Gazdasági sikerei ellenére tovább esik Javier Milei argentin elnök népszerűsége.
Ám Argentínában ez veszélyes lehet, hiszen itt ez a Falkland-szigetek ügyének felmelegítését jelenti, amely egyszer már háborúba, méghozzá vesztes háborúba, rántotta a latin-amerikai országot.
„Ezek a szigetek a mieink. Elvették őket tőlünk, de az elkövetkezendő évtizedekben nélkülözhetetlenek lesznek Argentína számára” – mondta az elnök a szigetek kapcsán. Pontosabban, saját értelmezésében, a „Malvinas-szigetek” kapcsán mondta mindezt. Argentínában ugyanis ezen a néven, tehát a spanyol elnevezés szerint ismerik a szigetcsoportot, ezzel is jelezve: nem ismerik el a brit fennhatóságot. Olyannyira jelentőséggel bír számukra ez a kérdés, hogy még a labdarúgó-világbajnokságon is szerepet kapott: győzelmüket ünneplő argentin játékosok egy olyan molinót vittek be a pályára, amely azt hirdette, hogy a szigetcsoport Argentína része.
De mik ezek a kis földdarabok, és miért olyan fontosak Argentínának?
Szigetcsoport a semmi és egy konfliktus közepén
„A Falkland-szigetek (angolul: Falkland Islands, spanyolul: Islas Malvinas) az Atlanti-óceán déli részén helyezkednek el, 483 km-re Dél-Amerika partjaitól. Két fő sziget alkotja, Kelet-Falkland és Nyugat-Falkland, 700 kisebb szigettel együtt. A Kelet-Falklandon lévő Stanley a főváros és a legnagyobb település. A szigetek az Egyesült Királyság saját kormányzású tengerentúli területe” – írja az alig 5 ezer lélek lakta területről a Wikipédia.
Ennél azonban érdekesebb, hogy a Falkland-szigeteket mindig is több állam akarta magáénak tudni, hiszen felfedezésének és első birtokbavételének pontos története homályba vész. Állítólag őslakosok már Amerika felfedezése előtt jártak a kieső földdarabokon. Ám első írásos emléke portugál hajósok keze nyoma a 16. századból, akik óriások véltek láttni a szigeteken. A területet aztán spanyol, angol és holland hajósok is „felfedezték”, sőt, még Magellán is elhajózott itt.
A 18. század végén aztán Louis Antoine de Bougainville francia és John Byron brit kapitányok létesítettek kolóniát a szigeteken, egymásról egyébként tudomást sem szerezve. A különbség annyi volt, hogy a britek formálisan is sajátjuknak nyilvánították a szigetet. A franciák azonban nem, sőt elhagyták azt. Mégpedig, és ez fontos, a területet szintén magukénak valló spanyolok kérésére. Innentől a szigetek történelme a nagyvilág számára a britek, a spanyolok, illetve a területi követelést tőlük „öröklő” argentinok vetélkedéséről szólt.
Már a század végén „vívtak” egy nagyrészt vértelen falklandi háborút a két gyarmati hatalom hadihajói, hogy aztán hamarosan – gazdasági és politikai gondok miatt – mindketten felszámolni kényszerüljenek saját telepeiket. A szuverenitásról azonban nem mondtak le se a britek, se a spanyolok, megágyazva ezzel az évszázados viszálynak. A 19. század elején argentin szolgálatban álló kalózok próbálták meg elfoglalni a szigetet, sikertelenül. 1823-ban Luis Vernet hamburgi kereskedő létesített itt halászkolóniát, miután az argentin kormány halászati engedélyt adott ki számára a szigetek területére. 1833-ban a britek egy hadihajót küldtek ide, arra kényszerítve Vernetet, hogy elismerje a fennhatóságukat a szigetek felett.
Az epizód furcsa jeleneteket is tartogatott. A britek nem háborgatták Vernet jelentős részben argentin nemzetiségű telepeseit, sőt gauchókat, azaz az argentin pampák cowboyait bérelték fel rendfenntartásra. Mindeközben Argentína részben azért nem fejtett ki ellenállást, mert gyerekcipőben járó flottájuk éppen arra járó hajóján főleg angol zsoldoslegénység szolgált, akik vonakodtak honfitársaik ellen harcolni.
