Radu Vancu, a kortárs román irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja egy napon megismerkedett Radnóti Miklós történetével és költészetével, és ez annyira felkeltette az érdeklődését, hogy írt egy verseskötetet Kaddis Radnóti Miklósért címmel. A kötet 2023-ban az év verseskötete lett Romániában. A most magyarul a Prae Kiadónál is megjelent könyvről fordítójával, André Ferenc erdélyi költővel beszélgettünk.

Ki pontosan Radu Vancu a román kultúrában?

Ő a román irodalom egyik legismertebb alakja. Költői és prózaírói munkái mellett naplókötetei jelennek meg, emellett elkötelezett aktivista, gyakran kiáll politikai-társadalmi ügyek mellett tüntetéseken, és sokszor feltűnik tévé- és rádióműsorokban is. Nem tagja egyetlen politikai pártnak sem, de véleményformálóként jelentős Romániában.

Milyen politikai oldalon áll?

Ezt konkrétan nehéz lenne megmondani, de az biztos, hogy sok szempontból a baloldali, demokratikus elvek képviselője. Az integratív és inkluzív gondolkodás fontos számára – ennek kulturális hozadéka pedig, hogy egy rangos nemzetközi költészeti fesztivál főszervezője, ahova különböző országokból hív művészeket, miközben igyekszik nemzetközi terepen is láthatóvá tenni a román művészeket.

Miért akar egy jelentős román alkotó egy egész kötetet írni Radnóti Miklósról?

Vancu korábban is olvasott már Radnóti-verseket román fordításban egy antológiában, de akkor még nem igazán ismerte Radnóti történetét, így a szövegek sem ragadták meg az érdeklődését. Aztán egy angol nyelvű költészeti antológia került a kezébe (Against Forgetting, 1993, szerk.: Carolyn Forché), amelybe százötven költő háborús versei szerepeltek a világ minden tájáról, Walt Whitmantől egészen Pilinszky Jánosig. Ennek az antológiának már az előszava is kiemeli Radnótit, hogy mennyire látványos, ahogy a költészetbe kapaszkodva képes volt a legvégsőkig kitartani, és a világ számára a versein keresztül láthatóvá tenni az őt és sorstársait ért borzalmakat. Vancu ekkor értette meg a versek kontextusát. A köteten akkor kezdett el dolgozni, amikor kitört az orosz–ukrán háború – úgy érezte, hogy erről versben (is) kell beszélnie, és Radnóti bőrébe bújva alkotta meg saját mitológiáját, amelyben Radnóti is tovább él, tanúságtétele pedig továbbra is érvényes marad.

Radu Vancu tud valamennyire magyarul?

Maximum néhány szót. És tudomásom szerint nincsenek magyar felmenői sem.

Te találkoztál már vele korábban?

Igen, 2018-ban találkoztam vele egy nagy, nemzetközi isztambuli költészeti fesztiválon. Egy kávé mellett beszélgettünk mindenféléről, a metamoderntől a költészet és a politika viszonyáig. Én akkor még huszonéves pályakezdő voltam, és jó volt megtapasztalni, hogy Vancu abszolút partnerként kezelt, nem élt vissza intellektuális fölényével, csak inspirált a saját tájékozottságával és kíváncsiságával.

Vancu kötetében Radnóti Miklós halála utáni verseit olvashatjuk a tömegsírból. Már ez is elég zavarba ejtő, az meg pláne, hogy a kötet helyenként elég humoros. Eszedbe jutott, hogy ez a magyar közönségnek furcsa lehet, vagy egyenesen felháborító?

Nem jutott eszembe. Főleg azért, mert én egyáltalán nem éreztem annak. Bár van benne humor, a szöveg nem kinevet, hanem az adott helyzet lehetetlenségén nevet. Szeretettel viszonyul az általa megjelenített szereplőkhöz, szituációkhoz. A humor itt eszköz, nem pedig cél: az abszurditást arra használja, hogy még érzékletesebbé tegye a trauma, a pusztítás, a kiszolgáltatottság, a megalázottság élményét. Ezáltal intenzívebbé válik a kontraszt, és szívbe markolóbbá az a tapasztalat, hogy bár a humor ott van a legsötétebb helyen is, ez nem jelenti azt, hogy a helyzet maga könnyebbé válik. Nem képes a feloldozásra – inkább a megértésben segíthet. Vancu őszinte tisztelettel idézi meg Radnótit.

