A hágai NATO-csúcs újra felvetette az Észak-atlanti Szerződés Szervezete előtt álló komoly külső kihívások, dilemmák és belső frusztrációk problémáit, sőt a színfalak mögött a védelmi szövetség jövője és nemzetközi hitelessége is egyre hevesebb viták tárgyát képezi. A NATO hét évtizedes fennállása óta volt már történelmi rekordot felállító sikertörténet, ahogy „beteg ember” (Erdoğan), „agyhalott” (Macron), és „idejétmúlt, béna szervezet” (Trump) is. Miként a washingtoni hivatalokban népszerű viccben is mondják, az USA és hidegháborús teremtménye, a NATO viszonya kvázi olyan, mint „Hófehérke és immár 31 kis harcos törpéjének kapcsolata”. Kérdés, hogy érvényes-e még Lord Hastings Ismay, első NATO-főtitkár híres bon motja 1950-ből, aki szerint a NATO szerepe és küldetése röviden nem lehet más, mint „az amerikaiak bent tartása, a németek lent tartása Európában, míg az oroszok kívül tartása Európából”.
Nem feltétlenül az ismayi doktrína jegyében, hanem inkább a német gazdasági fejlődés és a jóléti társadalmi intézkedések, valamint a pszeudópacifista politika eredményeképp a 21. századra az egykori félelmetes német haderő már csak torz árnyéka lett egykori önmagának. Ez az állapot érzékelhető katonai hatalmi vákuumot teremt Európa közepén az egyre erőteljesebb orosz expanziós törekvések árnyékában, ahol, groteszk módon a mindössze százezer főt számláló amerikai katonai egységek jelenléte jelenti az igazi elrettentő erőt Vlagyimir Putyin elnök Oroszországa számára.
Azonban az amerikai nagyhatalmi arroganciából eredő torz percepcióval ellentétben, Európa katonai „kistigris” NATO-tagállamai is jelentős mértékben növelték az utóbbi évtizedben védelmi, katonai jellegű kiadásaikat, de azok még így is messze elmaradnak a Trump elnök által is harsányan (és némileg lekezelően) hangoztatott összeurópai önvédelmi képességek kialakításától. A tervezett európai haderő végre képes lenne elvágni az „öreg kontinenst” a biztonsági garanciaként szolgáló amerikai köldökzsinórtól, amely tulajdonképpen 1944 júniusától, a normandiai partaszállás ideje óta biztosítja Nyugat-Európa biztonságát és békéjét.
Az önjáró, tipegő „európai haderő” elméletben még mindig csak a jelentősebb brit, francia (és részben ázsiai török), valamint az utóbbi időben egyre izmosabbá váló lengyel haderőt jelenti. Továbbá, nem feledkezhetünk meg az euró-atlanti integrációra törekvő és dinamikusan fejlődő, az utóbbi években harcedzetté váló ukrán haderőről sem, amely közel 800 ezer főt számláló hadseregével Kelet-Európa igencsak „harapós oroszlánjának” számít az orosz fenyegetéssel szemben.
Ugyanakkor, ez a hatalmi, katonapolitikai konstelláció összességében még úgyszintén távol áll a Macron francia elnök által fémjelzett „európai stratégiai autonómiától” és az önálló, egységes, cselekvőképes és bevethető európai haderő gondolatától, amely jelenlegi bábállapotában nem sokat érhet egy komolyabb kontinentális konfliktushelyzetben az amerikai (NATO) katonai védőernyő nélkül. Az Európai Bizottság által életre hívott közös európai haderőfejlesztést szolgáló Európai Védelmi Alap éves költségvetése a jelképes egymilliárd euró körül mozog, amely hűen tükrözi az összeurópai védelmi képességeket és katonai potenciált célzó tervek komolyságát. Összehasonlításképpen a hazai védelmi költségvetés körülbelül 5 milliárd eurót tesz ki, mindez a NATO 2014-es walesi csúcsán tett tagállami kötelezettségvállalásoknak megfelelően a GDP 2%-os arányában a védelmi kiadásokra fordítandó küszöbérték alapján.