Később a britek angol telepeseket toboroztak a szigetekre, és megépítették a gyarmat fővárosát, a magyar viszonylatban is esetleg nagyközségszámba menő, 3 ezer lakosú Stanleyt. Így nyerte el mai karakterét a szigetcsoport: ahogyan Gibraltár egy mediterrán világba helyezett angol kisváros, addig Falkland az angol vidék a déli féltekén. Lakói ennek megfelelően a mai napig főként birkát tenyésztenek.
Miután a brit ágyúnaszádok jobb belátásra bírták az argentinokat, a szigeteken sokáig béke honolt. Ugyan az első világháborúban vívtak itt a britek egy tengeri csatát a németekkel, a második világháborúba pedig a falklandiak saját milíciát küldtek, a világpolitika zaja elkerülte a békés birkatenyésztőket. Egészen a század második feléig.
Argentína a csend ellenére sem adta fel területi követelését. Kisebb provokációkra már az 1960-as években sor került. Ezek azonban főleg magánakciók voltak, például, amikor 1960-ban fiatal peronisták „szállták meg” a szigetet, kitűzve az argentin zászlót. Ugyanebben az évben már egy különleges kommandó is megpróbált a szigetre jutni, azaz az argentin állam is beszállt a küzdelembe.
Mindezek ellenére London és Buenos Aires nem került direkt konfliktusba egymással. Sőt, a ’60-as években megegyezés született Stanley és Argentína légi összeköttetéséről. Ugyanis, hiába a nemzeti ellenszenv, a szigetlakók egyre élénkebb gazdasági és társadalmi kapcsolatot alakítottak ki az országgal. Sokan küldték argentin iskolába a gyerekeiket, és többen is spanyolul tanultak. A realitás ez volt, hiszen Argentína volt a legközelebbi szárazföld. Ennek ellenére brit identitásuk sem szorult háttérbe. Amikor az argentin kormány egy különleges igazolvány beszerzésére kötelezte a területére utazó falklandiakat, az felzúdulást okozott körükben, hiszen argentin útlevélnek tekintették.
1976-ban aztán katonai junta jutott hatalomra Argentínában, amely katonai bázist létesített Southern Thule-on, azaz az Atlanti-óceán déli részén található Déli-Sandwich-szigetek legdélebbi, három szigetből álló csoportján, tehát a Falkland-szigetek közelében. Válaszul a britek is katonákat vezényeltek a térségbe. A viszony már amúgy sem volt rózsás, ugyanis 1975-ben Buenos Aires nyilvánosan is elítélte a brit fennhatóságot, erre London felfüggesztette vele a diplomáciai kapcsolatait – egy rövid időre.
1982. április 2-án aztán megkezdődött a falklandi háborúként ismert eseménysor. Az Argentínát vezető katonai junta ugyanis egy külső konfliktussal akarta kiszervezni a belső feszültséget, és lecsillapítani az ellenzéket. Ezért megtámadta a szigeteket, azok megszállása és megszerzése, vagyis a régi argentin nemzeti törekvés elérésének céljával. A békés helyi lakosságtól kevés ellenállásra számítottak, és így is lett. Összesen egy katona élete árán sikerült bevenniük a szigetcsoportot, ahol aztán be is vezették a spanyol nyelvet, sőt a közlekedésben az „európai” vezetési irányt. Margaret Thatcher azonban úgy döntött, hogy tárgyalás helyett erőt mutat, mind a nemzetközi közösségnek, mint saját választóinak. Június 10-én brit expedíciós erőt küldött, amely felszabadította a szigetet. Az argentinoknak nem sok esélyük volt a hadihajókkal megtámogatott brit kontingenssel szemben, így rövid harc után kapituláltak. A konfliktus június 14-ére le is zárult.
A britek tehát megnyerték a falklandi háborút, ez azonban nem jelentette a kérdés megnyugtató lezárását. Az argentinok továbbra is azt gondolták, és gondolják ma is, hogy az argentin engedéllyel tevékenykedő hamburgi telepes és a spanyol igénycímek öröklése miatt a szigetcsoport az övék. „Las Malvinas son Argentinas!”, azaz, „A Malvinas-szigetek Argentína része!”, ahogyan a hazafias szlogen tartja. Erre pedig a vereség mint kollektív mártírtudat rá is erősített.
