Ötvenkilenc éves voltam, amikor Cernobbióban megint rám talált a szerelem. Pedig már nem is kerestem. Az ember ennyi idős korában már csak a szemüvegét keresi, a kulcsát, olykor az okát annak, hogy egyáltalán miért is kelt fel.
Cernobbio nem város, hanem egy hosszú, lassú lélegzetvétel a tó és a hegy között. Egyetlen sétány platánokkal, amelyek foltos törzsüket úgy tartják a vízhez, mint az öreg fürdőzők a lábukat. A házak sárgák és rózsaszínűek, ablaktábláik zöldek, és délután, amikor a nap a Monte Bisbino mögé ér, az egész falu elhalványul, akár egy régi képeslap, amelyet valaki évtizedekig a tükör sarkába tűzve tartott. A part fölött a ciprusok, feketén, egyenesen, egy kotta szünetjelei – a tó zenéjében ők voltak az, ami nem szól. Fölöttük hegyek, felhőknek támasztott kék vállal, alattuk a víz feküdt csöndesen. A kettő között, a lejtőkbe kapaszkodva a villák: rózsaszín, homokszürke és okkerszín paloták, kertjükben magnólia és leander, a Villa d’Este mögött a kert, amely négyszáz éve nem sietett sehová, a kőkorlátokon moha, régebbi, mint a francia Riviéra egész gazdagsága. Itt a pénz nem hivalkodik. Némán ül a teraszon, mert már mindent látott.
A kikötő kicsi, három ujjnyi kőmóló, ahol a halászbárkák egymáshoz koccannak éjjel. Itt ismerkedtünk meg. A kárókatonával. A kikötőbakon gubbasztott, kitárt szárnnyal száradt, s úgy nézett rám borostyánsárga szemével, mint aki mindent tud rólam, de mégsem szól, mert úriember. Naponta odajártam. Ő mindig megvárt. Két magányos madár.
Aztán egy délután a kanyargós hegyi úton, ahol kétszáz méterenként egy-egy kis márványtábla áll az útpadkán friss virággal, azoknak, akik a hajtűkanyarokban a hegyet választották az út helyett, és ahová a lenti falvak harangszava fölszáll a párában, egy kis osteriába menekültem be, mielőtt magam is táblává lettem volna. Nebbiolót hoztak, valtellinai chiavennascát (a helyiek így nevezik), sötétet és megfontoltat, mellé missoltinit, azt a napon szárított apró halat, amely olyan sós és olyan keserű, mint a fiatalkori emlékek. Ittam. Néztem a tavat. Nem gondoltam semmire – ez már régen nem sikerült.
Másnap hajóval mentem át Comóba. A város a tó déli csücskében ül, kőből rakott kagyló, amely a vizet tartja a tenyerében. A kikötő tágas, fölötte...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.