A senkiföldje elaknásítása

Nincsenek könnyű hetei azoknak, akik szeretnék megőrizni a közéleti józanságukat. A magyar politikát évtizedek óta kísérő szektariánus jelenségek 2024 végére a közvélemény nagy része felett átvették az uralmat, 2025 pedig rég nem látott politikai hisztériával indul. Nem lesz könnyű ebből kimaradni, de mégis meg kéne próbálni.

A kormánypárti és ellenzéki véleménybuborékok között érdemi párbeszéd már hosszú évek óta csak elvétve fordulhat elő. Ám az utóbbi széttöredezettsége és megosztottsága nemcsak a Fidesz hatalmon maradását biztosította, hanem legalább a táboron belüli viszonylagos véleménypluralizmust is. A Tisza Párt megerősödése nyomán ez mára gyökeresen megváltozott. Magyar Péter kezdettől fogva nem csak az ellenzéki szavazóbázist akarja maga alá gyűrni (amivel nem volna semmi gond, hiszen a szavazatmaximalizálás teljesen legitim célja minden politikusnak), hanem az ellenzéki nyilvánosságot is. Meghirdette, majd megrendítő gyorsasággal százezrek számára elfogadható alapállássá tette azt az uniformizált közbeszédet, amelyet eddig (a DK sokkal kisebb bázisától eltekintve) csak a kormányoldalon láttunk.

A pártos, sőt katonás pártfegyelmet tartó vélemény hónapok alatt vált ciki önégetésből egyenesen elvárt kötelességgé olyan emberek tömegei számára, akik ezt korábban szenvedélyesen olvasták a hatalom fejére. Most ugyanez a vehemens számon kérés azoknak a nyakába zúdul, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy Magyarral szemben „nem most van itt az ideje” a bírálatoknak, vagy, hogy most mindenkinek, akár befogott orral is, de „az egyetlen esélyes kormányváltó erő” mögött kell felsorakoznia.

Az áradó Tisza által elöntött ellenzéki közvéleményben nemcsak a bírálatoknak, de az objektív elemzésnek vagy hírközlésnek sincs helye. A távolságtartás, a lelkesedés hiánya gyanússá tesz bárkit. „Nemcsak az árulókat, hanem a közömbösöket is meg kell büntetnetek!” – harsogta a francia Konventben annak idején a „terror arkangyala”, Saint-Just. S a jakobinus mentalitás az eltelt majd’ két és fél évszázadban nem sokat változott.

Politikai rovartan

Ez a hozzáállás a Fideszben már 2010 előtt uralkodóvá vált, hatalomra kerülve pedig még agresszívabban képviselték. Ám az utóbbi időben még eggyel feljebb csavarták a paranoiás uszítást. Az ellenzéket már évek óta en bloc „idegen érdekek kiszolgálóinak” bélyegzik, mostanra azonban eljutottak odáig, hogy bizonyos csoportokat egyenesen idegennek tartanak. A miniszterelnök március 15-i verbális dührohamából a „poloskázás” futotta be a legnagyobb karriert a nyilvánosságban, de volt a beszédnek ennél is ijesztőbb része. Az alapvető emberi méltóság megkérdőjelezése bárki szájából vállalhatatlan, kormányzó pozícióból elhangozva pedig joggal kelthet szorongást sokakban. (Orbán Viktor utólagos magyarázkodása, mely szerint ez kizárólag a feleségét lehallgató Magyar Péterre vonatkozik, nyilván a gyorsan elvégzett közvéleményszondázás nyomán született, amelyből kiderülhetett, hogy ez a szóhasználat még saját tábora egy részében is visszatetszést keltett.)

Ám ez „csupán” otromba retorikai elem, az igazán ijesztő az volt, amit ez után mondott az „áttelelt” kártevőkről: „Túl régóta vannak itt. Túl sok mindent éltek túl.”

Vagyis vannak emberek – a lényeget tekintve mindegy kik és hányan – akiknek ez az ország nem a hazája, akiket csak megtűrtek itt eddig, a normalitás pedig akkor áll helyre, ha ők már nem lesznek itt – vagy nem „élik túl” a „tavaszi nagytakarítást”.

