Németország választott – és még hogyan. A modern, újraegyesített Németország legmagasabb választói részvételét (82,5%) hozó szavazást követően, mely meglepetésre nem gyengítette, hanem inkább erősítette a politikai bal- és jobbszél pártjait, tovább folytatódott a német politikai színtér fragmentálódása és a politikai centrum gyengülése. A papíron magabiztos jobboldali mandátumfölény ugyanakkor a német belpolitika jelenlegi informális szabályrendszerének függvényében érvényesíthetetlen, a gyors és átfogó változásokat megkívánó választói akarat beteljesítése pedig óhatatlanul (rész)kudarcra van ítéltetve.
A vesztesek
76 éves fennállásának legrosszabb eredményét elérve 4,33%-kal (a legutóbbi, 2021-es választásokhoz képest -7,07%) búcsúzik – 2013 után második alkalommal – a Bundestagtól a liberális FDP. A katasztrofális közvélemény-kutatások fényében a kormánykoalíció tavaly novemberi felrobbantása és az előremenekülés nem hozta meg a várt feltámadást a párt számára, amely Christian Lindner volt szövetségi pénzügyminiszter és pártelnök közéletből való visszavonulását követően ismételten keresheti a megfelelő vezetőt a párt megújítására. Minimálisan, de szintén elmaradt az 5%-os bejutási küszöbtől a magát országos szinten első – és könnyen lehet, hogy utolsó – alkalommal megmérettető BSW (4,97%). Sahra Wagenknecht önmagáról elnevezett, pár hónapja még 7-8%-on mért pártja számára végül kevesebb mint 14 ezer szavazat hiányzott a bejutáshoz.
A 2024 elején alapított, akkoriban sok elemző szerint az elhagyott anyapárt, a Die Linke végérvényes leáldozásának megágyazó BSW ugyanazon év őszén több keletnémet tartományi választáson is sikeresen szerepelt – kormányerővé emelkedve például Türingiában. Mindazonáltal újfent megmutatkozott a német politikai rendszer új pártok számára oly fontos alaptétele: megfelelően kiépített helyi alapszervezet-hálózat hiányában az országos politikai jelenlét nehezen biztosítható. A politizálástól való visszalépését firtató kérdésre dacosan és elutasítóan reagáló Wagenknecht, valamint pártjának jövője jelenleg erősen kérdéses. Tartományi szinten egy ideig sikerrel maradhat fent a BSW, mindazonáltal az országos politikában való stabil jelenlét garantálása nagyon nehéz lesz.
Ahogy a választások előtt maga Wagenknecht is mondta – a német politikában csak az maradhat releváns tényező, aki képviselteti magát a Bundestagban. Stabil, kétszámjegyű eredményük – 11,61% (-3,09%, 85 képviselői mandátum) ellenére a Zöldek is a választások egyértelmű veszteseinek tekinthetők. Törzsszavazóik megőrzése mellett a Zöldek Németország legelutasítottabb pártjává váltak. Emellett a kormányon töltött évek alatt a párt egykoron oly markáns politikai arculata is jelentősen megkopott. A fenntartható fejlődés helyett a német választók döntő többségét immár a migráció, a belbiztonság vagy a gazdaság helyzete foglalkoztatja. A párt nevével összeforrott gyorsított ütemű zöld átállás további konzekvens képviselete új szavazókat nemigen fog bevonzani, míg a részben szociális (migráció szigorítása) és külpolitikai (Ukrajna fegyverekkel való támogatása) kérdések miatt elvesztett közel 1,5 millió szavazó visszanyerése még középtávon sem látszik reálisnak.
A győztesek
Németország keleti fele kékbe borult. Az előzetesen, a többi párthoz hasonlóan meglepően pontosan mért AfD végül könnyedén duplázta meg legutóbbi eredményét 20,80%-ot (+10,40%, 152 mandátum) elérve. Németország második legerősebb pártjaként az AfD végérvényesen gyűjtőpárttá vált, amelyre kiemelkedő arányban adták le a voksukat a fiatal felnőtt és középkorú, alacsonyabb szociális rétegből származó szavazók. Bár a keleti-nyugati megosztás még mindig érvényesül a párt esetében az AfD már régen nem a csalódott osszik és a marginalizálódott nyugatnémet értelmiségiek pártja. Míg több keletnémet választókerületben már az 50%-os szavazatarány elérése is reális célnak látszik – a görlitzi választókerületben Tino Chrupalla AfD-társelnök a szavazatok 48,9%-át vitte el –, addig a nagyvárosoktól eltekintve nyugaton is megérkezett a CDU/CSU mögé az AfD.