Trump elnököt lehet kritizálni az indulatvezérelt, kiszámíthatatlan politikai kommunikációja és üzleties taktikázása miatt, ellenben az is tény, hogy még első elnöki ciklusa idején a NATO-tagállamok közül mindössze hat ország érte el a bűvös 2%-os védelmi költségvetési ráfordítást. Trump erőteljes, harsány fellépése nyomán 2018-tól ez az érték néhány év alatt a NATO saját kimutatása szerint, immár 23 tagállamra nőtt az orosz–ukrán háborús fenyegetettségtől függetlenül. Sőt mi több, a nemzetközi helyzet alakulása és negatív biztonsági trendjei folytán Trump elnök és az amerikai republikánus szakpolitikusok jelentős része még a 2%-os költségvetési védelmi ráfordítást is felettébb kevésnek tartja, főleg az európai szövetségeseik részéről. Ezért talán nem is okozott akkora meglepetést a bejelentés, hogy a következő évtized során GDP-arányosan minimum 3,5%-ra, majd 5%-ra szeretné emelni azt a NATO-tagállamok számára.
Természetesen az USA is elérte a 4% körüli védelmi ráfordítás arányát, akárcsak az orosz medve árnyékában élő parányi Észtország, valamint Lengyelország, amely államok komolyan gondolják a védelmi képességeik fejlesztését és „a béke az erő által” reagani-trumpi mottót. A Trump által sokat kritizált, lomha gazdasági óriásnak számító Németország, Kanada, valamint Belgium és Spanyolország is olyan notórius NATO-tagállamok, amelyek védelmi kiadásaikat alulfinanszírozták, tudatosan elhanyagolták és leépítették az utóbbi évtizedek során (a GDP-jük 2% alatti arányában).
Trump sarkos véleménye szerint az ilyen fejlett nyugati államok mintegy „gazdag piócaként” (akik szerinte még valójában „rosszabbak is, éppen csak kisebbek, mint Kína”) saját céljaikra, önös érdekükből használják ki az amerikai elrettentő katonai védőernyőt immár hosszú évtizedek óta, és ez elfogadhatatlan. Vagyis, a közismerten anyagias, üzleties szemléletű trumpi olvasatban valójában az amerikai adófizetők finanszírozzák a kényelmes, gazdag és puhány európai szövetségeseik biztonságát, amely évente közel 900 milliárd dollárba kerül az amerikai költségvetés számára, már ami a Pentagon költségvetését és globális erőkivetítő képességének fenntartását jelenti.
E brutális mértékű védelmi kiadási oldalra visszás módon rátelepedne és jelentős plusz anyagi teherételt jelentene Zelenszkij ukrán elnök sajátos elképzelése, amit a hágai NATO-csúcson próbált keresztülvinni. Felvetése szerint az európai NATO-tagállamoknak GDP-arányosan költségvetésük 0,25%-át az ukrán védelmi képességek fejlesztésére, szinten tartására illene fordítaniuk az orosz expanziós törekvések visszatartására, végső soron az keleti (ukrán) front közvetett finanszírozására. Az ukrán NATO-csatlakozás láthatóan a távolabbi jövőbe tolódik vagy teljességgel lekerült a napirendről mint valószerűtlen felvetés, főleg a Trump-adminisztráció külpolitikai prioritásainak eltolódása és a korábbi demokrata elnök, Biden kormányához képest jóval realistább attitűdje nyomán.
Számos amerikai és európai hadijáték-szcenárió látott napvilágot az utóbbi időszakban, természetesen azon spekulálva, hogy reálisan mi történne, ha Putyin elnök és a militarista orosz vezetés Ukrajna után esetleg a Baltikum és Lengyelország ellen fordulna seregeivel. A lehetséges és potenciális nyugati irányú orosz agresszió célpontjaként leginkább exponált európai államok nyilvánvalóan a baltiak és Lengyelország, ahol a szörnyű történelmi sérelmek és tapasztalatok mentén az ukrajnai háború óta érthető módon az egekbe emelkedett az oroszgyűlölet. Ugyancsak a legharciasabban oroszellenes, bár nem túl meggyőző haderővel rendelkező államoknak számítanak a kis balti államok (legfőképp a másfél milliós Észtország, mintegy nyolcezer fős seregével), amelyeknek a légterét többek között brit, dán, német és magyar légierő vadászgépei védik immár évek óta.
Az észtországi Narva, a Kelet és Nyugat, illetve az egykori svéd–dán területek és a cári Oroszország közötti fontos határváros gyakran szerepel úgy az ominózus hadijátékokban, mint a NATO 5. cikkelye körüli fejtörő dilemmában egy lehetséges külső (orosz) támadásra adható kollektív euróatlanti katonai válasz. A NATO történetében a leglátványosabb módon utoljára 2001. szeptember 12-én aktiválta az Egyesült Államok a NATO híres 5. cikkelyét és kért közös védelmi hozzájárulást szövetségeseitől az afgán tálibok és az iszlamista terroristák elleni harcban, amely aztán „csupán” két évtizedig tartott és mintegy nyolcezer NATO-katona halálát követelte, köztük hét magyar hősi halottal.