Persze teljesen egyértelmű, hogy Orbán senkit nem akar megölni, az elüldözést az állampolgárság „felfüggesztésével” elvileg lehetővé tevő Alaptörvény-módosításból pedig talán ki is fognak hátrálni.

„Nyilvánvaló, hogy a „gyermek-és identitásvédelmi” hisztéria taktikai szintű célja a politikai kezdeményezés átvétele. Ennek pedig leghatékonyabb módja, hogy a közéleti vitákat a gazdaság, illetve a magyar állam egyre mélyülő válsága helyett a választók széles tömegeit kevésbé megmozgató köz- és emberjogi síkra tereljék át. Ahol ráadásul a melegek vagy a „guruló dollárok” tekintetében a társadalmi többség is sokkal könnyebben megképezhető a kormány mögött” – írtam múlt héten az Alaptörvény-módosítási ámokfutásról, amelynek része a Pride betiltására lehetőséget teremtő passzusok keddi megszavazása is.

A miniszterelnök ünnepi kirohanása is minden bizonnyal hasonló céllal hangzott el. Ám a pillanat uralása mellett van ennek a taktikának egy sokkal aggasztóbb eleme is. Amely éppen attól válik igazán veszedelmessé, hogy ebben tökéletes partnerként viselkedik az ellenzék vezető ereje is.

Vörös Zóna

A politikai lövészárkokat már évtizedekkel ezelőtt megásták, a többség kényelmesen el is helyezkedett valamelyikben. Egy ideig az egyikben zűrzavar (és ennek folyamányaként, ahogy fentebb írtam, nagyobb szabadság is) uralkodott. Mostanra viszont már mindkét oldalon ugyanolyan bokacsattogtató fegyelem van. Mindig voltak azonban olyanok, akik szerettek időnként kimászni a harcállásokból, hogy szóba álljanak az „ellenséggel”. És olyanok is akadunk még, akik egyáltalán nem vagyunk hajlandóak behasalni a lőállásokba.

Mi az arcvonal közepén húzódó senkiföldjén állunk. A mostanra kialakult két nagy pártpolitikai monolitnak azonban éppen az az érdeke, hogy ezt a lövészárkok közti keskeny térséget is kiürítsék. Most már nemcsak egymásra lőnek, de ránk is. Az egyik oldalról záporoznak a számonkérések, sunyi gyanúsítgatások és vádaskodások lövedékei. A másikról speciális különítmények kúsznak el, hogy a jogszűkítés, az ordenáré mocskolódás, megbélyegzés és nyomasztás taposóaknáit ássák el.

A közös cél, hogy ne legyen itt maradásunk. Hogy szorongjunk, féljünk, hogy mi is egyre hisztérikusabbá váljunk. Hogy a süvítő golyók és repkedő repeszek elől végül beugorjunk mi is az egyik árokba. Jövőre minden egyes szavazatot be akarnak lapátolni maguk mögé, egy voks se „veszhet el”. És ami talán még fontosabb: az arcvonalak közötti flangálásunkkal ne jelentsünk kísértést az egymásnak feszülő seregeknek mindenféle véleménykilengésre, gondolatbűnre, pláne az ellenséggel való fraternizálásra.

Nehéz idők várnak ránk itt a senkiföldjén. De maradunk. Nekünk ez a közéleti otthonunk, nincs hová mennünk. Elég sivár táj, az esőtől és a hidegtől sokszor nem véd semmi. De szeretjük, mert az utolsó szabad hely, ahol nem pattognak parancsszavak, és nem nyomnak a kezünkbe fegyvert, hogy fogjuk a másik magyarra. És az időnként egyik vagy másik oldalról előmászó frontharcosokkal is itt tudunk beszélgetni – na, meg néha ők is egymással. Most sokan nem érzik, de nekik is fontos, hogy legyen élet a lövészárkok között is.

Az első világháború egykori nyugati frontvonalának mentén húzódik a Rouge Zone, amely egy évszázad elteltével is le van zárva, mert az irgalmatlan mennyiségű lövedék és akna miatt életveszélyes. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretnék egy országnyi Vörös Zónában élni.