Visszhangkamra

A Visszhangkamra legújabb adásában Gavra Gábor és Kóczián Péter Magyar Péter vatikáni látogatásáról, az új kormány és a katolikus egyház kapcsolatáról beszélnek, szóba kerül, mi egyesítette a választókat a Tisza mögött, illetve kitárgyalják a Tisza párt, a köztársasági elnök és az ügyészség közti konfliktust, valamint a mentelmi jog-kérdést is.
 


Gavra Gábor kezdésként megállapítja, sokat köszönhet a Tisza annak, hogy a katolikus egyház semleges maradt a 2026-os kampányban. Kóczián szerint felmerülhet az is, hogy a papok érzékelhették: „nem érdemes szembemenni az árral”. Kiemeli, talán „túl nagy volt a húzóerő a makropolitikában” a választások környékén, vagyis az egyházi vezetők azt tapasztalhatták, hogy az emberek elpártoltak a Fidesztől – de előfordulhatott az is, hogy a katolikus vezetőknek is elege lett belőlük. Kóczián nem látja bizonyítottnak azt, hogy felbomlott volna a Fidesz és a katolikus egyház közötti politikai alku, azt viszont inkább elfogadja magyarázatnak az egyház távolságtartására, hogy a Tisza megjelenése felülírta az addigi politikai működéseket.

Gavra elmondja, azért is merült fel a téma, mert XIV. Leó pápa fogadta Magyar Pétert és a kormánydelegációt. Arról kérdezi Kócziánt, mennyiben segíthetett a Tisza és a katolikus egyház kapcsolatának rendezésében az, hogy a Tisza nem baloldali. Kóczián rögtön meg is állapítja, hogy hiába nevezik a jobboldalon a Tiszát baloldalinak, nem az, főleg nem vallás- vagy egyházellenes.

Kóczián a Tiszát egyfajta koalícióként írja le, Gavra le is csap erre a fogalomra: szerinte a Tisza egy „választói koalíció”. Gavra szerint az a kérdés, mennyire tud ez tartós lenni, főleg, hogy nagyon „változékony társadalmi elvárások és hangulatok” alakítják a kormány politikáját. Kóczián úgy gondolja, Orbán hibája az volt, hogy a markáns politikát folytató volt miniszterelnök elkezdte megerősíteni, hogy bizonyos embercsoportok kitaszítottnak számítsanak, és ez sokaknak nem volt ínyére, míg a Tisza megjelenésével megjelent egy „agyakban kötött másfajta koalíció”, és így tudta Magyar Péter létrehozni ezt az „újfajta választói koalíciót”.

Kóczián hozzáteszi, 2022 után az orbáni uralom „formája, stílusa, tartalma” megváltozott – nem csupán a gazdasági stagnálás okozott problémát, hanem maga az uralom lett „kegyetlenebb, kizárólagosabb, undokabb”. Orbán nemcsak a saját oldalán vált „identitásképzővé”, de a másikon is – magyarázza Kóczián. Gavra megállapítja, Orbán képes volt „egyesíteni a saját ellenzékét” is. Kóczián tartósnak gondolja a Tisza választási koalícióját, hiszen a 2026-os választási siker „nem az utolsó pillanatban jött létre”, hanem megelőzte egy „összeszocializálódási” folyamat.

Gavra felvezeti a második témát, az ügyészség és a Tisza „bonyolult kapcsolatát”, illetve Magyar Péter mentelmi jogának felfüggesztését, valamint a miniszterelnök azon kezdeményezését, hogy általában eltöröljék a mentelmi jogot.

Kóczián a mentelmi jog eltörlésével kapcsolatban kérdésbe fogalmazza aggodalmát: e nélkül megmarad-e a „politikai szólásszabadság, cselekvési szabadság”. Úgy látja, ha a politika nem csak vélemény, hanem cselekvés is, akkor, ha ezt a politikai cselekvést nem védi a mentelmi jog, az „demokráciát szűkítő” hatású.

Kócziánnak az ügyészséggel kapcsolatos konfliktusról az a véleménye, hogy Magyar Péter mindent le akar bontani, ami a rendszerváltás óta épült ki, az ügyészséget pedig „eleve sérülékennyé” teszik a politikai ballépései, viszont a hirtelen változás alááshatja az intézmény politikai függetlenségébe vetett hitet. Az NVVH-val kapcsolatban epésen megjegyzi, lehet, hogy az egy előselejtező azoknak, akik majd az ügyészségen kapnak munkát.

A beszélgetés kitér a Baka András-dilemmára is. Kóczián szerint nem lehetséges olyan embert jelölni legfőbb ügyésznek, aki tapasztalt is, de nem Polt Péter alatt dolgozott. Ha a köztársasági elnök végül „külső jelölt” mellett döntene, merőben új helyzet alakulna ki – állapítja meg Kóczián.