Közhelyszerű megállapítás, hogy a magyar társadalom szekértáborokra osztódott az utóbbi évtizedek során. Immár nemcsak az urbánus liberális (mármint a progresszív, és nem a klasszikus liberális), baloldali versus népi, vidéki, nemzeti és vallásos konzervatív (bármit is jelentsen ez) frontvonalak mentén tagozódik, hanem újabb megosztó – 21. századi – eszmehalmazok és vitás tényezők is megjelentek a színen. Némi fáziskéséssel, a nyugati társadalmakhoz hasonlóan a magyarok is egymásnak eshetnek a genderkérdés mentén, továbbá, főként a szomszédban zajló véres ukrajnai háború nyomán összefeszülhetnek a „militáns héják” (leegyszerűsítve: ukránpártiak) a háborútól távolmaradást, a békepártiságot hangsúlyozók (még jobban lebutítva oroszpártiak) csoportjával. És akkor ez az ellentmondásos állapot kiegészül még a magyar útkeresés klasszikusnak nevezhető „slágerkérdésével”, amely, mondhatni, a mai napig egyfajta vezérmotívum úgy a hazai politikában, mint a közgondolkodásban. Ami az eszmei gyökereket illeti, vegyük csak Ady Endre, Szekfű Gyula vagy Németh László gondolatait, Kelet és Nyugat vonzásának problematikáját, vagy a kétségbeesetten viaskodó turáni attitűd körüli merengést.

Érdekes módon – mintegy tükör által homályosan – némiképp hasonlóan radikális, torz és felettébb megosztó kép él Magyarországról is Nyugaton, főképp az ugyancsak végletesen széttöredezett Egyesült Államokban. Ha az olvasó az amerikai balliberális értelmiség zászlóshajójának számító The New York Times hasábjait vagy a Pulitzer-díjat is jegyző Columbia Egyetem sajtótermékeit, elemzéseit olvassa, akkor olyan kép bontakozik ki előtte, miszerint Magyarország tulajdonképpen közelebb áll Észak-Koreához vagy Fehéroroszországhoz, mint egy működő európai demokráciához.

Jómagam néhány éve voltam utoljára az Egyesült Államokban, ahol Magyarországgal kapcsolatban két tökéletesen ellentétes, egymásnak ellentmondó elképzeléssel, országimázzsal találkoztam a nagyon kedves vendéglátó amerikaiak körében. Egyrészt egy féldiktatórikus, intoleráns, kirekesztő, idegengyűlölő és velejéig korrupt posztkommunista államról beszéltek, amely a múltba réved és a nacionalizmusba menekül értesüléseik szerint. Más amerikaiak viszont, akkor még jóval kisebb számban, úgy hallották, illetve még kevesebben úgy tapasztalták itt jártukban, hogy Magyarország egy szép, rendezett, kulturált kis ország Európa közepén, ahol érthetetlen nyelven beszélnek a többnyire mélabús, panaszkodó magyarok, de akár éjszaka is hazasétálhattak Budapest belvárosában, valamint kisebb kultúrsokkot okoztak számukra az ezeréves magyar történelem nyomai és a lehengerlő építészeti emlékek.

Persze legyinthetünk az ilyen elfogult és túlzó megállapításokra, azonban a sokat idézett Kim Lane Scheppele princetoni professzor elemzései, politikai publicisztikái komoly befolyással, majdhogynem politikaalakító iránymutatásként hatottak...