Sok szakértőt foglalkoztat az az égető kérdés, amit sok ukrán politikus is oly gyakran feszeget (némi politikai önérdekből persze) egy biztosan várható orosz támadásról a közép-kelet-európai államok ellen. Vajon kockáztat-e majd a NATO és főképp az Egyesült Államok egy potenciálisan világméretű konfliktust Oroszországgal, például egy határmenti kis észt város és a párányi Észtország kedvéért, amely a védelmi szövetség megbízhatóságába vetett hit, abiztonsági percepció valós tesztje is lesz egyben?
Nyilvánvaló, hogy a híres-hírhedt Narva-dilemma kudarca, avagy megvalósulása az egész NATO hitelességét és vele együtt az euró-atlanti védelmi rendszer létjogosultságát is romba döntené, egyben a Baltikum újbóli orosz bekebelezését jelentené, amely feltehetőleg nemcsak a NATO, hanem az Európai Unió alkonyát, szétesését is felgyorsítaná. Ugyanakkor, éppen e stratégiai megfontolásból és negatív következményspirálból kiindulva már kevésbé tűnik reális opciónak Narva és a Baltikum „beáldozása” az orosz fenyegetéssel szemben, főleg a véres ukrajnai háború tükrében.
Az elrettentő erő megjelenítése céljából e felismerést erősítették amerikai részről a Baltikumba és Lengyelországba vezényelt amerikai és európai páncélos gyorsreagálású dandárok és légiszázadok, hogy a NATO keleti szárnyának két sebezhető pontját, nevezetesen az észt Narva városát és a lengyel–litván–fehérorosz határ közötti úgynevezett Suwaƚki-folyosót szükség esetén meg tudják védeni egy konvencionális támadás esetén. Ugyanakkor, a realista hadijátékok hadműveleti szintjén maradva, amennyiben bekövetkezne az orosz agresszió a NATO keleti szárnya ellen, feltehetőleg mintegy hatszázezer orosz-fehérorosz katonával, akkor a becslések szerint a balti, lengyel és német haderő egységei a támadást követően körülbelül egy hónap múlva, de inkább nyolc-tíz héttel később kerülhetnének olyan harcra kész állapotba, hogy a nyugat-európai NATO tagállamok bevethető egységeivel és az amerikai csapaterősítésekkel kiegészülve ellentámadást hajthassanak végre a kelet-európai hadszíntéren.
Az észak-atlanti védelmi szövetség elrettentő katonai potenciáljában, illetve az amerikai védelmi ernyőben való hit az európai NATO-tagállamok lakossága körében átlagosan 66% körüli értéket mutat az amerikai Pew Research legutóbbi felmérése szerint. Magyarországon a NATO-ba vetett bizalmi index a lakosság körében 68%-ban pozitív megítélést mutat. A legalacsonyabb mértékű, mintegy 30%-os arányszámú negatív bizalmi indexet a NATO iránt a muszlim hitű és látszólag oszmán birodalmi ábrándokat is kergető erdogani Törökország lakosai körében mérték, amely már igencsak aggasztó tünetnek számít, úgy a törökök, mint a nyugati szövetségeseik számára.
Napjainkban, a 21. század első felében a hidegháború 2.0-ként is leírható állapotban vagyunk, ahol a nemzetközi színpadon zavaros, multipoláris hatalmi átrendeződés, lökdösődés zajlik a meglévő geopolitikai nagyhatalmak (USA, Oroszország és részben Kína) valamint a feltörekvő regionális hatalmak (Izrael, Irán, Pakisztán, India, Japán, Észak-Korea) között. E sajátos felállásban egy olyan egyedülálló nemzetközi kollektív védelmi szövetség, mint a NATO, egyáltalán nem veszítette el létjogosultságát és jelentőségét, főleg a kiszolgáltatott helyzetben lévő, viszonylag gazdag és dekadens Európa számára, amely a nyári „Pride-hónapban” látszólag sokkal többet törődik a szexuális kisebbségek jogaival, mint államainak katonai védelmével.
E katonai védelmi szövetség megerősítése, fenntartása létkérdés lesz a nagyhatalmi ketrecharcban Európa számára, hacsak persze az „öreg kontinens” nem akar az orgiákban tobzódó ókori Róma sorsára jutni a harcedzett „barbárokkal” szemben.
A szerző kül- és biztonságpolitikai elemző
Borítókép: Donald Trump a hágai NATO-csúcson / fotó: ONAS ROOSENS / ANP MAG / ANP via AFP
Bejelentkezés