Ötvenkilenc éves voltam, amikor Cernobbióban megint rám talált a szerelem. Pedig már nem is kerestem. Az ember ennyi idős korában már csak a szemüvegét keresi, a kulcsát, olykor az okát annak, hogy egyáltalán miért is kelt fel.
Cernobbio nem város, hanem egy hosszú, lassú lélegzetvétel a tó és a hegy között. Egyetlen sétány platánokkal, amelyek foltos törzsüket úgy tartják a vízhez, mint az öreg fürdőzők a lábukat. A házak sárgák és rózsaszínűek, ablaktábláik zöldek, és délután, amikor a nap a Monte Bisbino mögé ér, az egész falu elhalványul, akár egy régi képeslap, amelyet valaki évtizedekig a tükör sarkába tűzve tartott. A part fölött a ciprusok, feketén, egyenesen, egy kotta szünetjelei – a tó zenéjében ők voltak az, ami nem szól. Fölöttük hegyek, felhőknek támasztott kék vállal, alattuk a víz feküdt csöndesen. A kettő között, a lejtőkbe kapaszkodva a villák: rózsaszín, homokszürke és okkerszín paloták, kertjükben magnólia és leander, a Villa d’Este mögött a kert, amely négyszáz éve nem sietett sehová, a kőkorlátokon moha, régebbi, mint a francia Riviéra egész gazdagsága. Itt a pénz nem hivalkodik. Némán ül a teraszon, mert már mindent látott.
A kikötő kicsi, három ujjnyi kőmóló, ahol a halászbárkák egymáshoz koccannak éjjel. Itt ismerkedtünk meg. A kárókatonával. A kikötőbakon gubbasztott, kitárt szárnnyal száradt, s úgy nézett rám borostyánsárga szemével, mint aki mindent tud rólam, de mégsem szól, mert úriember. Naponta odajártam. Ő mindig megvárt. Két magányos madár.
Aztán egy délután a kanyargós hegyi úton, ahol kétszáz méterenként egy-egy kis márványtábla áll az útpadkán friss virággal, azoknak, akik a hajtűkanyarokban a hegyet választották az út helyett, és ahová a lenti falvak harangszava fölszáll a párában, egy kis osteriába menekültem be, mielőtt magam is táblává lettem volna. Nebbiolót hoztak, valtellinai chiavennascát (a helyiek így nevezik), sötétet és megfontoltat, mellé missoltinit, azt a napon szárított apró halat, amely olyan sós és olyan keserű, mint a fiatalkori emlékek. Ittam. Néztem a tavat. Nem gondoltam semmire – ez már régen nem sikerült.
Másnap hajóval mentem át Comóba. A város a tó déli csücskében ül, kőből rakott kagyló, amely a vizet tartja a tenyerében. A kikötő tágas, fölötte sirályok, a rakparton a Piazza Cavour, a tér szélén a Metropole. Régi szálloda ez a tizenkilencedik századból, homlokzata krémszínű, megsárgult vászon, teraszán fehér vasszékek, amelyeken száz éve ugyanúgy ülnek az emberek: kifelé fordulva, a tó felé, háttal a városnak. A pincérek halkan járnak, mert tudják, hogy itt mindenki vár valamire, csak nem mondja meg, mire.
Leültem a korlát mellé. Kávét kértem, aztán mégis egy pohár bort.
A szomszéd asztalnál már ült valaki. Nem néztem oda. Az ember néha érzi, hogy egy asztal nem véletlenül van üresen mellette, hanem tartják neki. Csak a hangját hallottam, ahogy a pincértől kért még egy pohár vizet – angolul, de a mondat végén egy kicsit fölvitte a hangot, ahogy csak mi tesszük, akik a Duna mellől jöttünk. Ez a hang nem beszélt, hanem énekelt akkor is, amikor vizet kért: mély és világos egyszerre, olyan hajlításokkal, amelyeket nem tanul az ember, hanem születik velük, s amelyekben nincs semmi eljátszott. A világ egyik legszebb női hangja. Én tudtam ezt, mielőtt bárki más tudta volna.
Az ember azt is ösztönösen tudja, mikor nem szabad odanéznie.
A kezét láttam meg először. Az asztal szélén nyugodott, kecsesen, elejtett kesztyű, s valami meleg sugárzott belőle, ahogy a délutáni kőből, amelyet egész nap sütött a nap. Ismertem ezt a kezet. Sokszor igazította meg a nyakkendőmet. A csuklón a kis karóra, amit Japánból hoztam neki, csinos, keskeny, egy egész nyár keresete volt, s ő azt mondta rá: pontos. A gyűrűsujján a gyűrű – én húztam rá az isztambuli Krisztus-torony tövében egy békés, illatos tavaszi estén. Még mindig hordta. Sosem vette le. Ezt onnan tudtam, hogy alatta a bőr világosabb volt egy árnyalattal.
Fölemeltem a poharat, hogy legyen mit tennem a kezemmel. Aztán észrevettem, hogy nem iszom belőle, csak tartom. Kapaszkodó volt.
Aztán mégis odanéztem.
Ő volt. A haja lemenő nap a tó fölött – sötétbarna és meleg. A szeme sötét, bölöni fekete. Víz volt benne, ami mindig visszatalál a medrébe, föld, amit nem szántott fel senki, és tűz, ami lassan ég, hogy ki ne aludjon. Nem lepődött meg. Úgy nézett rám, mint aki egy régóta nyitva hagyott könyvben végre megtalálta a lapot, ahol abbahagyta.
Csak azt mondta: „Késtél.”
Nem válaszoltam. Letettem a poharat.
Ekkor valami sötét ereszkedett le a terasz kőkorlátjára, egy karnyújtásnyira tőlünk. A kárókatona volt. Átjött Cernobbióból, a tó fölött, hívatlanul. Megrázta magát, kitárta szárnyát és végignézett rajtunk, egyikünkről a másikra. Ellenőrizte, hogy jó helyen jár.
Ő elnevette magát. Én bólintottam a madárnak. Régi ismerős volt, aki végre elhozta, akit kellett.
Másnap délután, amikor a breva, a déli szél fölfodrozta a tavat, kihajóztunk. Egy régi lucián, favázas, fehér ponyvás bárkán, amilyet a helyiek száz éve csinálnak, és száz éve nem hajlandók megváltoztatni. A hegyek lassan megnyíltak előttünk, a paloták hátrább húzódtak a partra, a víz zölden mélyült alattunk.
A kárókatona a tatnál ült.
Lago di Como, 2026. szeptember havában
Borítókép: Cernobbio / fotó: AFP
Bejelentkezés