A szigetek lakói egyébként szinte teljes egészében britek, akik Nagy-Britannia része akarnak maradni. Ezt több népszavazáson is megerősítették. Legutóbb 2013-ban a szavazók 99,8 százaléka voksolt a status quo mellett.
A Falkland-szigeteket követelnetek nem kell félnetek jó lesz
Ám az argentinok között, ahogy a fentiekből is látszik, Mileinek bőven van mire építenie kampányát. „A térségbeli jelenlétünk nem politikai szeszély csupán, hanem a túlélés záloga. A Malvinas-szigetek ügye pedig nem a múlt, hanem a jövő kérdése” – szögezte le az elnök.
Ezzel egyidejűleg azt is bejelentette, hogy Argentína katonai bázist fog építeni Tűzföldön, ezzel növelve az ország jelenlétét a Falkland-szigetek térségében. Ennél is komolyabb fejlemény, hogy Milei közölte: szankcionálni fogják azon olajcégeket, amelyek a Falkland-szigetek partjainál, argentin engedélyek nélkül termelnek ki olajat.
Nem világos azonban, Buenos Aires milyen konkrét akciót tervez. A cégek a maguk részéről kijelentették, hogy érvényes engedéllyel rendelkeznek. A területen körülbelül majdnem 2 milliárd hordónyi olaj található a felszín alatt, így értékes lelőhelynek számít.
Milei egyébként kiemelte, hogy amerikai támogatás nélkül nem menne a szigetekkel kapcsolatos diplomáciai offenzíva. Éppen ezért hangsúlyozta Argentína és az USA szoros kapcsolatát.
És nem is teljesen alaptalanul. Feltételezhetően az argentin elnök kérésére ugyanis
Igaz, a rá jellemző „egyértelműséggel” Trump ezt úgy fogalmazta meg, hogy „mindig felülvizsgálnak minden döntést”. Arról is beszélt egyébként, hogy az USA ma már nem segítene a briteknek az argentin invázióval szemben, márpedig szerinte nélkülük 1982-ben sem ők győztek volna. (Az Egyesült Államok valóban nyújtott segítséget, ám az nem katonai jellegű volt, és aligha számított döntőnek.)
A bejelentések természetesen komoly felzúdulást váltottak ki a brit kormány részéről. „A Falkland-szigetiek britek, akiknek joguk van az önrendelkezéshez” – mondta Andy Burham brit kormányfő.
Milei szerint azonban a szigetlakókat a britek telepítették be, ezért az ott tartott népszavazás „érvénytelen”. „Ebben nem lehet vita. Ezek a területek Argentína részei” – szögezte le.
Persze, hozzá kell tenni, hogy a dél-amerikai ország azért óvatos duhaj. A védelmi miniszter sietett leszögezni, hogy a szigeteket csak „békés, diplomáciai úton” lehet visszaszerezni. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a térségben állomásozó brit erők parancsnoksága nemrég bejelentette, megvédik magukat, akár katonai erővel is.
De miért vállal ekkora kockázatot az argentin elnök? Miért lett „hirtelen” ilyen fontos Mileinek Falkland ügye?
Gumicsont egy történelmi konfliktusból
„Amikor politikai gondjaid vannak, arra az esetre ez egy kipróbált és jó módja a megoldásnak, valamint a támogatottságod növelésének” – mondja Michael Shifter Latin Amerika-kutató, az Inter-American Dialogue nevű, washingtoni think-tank szakértője, aki szerint Milei most ehhez a régen bevált forgatókönyvhöz folyamodik. Pontosabban ennek argentin verziójához, amelynek fő komponense a Falkland-kártya.
