Hallgasd meg!
Donald Trump éppen egy éve lépett újra hivatalba az Egyesült Államok 47. elnökeként, és igazán nem állíthatjuk, hogy akár csak egy pillanatra is okot adott volna az unalomra vagy a csendes szemlélődésre, legyen szó az amerikai belpolitikáról vagy éppen világpolitikáról – ez a kettő egyébként is mintha ugyanazon érme két oldala volna Trump számára.
Az elnöki periódus a világ közel száz állama ellen indított látványos vámháborús kampánnyal kezdődött, majd folytatódott Panama, a zűrös karibi térség, valamint az északi szomszéd, Kanada ellen indított kommunikációs nyomásgyakorlással és gazdasági hadjárattal – hogy aztán mindez az amerikai érdekérvényesítés nyomatékos manifesztumaként 2026. január 3-án egy látványos katonai kommandós akcióban, Maduro venezuelai elnöknek és feleségének filmbe illő elrablásában csúcsosodjon ki.
A külpolitikai bull’s run megkoronázása nem más, mint az, hogy az elnök móresre tanítja Európát, kispadra ülteti Grönland bekebelezésének tervével, valamint fellép egy régi európai szövetséges országgal, Dániával szemben.
Ne feledkezzünk meg az iráni atomlétesítmények elleni tavaly nyári izraeli–amerikai miniháborúról sem, amely úgyszintén igen látványosan demonstrálta a világ és az Egyesült Államok kihívói, ellenfelei számára, hogy mire is képes a világ még mindig legerősebb és legütőképesebb légiereje, a U.S. Air Force. A világon egyedülálló képességekkel (és árcímkékkel) rendelkező B-2-es lopakodó stratégiai bombázókból álló támadókötelék gyakorlatilag leszállás nélkül körberepülte a világot, ledobták csekély 7 tonnás bunkerromboló bombáikat, amelyek elpusztították Irán minimum 50 méter mélyen a föld alatt tárolt dúsított uránkészleteinek és centrifugáinak jelentős részét, majd a repülők dolguk végeztével sértetlenül hazarepültek Missouriba.
A Trump-féle politika a jól ismert Make America Great Again és America First jelszavakkal és üzenetekkel egyértelműen visszanyúl a 19. század végi, William McKinley- és Theodore Roosevelt-féle asszertív és militáns külpolitikájához. Nem véletlen, hogy mindkét korábbi republikánus elnök előkelő helyen szerepel Donald Trump példaképei között, akárcsak az általuk is képviselt és érvényesített Monroe-doktrína. Trump Monroe-doktrína-kiegészítése, a Donroe-elv ugyanakkor sokkal harsányabban, leplezetlenebbül és nyersebben fejezi ki az Egyesült Államok akár szövetségesei rovására is érvényesíteni kívánt nagyhatalmi igényeit, mint azt mondjuk a rough rider becenevű, egykori amerikai huszár ezredes, Theodore Roosevelt elnök tette annak idején. Ő volt az, aki meghirdette a híressé vált és később sokak számára példaértékű „beszélj halkan, és legyen nálad egy nagy bot” hatékony külpolitikai stratégiai attitűdöt. Roosevelt erélyes és tekintélyt parancsoló „nagy botja” nem más volt, mint a világ legnagyobb páncélos hadihajóflottája, a híres amerikai Great White Fleet, amely 1907-ben jelzésértékű módon körülhajózta a glóbuszt, hirdetve ezzel az új amerikai nagyhatalom tengeri haderejét.
Donald Trump is hasonlóképpen jár el több mint egy évszázaddal később, amikor ide-oda vezényli a világ legnagyobb hadihajóit, többek közt a USS Gerald Ford és a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozókat — gúnyos amerikai hadizsargonban a „százezer tonna amerikai diplomáciát” —, és ez nyilvánult meg, amikor parancsot adott az Irán elleni látványos stratégiai bombázásra, valamint ezt tükrözi a januári caracasi akció is, amikor Trump parancsára a Delta Force kommandósai Maduro elnököt gyakorlatilag kiemelték a kubai zsoldosok által őrzött palotájának hálószobájából, és New Yorkba szállították. Némi – de tényleg csak kevés – túlzással azt is mondhatnánk, hogy Trump új roosevelti politikai szlogenje és attitűdje az is lehetne, „kiabálj nagyon hangosan, és legyen nálad a legnagyobb furkósbot a világon.”
Trump elnöksége alatt Washington szakított a demokraták által fémjelzett, ideológiavezérelt, úgynevezett értékalapú liberális külpolitikával – ahogy azt többször is kinyilvánították a nyilvánosságra hozott Nemzeti Biztonsági Stratégiában is. Ugyanakkor a sokat hangoztatott pragmatikus, realista és mélyen érdekcentrikus trumpiánus külpolitika olyan vehemenciával lép fel a világban „rendteremtő csendőrként”, a „béke” és természetesen az amerikai érdekek szolgálatában, mint mondjuk a hidegháború idején tette azt Eisenhower, Nixon vagy Reagan.
Trumpról tudni lehet, hogy csakis nyerni szeret (winning is the best deal), valamint, hogy igazi kommunikációs nagyágyúként, szuperhatalmi trollként tesz róla, hogy egy pillanatra se lankadjon a világ rá irányuló figyelme, és mindenki, a politikai elemzőktől a szövetséges partnerekig és az ellenfelekig csakis arról beszéljen, amit az amerikai elnök fontosnak tart, illetve amiről tweetelni szeret. Ezzel Trump tulajdonképpen folyamatosan tematizálja és túszul ejti a nyugati világ közbeszédét. Az aktualizált Monroe-doktrína jegyében, a Grönland megszerzésére irányuló amerikai diplomáciai offenzívával egy időben Trump életre hívott egy újabb privát klubot, az elnök támogatói, rajongói köréből verbuvált, Amerika-barát mini-ENSZ-ként is aposztrofálható gázai (majd globális) Béketanács nevű szervezetet – benne többek közt Magyarországgal és jó néhány arab állammal. Nem igazán tudni, e szervezet milyen feladat- és hatáskörrel, valamint költségvetéssel rendelkezik, ahogyan azt sem, miféle hatékonysággal bír majd, csak azt, hogy az elnök szerény hübriszének megnyilvánulásaként Trump lehet majd az örökös elnöke, valamint, hogy groteszk módon az általa ostorozott ENSZ is jóváhagyta a szervezet működését, miközben a meghatározó politikai erővel rendelkező nyugati államok látványosan távol maradtak attól.
amit az utóbbi két évben olyan véres események is jeleztek, mint a Trump-elleni merényletek, Charlie Kirk keresztény-konzervatív influenszer, politikai aktivista meggyilkolása, a Nemzeti Gárda tagjai elleni erőszakos cselekmények Washingtonban, valamint különféle városi lázongások Los Angelestől Minneapolisig. Utóbbiak kiváltó oka főként a rettegett amerikai idegenrendészeti hatóság, az ICE erőszakos tevékenysége, melynek során a szervezet ügynökei több mint egymillió illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodó, dolgozó bevándorlót letartóztatottak és deportáltak. A szövetségi ICE-ügynökök erőszakos, gyakran jogtalan és aránytalan fellépése, melynek során fegyveres erőszakot is alkalmaznak, lényegében polgárháborús hangulatot teremtett elsősorban olyan Demokrata párti, vehemensen Trump-ellenes tagállamokban, mint Kalifornia, Minnesota, Washington, vagy a szövetségi főváros, Washington D. C. körzetében.
Mindeközben a Trump-féle szuperlatívuszokkal harsányan hirdetett amerikai „aranykorszak” beköszönte még várat magára. A 2026-os előrejelzések szerint a munkanélküliség lassan növekszik és elérheti az 5%-ot is, az infláció ugyancsak lassú növekedési tendenciát mutat, közben a védővámokból származó több ezer milliárd dollárnyi szövetségi bevétel pedig épphogy csak csordogál az államkincstárba. Némileg jó hír az amerikai fogyasztók számára, hogy az Egyesült Államok, mint nettó energiaexportőr, a hazai fogyasztókat is jócskán segíti a 3 dollár/gallon alatti, nagyon barátinak nevezhető üzemanyagárral – amely európai szemmel elképesztően olcsó benzinárat jelent (közelítésképp, nagyjából 200 Ft/liter).
A kormányzati várakozásokkal és a hurráoptimista kommunikációval ellentététben az amerikai államadósság újabb 2 billió (2000 milliárd) dollárral növekedett egy év alatt, és így immár 38 ezer milliárd dollárra rúg, ez pedig már az amerikai gazdaság fenntarthatóságát és életképességét is fenyegeti. Borúlátóbb Wall Street-i elemzők szerint az évtized végéig egy újabb, a 2008-ashoz hasonló amerikai és globális kihatású pénzügyi válság (GFC) várható, ez pedig nem sok jót ígér a stagnáló vagy épp recesszióba tartó európai gazdaságok számára sem.
mert az általános amerikai közhangulat, az elnöki tevékenységre vonatkozó elégedettségi mutatók, és az eddigi helyhatósági választások (New York, Miami, Virginia) eredményei alapján Demokrata párti győzelem és 4-6 fős kongresszusi többség várható, ez pedig igencsak nehéz helyzetet teremthet a Trump-adminisztráció utolsó kétéves kormányzása számára. Donald Trump az ő „örök győztes” személyiségével valószínűleg nagyon nehezen viselné a tehetetlen fehér házi „béna kacsa” elnök szerepét egy esetleges demokrata többségű Kongresszussal szemben, főleg ha még azt a bizonyos „lakatlan jégtáblát” sem tudná megszerezni hazája számára a „háládatlan és szánalmasan gyenge” európai szövetségeseitől.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa
Borítókép: Donald Trump a davosi Világgazdasági Fórumon 2026. január 22-én / fotó: Fabrice COFFRINI / AFP
Bejelentkezés