Arányaiban az ideológiai „ősellenségnél” is nagyobb sikert könyvelhetett el a sokak által idejekorán temetett Die Linke – 8,77% (+3,87%, 64 mandátum). A kampány során sokáig az 5%-os küszöb elérése helyett – a szintén bejutást garantáló – három egyéni körzet elnyerésére koncentráló párt Heidi Reichinnek vezetésével az utolsó hetekben sikeresen szólította meg az AfD előretörését aggódva figyelő fiatal baloldali szavazókat. A kampánystart során az ún. ezüst fürtök (Silberlocken) stratégia részeként még korosodó, veterán férfi politikusokra építő párt támogatottsága az utolsó kritikus hetekben virális, a közösségi médiát leuraló tartalmak segítségével lőtt ki, melynek köszönhetően végül a Die Linke tarolni tudott a legfiatalabb – 18-24 év közötti – korcsoportban a szavazatok mintegy negyedét megszerezve.
A többiek
Magabiztos, már előre kész tényként kezelt győzelme ellenére a CDU/CSU, kiváltképp pedig Friedrich Merz CDU-elnök nem lehet elégedet. A két párt által közösen szerzett 28,52%-os (+4,32%, 208 mandátum) szavazati arány nemcsak elmarad a választásokat megelőzően minimális célkitűzésként megjelölt 30%-os határértéktől, de egyúttal fájó egyértelműséggel világít rá a párt előtt – még mindig álló – kihívásokra. Hiszen a Scholz-kormány mélyrepülése és elutasítottsága ellenére az óvatos konzervatív fordulatba kezdő CDU nem tudott jelentősen profitálni a vezető ellenzéki szerepkörből. Az uniópártok továbbra is mindenekelőtt a középkorú és idősebb szavazók körében népszerűek a 45 év alatti jobboldali választók viszont többségében inkább már az AfD mellett teszik le a voksukat. Mindez nem túl jó hír a kormányzásra készülő CDU/CSU számára – nehéz belpolitikai helyzetben, egy koalíciós kormány élén helytállva kéne szavazatokat elvenni az ellenzékben tovább erősödhető, a CDU/CSU által még mindig nem visszafoglalt jobb-közép politikai tér irányba várhatóan előbb-utóbb elmozduló AfD-től.
Ahogy a CDU/CSU vasárnap este keserédes győzelmet ünnepelhetett, úgy az SPD Willy Brandt Házban tartott eredményváró buliján is ellentétes előjelű érzelmek rajzolódtak ki a párt vezető politikusainak az arcán. Az arányait tekintve még az uniópártoknál is jobban elöregedő, országos szavazati átlagát csak a 60+ és 70+-os korcsoportokban meghaladó, táborral rendelkező szociáldemokraták fennállásuk legrosszabb eredményét – 16,41% (-9,29%, 120 mandátum) – voltak kénytelenek elkönyvelni. Jelentősen megédesíti ugyanakkor a kudarcot azon tény, hogy az FDP kiesésével és a BSW 5%-os bejutási küszöbön való elbukásával „a legkisebb rossz” elve mentén az SPD az egyetlen elfogadható és önmagában a kellő parlamenti többséget garantáló koalíciós partnerré lépett elő a CDU/CSU számára. Az uniópártok szempontjából legkedvezőbb forgatókönyvnek megfelelően se a különösen a CSU által elutasított Zöldekkel nem kell megegyezniük, se kormányképes alternatív többséget nem tud a többi „demokratikus” párt formálni ellenük. Így minden adott ahhoz, hogy újra egy CDU/CSU által vezetett „nagykoalíció” álljon Németország élén, amely azonban sorsszerűen már csak megfakult képe lehet önön múltbéli elődjeinek.
A választásokat követő kölcsönös fogadkozás és üzengetést követően a pártok meglepő gyorsasággal, már most pénteken megkezdték az előzetes koalíciós egyeztetéseket. Merz deklarált célja szerint az új kormánykoalíciónak húsvétkor már állnia kellene, ezzel szemben Lars Klingbeil SPD-elnök vélhetően taktikai okokból óva intett a tárgyalások menetét illető túlontúl optimista elvárások megfogalmazásától.
A pártok között leginkább a migrációs-, adó- és gazdaság-, valamint szociálpolitika területén várhatóak a legkomolyabb összecsapások. A kampány során a CDU/CSU átfogó migrációs politikai szigorításokat és a meglévő szociális juttatási rendszer átalakítását jelölte meg prioritásként, míg az SPD kitartana a 15 eurós óránkénti minimálbér bevezetése, valamint a német alkotmányban rögzített adósságfék (Schuldenbremse) intézményének megreformálása mellett. Komoly kompromisszumkészség hiányában nehéz lesz előrelépést elérni ezen területeken, ahogy a recesszió közelében lévő német gazdaság revitalizálásába is teljesen más eszközökkel kezdenének bele a felek.
Kulcskérdés lehet a Scholz-kormány által elfogadott választójogi reform vívmányainak részleges visszaállítása is. A német politika hagyományaival szakító, széles parlamentáris konszenzus nélkül, egyszerű többséggel 2023-ban átvitt törvénymódosítás nemcsak a Bundestag létszámát határozta meg 630 főben, hanem a hagyományos választói magatartás fényében a CDU/CSU számára előnytelenül módosította az egyéni választókerületekben szerezhető mandátumok számát. Ennek eredményeként a mostani választást követően 23 – ebből 18 a CDU/CSU színeiben induló – egyéniben győzedelmeskedő jelölt nem lehet ott az újjáalakuló Bundestag képviselői között. Marcus Söder CSU-vezér a reformot korábban „a Scholz-kormány Dél-Németország elleni bosszújaként” jellemezte és nyilvánvalóvá tette, hogy csak annak eltörlése esetén kész támogatni az SPD-vel való koalíció létrejöttét.