Milei 2023 végén került az államfői székbe. Azóta sikerült az akkor 300 százalékos inflációt jelentősen visszaszorítania. Emellett nőtt az export is, és elnöksége alatt szintén sikerült szigorú, majdnem hiánymentes költségvetési politikát folytatnia. Azonban a gazdaság még nem igazán indult be, és a munkanélküliség számai sem javulnak. Ráadásul, az AFP hírügynökség jelentése szerint, majdnem 50 millió argentinnak van adóssága. Az elnök népszerűsége ezért vészesen zuhan. Idén nyáron már csak 37% körül volt azok aránya, akik pozitívan ítélték meg őt. Azaz, hiába teljesítette a legfontosabb ígéretét és hozta vissza a pesót a klinikai halál állapotából, ha az emberek – legalábbis egyelőre – a zsebükön ezt nem érzik, akkor nem fogják támogatnia a kormányt.
A dolgot súlyosbítja, politikai szempontból is, hogy Milei imidzsét libertárius reformjaira építette, és arra az ígéretre, hogy megoldja az ország gazdasági bajait. Azonban hiába vette fel a küzdelmet sikerrel az ország számára legégetőbb gonddal, az inflációval, ha ezt a nép mégsem tapasztalja.
„Egy adminisztráció számára, amely legitimitását a gazdasági stabilitásra alapozza, az a tény, hogy folyamatosan veszít teljesítményének pozitív megítéléséből, mutatja, hogy a kezdeti konszenzus kezd elpárologni” – mondta erről a Zentrix argentin közvélemény-kutató cég képviselője a Buenos Aires Heraldnak.
„Milei nyilatkozatai többet árulnak el az argentin belpolitikáról, mint a Falkland-szigetekről” – mondta erről Wes Streeting brit védelmi miniszter.
Azt, hogy Mileit a belpolitika is motiválja, mi sem mutatja jobban, mint hogy korábban még nem így beszélt a kérdésről. 2025-ben ugyanis azt nyilatkozta, a Falkland-szigeteket minden kényszer nélkül kell visszaszerezni, mégpedig egyszerűen úgy, hogy Argentínát vonzóvá tetszik a lakók számára. Ekkoriban még a népszavazás lehetőségét sem zárta ki. Sőt, arról beszélt, hogy a britekkel úgy kell megegyezni, hogy a szigetlakók véleményét is figyelembe veszik. Példaként Hongkong 1997-es átadását említette, amelynek értelmében a város autonómiát élvez Kínán belül (pontosabban élvezett egy darabig). 2024-ben még egyezményt is aláírt a britekkel: abban állapodtak meg, hogy újraindítják a tárgyalást a halászati jogok és a két ország közti repülőjáratok ügyében – más, egyéb témák miatt. Ezt argentin nacionalisták egyébként engedékenységnek tartották.
Ahogy azonban a politikai helyzet változott, úgy változott Milei véleménye is. A gazdasági gondok és a megoldatlan társadalmi problémák miatt ugyanis az elnök népszerűsége is bezuhant.
Mileinek tehát számos oka van a Falkland-ügyét felmelegíteni, éspedig éppen most. Egyrészt így tudja elterelni a figyelmet a társadalmi problémákról és a gazdaság gyengélkedő teljesítményéről. Másrészt ezt bizonyos értelemben „jogosan” is teszi – legalábbis ő így érzi –, hiszen kormánya valóban sokat tett az infláció és a költségvetés terén, csak épp nem volt szerencséje, és ez nem tükröződött a az emberek mindennapi életében. Harmadrészt pedig a brit cég által a szigetek környékén kitermelt olajra Argentínának is szüksége lenne. Főleg, ha az energiaválságra vagy a gazdaság rossz helyzetére gondolunk. Így tehát Milei több motivációja is összeér.
Nem valószínű azonban, hogy új fegyveres konfliktus közeleg: a kérdés Milei számára inkább belpolitikai „gumicsont”, a feszültség valószínűleg alábbhagy majd. Ám megtépázhatja az amúgy sem túl jó brit-argentin viszonyt. Arra is jó alkalom lehet mindez Mileinek, hogy hangsúlyozza a Trumppal fennálló jó kapcsolatot. Hogy az amerikai elnöknek miért jó ebbe a konfliktusba is beletenyerelni, valószínűleg ő tudja csak. Vagy, mivel róla van szó, talán ő sem.
Borítókép: Javier Milei argentin elnök az ENSZ-ben 2026. szeptember 23-án / fotó: Mehmet Eser / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés