A hágai NATO-csúcs újra felvetette az Észak-atlanti Szerződés Szervezete előtt álló komoly külső kihívások, dilemmák és belső frusztrációk problémáit, sőt a színfalak mögött a védelmi szövetség jövője és nemzetközi hitelessége is egyre hevesebb viták tárgyát képezi. A NATO hét évtizedes fennállása óta volt már történelmi rekordot felállító sikertörténet, ahogy „beteg ember” (Erdoğan), „agyhalott” (Macron), és „idejétmúlt, béna szervezet” (Trump) is. Miként a washingtoni hivatalokban népszerű viccben is mondják, az USA és hidegháborús teremtménye, a NATO viszonya kvázi olyan, mint „Hófehérke és immár 31 kis harcos törpéjének kapcsolata”. Kérdés, hogy érvényes-e még Lord Hastings Ismay, első NATO-főtitkár híres bon motja 1950-ből, aki szerint a NATO szerepe és küldetése röviden nem lehet más, mint „az amerikaiak bent tartása, a németek lent tartása Európában, míg az oroszok kívül tartása Európából”.
Nem feltétlenül az ismayi doktrína jegyében, hanem inkább a német gazdasági fejlődés és a jóléti társadalmi intézkedések, valamint a pszeudópacifista politika eredményeképp a 21. századra az egykori félelmetes német haderő már csak torz árnyéka lett egykori önmagának. Ez az állapot érzékelhető katonai hatalmi vákuumot teremt Európa közepén az egyre erőteljesebb orosz expanziós törekvések árnyékában, ahol, groteszk módon a mindössze százezer főt számláló amerikai katonai egységek jelenléte jelenti az igazi elrettentő erőt Vlagyimir Putyin elnök Oroszországa számára.
Azonban az amerikai nagyhatalmi arroganciából eredő torz percepcióval ellentétben, Európa katonai „kistigris” NATO-tagállamai is jelentős mértékben növelték az utóbbi évtizedben védelmi, katonai jellegű kiadásaikat, de azok még így is messze elmaradnak a Trump elnök által is harsányan (és némileg lekezelően) hangoztatott összeurópai önvédelmi képességek kialakításától. A tervezett európai haderő végre képes lenne elvágni az „öreg kontinenst” a biztonsági garanciaként szolgáló amerikai köldökzsinórtól, amely tulajdonképpen 1944 júniusától, a normandiai partaszállás ideje óta biztosítja Nyugat-Európa biztonságát és békéjét.
Az önjáró, tipegő „európai haderő” elméletben még mindig csak a jelentősebb brit, francia (és részben ázsiai török), valamint az utóbbi időben egyre izmosabbá váló lengyel haderőt jelenti. Továbbá, nem feledkezhetünk meg az euró-atlanti integrációra törekvő és dinamikusan fejlődő, az utóbbi években harcedzetté váló ukrán haderőről sem, amely közel 800 ezer főt számláló hadseregével Kelet-Európa igencsak „harapós oroszlánjának” számít az orosz fenyegetéssel szemben.
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.