Az ukrán Ali baba és a negyven rabló, meg a félelem a békétől

Friedensangst, „a békétől való félelem” – ezt a kifejezést az utóbbi időben egyre gyakrabban használják Németországban, amikor arról esik szó, hogy az ukrajnai béketárgyalásokat német és európai uniós oldalról akadályoznák vagy meghiúsítanák.

Most, hogy az ukrajnai háború negyedik évében járunk, egyre világosabb: Európa és a valóság két külön síkon mozognak. Az Európai Unió vezetői kizárólag erkölcsi-etikai keretben magyarázzák a konfliktust, miközben a nagyhatalmi folyamatok egészen más logika mentén zajlanak. Európa a saját kóros reflexeit követve moralizál, és azt állítja, hogy a tét a „demokrácia védelme”. A valóság azonban egészen mást mutat: a tét az erő, az érdek és az egyensúly — az európai kontinens azonban egyikben sem játszik meghatározó szerepet, és ezt még mindig nem hajlandó beismerni.

Washington számára a fő ellenfél és stratégiai prioritás továbbra is Kína maradt, és nem Oroszország. Az amerikai külpolitika célja nem feltétlenül az orosz rendszer teljes felszámolása, hanem az, hogy azt olyan szinten tartsa, amely megakadályozza, hogy Moszkva Kína mellett valódi globális szerepet játsszon. Ugyanakkor az Egyesült Államok Ukrajnát az orosz mozgástér ellenőrzésének eszközeként kezeli.

Mindeközben Kína fegyelmezett pragmatizmussal tartja életben Oroszországot, ugyanis egy stabil, működőképes Oroszország csökkenti annak kockázatát, hogy Peking közvetlen versengésre és konfliktusba kényszerüljön Washingtonnal. Az ukrajnai háború Kína szempontjából nem csupán energiapolitikai és kereskedelmi lehetőség, hanem élő, valós idejű tanulmány arról, hogyan reagál a Nyugat egy elhúzódó konfliktusra. A levonható tanulságok Tajvan tekintetében fontosak.

Oroszország céljai ugyanakkor teljesen mások, mint ahogyan Európa azt gyakran elképzeli és tálalja. A valóság az, hogy a Kreml Európát egyáltalán nem tekinti katonai célpontnak — az európaiak és az ukránok ezzel kapcsolatos kijelentései nyilvánvalóan abszurdak és teljesen irracionálisak. Moszkva 2014 óta következetesen ugyanazt a stratégiai minimumot és narratívát képviseli: Ukrajna ne csatlakozzon a NATO-hoz, és maradjon ütközőzónaként a posztszovjet térségben. Ezeket a pozíciókat az állami doktrínák, hivatalos beszédek és a rendelkezésre álló dokumentumok egyaránt tartalmazzák. Oroszország nem kívánja megtámadni az Európai Uniót, sem a NATO tagállamait; ez egy teljesen elvadult elmélet, valójában csak politikai indoktrinálás az ukrán, brit és uniós vezetők részéről – ürügy a fegyverkezésre és újabb pénzszórásra.

Európa belpolitikai helyzete viszont meglehetősen összetett. Franciaországban Macron hónapok óta kisebbségből kormányoz, támogatottsága tartósan 25–30 százalék között...