Mindazonáltal belpolitikailag a fokozott választói elvárások, külpolitikailag pedig az új Trump-adminisztráció által mozgásban tartott euró-atlanti biztonságpolitikai környezet nem teszi lehetővé az új kormány megalakulásának túlontúl hosszú ideig tartó elodázását. A nagyobb és Amerikától önállóbb európai szerepvállalást szorgalmazó Merz mindenesetre már most jelentős külpolitikai aktivitást mutat, ami mindenképpen egybecseng a személyével szemben támasztott előzetes elvárásoknak.
A Merz-kormány stabilitása mellett az elkövetkező időszak legnagyobb kérdése az AfD politikájának esetleges átalakulása lesz. Az ideológiai értelemben talán már meghaladott, belpolitikai téren azonban még mindig álló tűzfal továbbra is kétélű fegyver lesz a Weidel–Chrupalla kettős kezében. Mindenesetre a kifelé való egység és erődemonstráció jegyében a kamerák előtt Weidel tárt károkkal fogadta vissza az AfD Bundestag-frakciójába a pártból korábban szélsőséges nézeteik miatt kihajított Maximilian Krahot és Matthias Helferichet. Az üzenet egyértelmű. Az elkövetkező időszakban, akár a 2026-os szász-anhalti és mecklenburg-előpomerániai tartományi választásokig – ahol az AfD akár abszolút többséget is szerezhet – a párt kitart jelenlegi kurzusának megőrzése mellett.
Többek között jogi és demokratikus szempontokból is különösen érdekesnek ígérkezik, hogyan alakul majd a bizottsági tisztségek újraosztása. Legerősebb ellenzéki pártként az AfD-t egy sor privilégium – például a befolyásos költségvetési bizottság elnöki tisztsége is – megilletné, azonban korántsem biztos, hogy a párt esetében ezek mindegyikét tiszteletben tartják. Az elmúlt ciklusban például az AfD egyetlen bizottsági elnöki posztot sem kapott, holott a frakció ereje alapján háromra is jogosult lett volna. Szintén bizonytalan, hogy a többi párt hajlandónak mutatkozik-e megszavazni egy AfD-s képviselőt a Bundestag alelnökének, vagy hogy megkapja-e a törvényileg neki járó költségvetési támogatást az AfD Erasmusról elnevezett pártalapítványa.
Biztos ugyanakkor, hogy az elkövetkező ciklusban az AfD és a Linke támogatása nélkül lehetetlen lesz az olyan kétharmados többséget igénylő döntések elfogadása, mint az Alaptörvény módosítása vagy a Szövetségi Alkotmánybíróság új tagjainak kinevezése (bár utóbbi esetében létezik jogi lehetőség a patthelyzet feloldására). Egy CDU-vezette kormány számára különösen visszás lehetne a szükséges többség garantálása érdekében való egyezkedés a két ellenzéki párt valamelyikével, hiszen 2018-as pártkongresszusukon éppen a kereszténydemokraták fogadtak el egy olyan ún. összeférhetetlenségi nyilatkozatot (Unvereinbarkeitsbeschluss), amely megtiltja a pártvezetés számára az AfD-vel vagy a Linke-vel való együttműködést. Mindezek fényében az elmúlt napokban még az is felvetődött, hogy az új kormánykoalíció által esetleg szükségesnek vélt Alaptörvény-módosításokat (akár az adósságfék módosításával, akár a Bundeswehr többletfinanszírozását lehetővé tevő új pénzügyi alap létrehozásával kapcsolatban) még a jelenlegi összetételű Bundestag szavazza meg – a CDU/CSU, az SPD és a Zöldek rendelkeznének az ehhez szükséges kétharmados többséggel.
A centrum pátjainak ugyanakkor a társadalom irányából érkező intő jeleket is érdemes szem előtt tartaniuk. Az újraegyesített Németország történetében szélsőségesnek-populistának minősített politikai pártok még sose részesültek együttesen a szavazatok ekkora hányadában. Hiszen rekordmagas részvétel mellett minden harmadik választópolgár a bal- vagy a jobbszél valamely pártja mellett tette le a voksát. A közvélemény-kutatások egy irányba mutató eredményei szerint a német állam feladatellátó képességébe vetett állampolgári bizalom már hosszabb ideje – legkésőbb a Covid-19 világjárvány kitörését követő időszak elmúltával – folyamatos lejtmenetben van (a választásokat megelőzően a megkérdezettek mintegy 18%-a nyilatkozott csak pozitívan ezzel kapcsolatban), miközben stabilan 90% felett van a meglévő szabályozásokat általánosságban megreformálandók aránya. A politikai mandátum mellett tehát a társadalmi igény is megvan az eddigi politikai kurzussal való szakításra.
Bejelentkezés