciát, hanem legitimálta, joga volt indulni, az érpatakiaknak joguk volt megválasztani, a település túlélte. Senkiben nem esett kár.