Hogyan próbálta a Kádár-rendszer eltörölni az 1956-os forradalom emlékét? Miként lett a szabadságharcból „ellenforradalom”, később pedig „sajnálatos októberi események”? És hogyan válhatott 1956 a rendszerváltás után ismét a politikai kisajátítás tárgyává?
„Mintha a politikusoknak, munkásoknak, hétköznapi embereknek mind külön emlékezetük lett volna ’56-ról” – kezdi Karafiáth az adást. De akkor mégis hányféle 1956-emlékről beszélhetünk? Konok Péter úgy látja, ahány ember, annyiféle emlékezete volt ’56-nak. Volt a hivatalos verzió és volt az egyéni emlékezet, de mindkettő folyamatosan változott, ahogy az ember saját szerepe is folyton átértékelődik az ilyen történelmi helyzetekben.
Balogh Gábor elmeséli, hogy már egy héttel a forradalom kitörése után megtartották az első ’56-os megemlékezést, ahol még jelen időben beszéltek a mártírokról és az áldozatokról. A forradalmat először múlt időben említő eseményre – egyre rosszabb körülmények között – novemberben, majd decemberben került sor. Balogh sorra veszi azt is, miért és hogyan vált a Köztársaság tér ’56 szimbólumává a kádári legendáriumban, majd elmeséli, milyen volt a forradalmat követő első május 1-je, és hogyan kezelte akkor a Kádár-rendszer a történteket.
De mikor lett ebből ellenforradalom? – kérdezi Karafiáth. „Eleinte nem létezett Kádárék narratívája” az egészről – kezdi Balogh –, majd a rendszer elkezdett a „megtévesztettekről” és a káoszról beszélni, amelyben az államnak rendet kell tennie, miközben a rendszer mögött ott volt „a terror ereje”.
Kádárék megrettentek a Nagy-budapesti Központi Munkástanács megalakulásától, úgyhogy megpróbálták a tagjait „lekenyerezni”. A kedélyes konyakozás közben azonban hamar ráeszméltek, hogy „az új forradalom” ül velük szemben, úgyhogy „néhány óra alatt eljutnak a konyaktól a letartóztatásig” – mondja Balogh.
Amikor 1963-ban meghirdették az általános amnesztiát, az elszámolás terén is történt némi elmozdulás, mert „mintha engedték volna”, hogy a művészek, főleg a filmesek, nekikezdjenek a szembenézésnek. Néhány év múlva azonban leállították ezt az engedékenységet – mondja Balogh.
A forradalmi emlékezetben később Nagy Imre helyére kellett keresni egy „emblematikus figurát”. Ez lett a „pesti srácok” alakja – magyarázza Konok. „Mindenkinek saját maga a kedvenc pesti sráca” – teszi hozzá.
Balogh ’56 sokoldalúságát hangsúlyozza, majd arról beszél, hogy Aczél a saját „utolsó nagy húzásaként” tekintett arra, hogy harminc évvel később nemzeti tragédiának nevezze az ’56-os eseményeket. Pár évvel később viszont, Nagy Imre újratemetésekor kiderült, hogy a társadalom nem fogadta el, hogy az eseményekből „szomorú, méltóságteljes ünnep” legyen, hanem „az emberek többsége úgy emlékezett, hogy forradalom volt” – foglalja össze Balogh.
A beszélgetők végigveszik azt is, hogyan működött a Kádár-rendszerben a művészet szelepfunkciója ’56 emlékezetével kapcsolatban. Balogh kiemeli, hogy végig „két rétegben zajlik az ’56-os emlékezet”: egyrészt létezik a „monolit pártgépezet által sugallt, mindig változó kép”, másrészt pedig az, ami „alul”, vagyis „a társadalom emlékezete”.
Hozzáteszi azt is, hogy a magyar társadalom egyik nagy teljesítménye, hogy a Kádár-rendszerben zajló, ’56 emlékét célzó „agyradírozás” sikertelen maradt. Konok azt kifogásolja, hogy 1989 után vitrinbe került 1956, pedig szerinte igenis az élő múlt része. A legszomorúbbnak pedig azt tartja, hogy a magyar forradalmak kisajátítása „mindig kiválóan ment mindenféle hatalomnak”.
Bejelentkezés