A másik zavarba ejtő dolog a kötetben megjelenő szexualitás…

Igen, de ez sem újdonság a költészetben. Radnóti maga is beszél verseiben erről, persze, a kortárs líra másfajta nyelvet enged meg ezzel kapcsolatban, mint a huszadik század első feléé. Ettől függetlenül nem érzem, hogy öncélú lenne. A halál maga is egy testi tapasztalat, a test abszolútuma az, amikor már csak a test van. És bizonyos szempontból a szexualitás is ugyanez, nem véletlen a francia la petite mort (a kishalál) elnevezés az orgazmus utáni pillanat tapasztalatára. A kötet a testiség különböző minőségeit kapcsolja össze: egy térben, a tömegsírban jelenik meg az élet, a halál és a fajfenntartás.

Mennyire építkezik a szerző konkrétan Radnóti-szövegekből?

Halványan, csak itt-ott találtam benne konkrét átvételeket. Vancut is kérdeztem erről, de azt mondta, ő sem emlékszik rá, hogy hol vannak a szövegében az idézetek. Nem törekszik arra sem, hogy átvegye Radnóti stílusát – eleve a román nyelv nem is annyira alkalmas a kötött versformák megjelentetésére. Ami viszont azonos a két költészeti szemlélet között: mindkettőben ott az életszeretet és az ebből fakadó figyelem. Oszcillál a szöveg, pulzál, néha kitér ide vagy oda, de folyamatosan azt keresi, hogy az élet és a halál tapasztalata hányféleképpen ragadható meg – ez Vancura és Radnótira is igaz.

Utaltál már az ukrán háborúval való kapcsolatára a kötetnek. Ez miben ragadható meg pontosan?

Az ukrán háború mellettünk zajlik, viszonyulnunk kell hozzá. De szerintem nem érdemes erre a témára szűkíteni a kötetet – bár kétségtelenül ez adja a kiindulópontját. Sokkal inkább szól a folyton körülöttünk lévő háborúkról: a pusztítás vágyát állítja szembe az élet és a szép kifejezésének vágyával. Azt mondja, az ember nem csak pusztító állat – ebből pedig jól látszik Vancu lírájának reflektált humanizmusa. A kötet legnagyobb vállalása, hogy megteremti az emberi tehetetlenség nyelvét, amely bűntudatot kelt és megvisel. Ezt a halál utáni test tehetetlenségével azonosítja.

A lírai én – mint többször utal rá – a Starbucksban ül, ott írja a verset…

Igen, ez a kötet iróniája: elutazom a költészet segítségével egy tömegsír mélyére egy Starbucksból. És felmerül a kérdés, hogy ezt vajon megtehetem-e. Aztán az is, hogy ha én nem teszem meg, akkor ki fogja megtenni. A kötet fontos célkitűzése, hogy a holtakat visszahozza az élők sorába az emlékezés gesztusával. De nem avatja őket szentté, mert a tökéletességhez az ember nehezen tud kapcsolódni – a halottakat a maguk emberi tökéletlenségében idézi meg, ettől válik az olvasó számára is átélhetővé a veszteség.

Mennyire jellemző, hogy a magyar és a román irodalom egymásból merít?

A saját tapasztalataimat tudom csak elmondani: én mindenképp merítek a román lírából, és több erdélyi ismerősömnél, akikről tudom, hogy olvasnak román lírát, látható ez a hatás. Nagyon különbözik egymástól a két lírafelfogás: a magyar lírában németes precizitás figyelhető meg, amely irtja a felesleges szavakat, erős szerkezetekben gondolkozik. Ehhez képest a román líra sokkal fecsegőbb, megengedőbb. De a románok is szokták szeretni a magyar lírát – 2021-ben jelent meg náluk egy antológia fiatal magyar költők verseiből Mihók Tamás kiváló fordításában, aminek igen pozitív a visszhangja. Másfelől ritka, hogy olyan magyar irodalmárok, akiknek nincs román nyelvtudásuk, ismernének román alkotókat, míg a románoknál gyakran előfordul, hogy ismerik a klasszikus vagy a kortárs magyar irodalmat – Szabó Lőrinctől Tóth Krisztináig.

Tehát a román irodalmi közeg nyitottabb a magyarra, mint fordítva?

Azt hiszem, hogy általában a külföldi irodalomra és a költészetre nyitottabb. A románoknál hét-nyolc rangos nemzetközi költészeti fesztivál van – és ezek csak a nemzetköziek. Rengeteg fordításokat tartalmazó antológia és általában kötetfordítás jelenik meg. Én például Borbély Szilárd Berlin – Hamlet című könyvét egy román kiadó kétnyelvű kiadásában olvastam, mert azt sokkal könnyebben be tudtam szerezni. Ugyanott (Casa de editură Max Blecher) jelent meg Vancu kötete is, és ez a kiadó csak verseskötetek kiadásával foglalkozik. Magyarországon ehhez képest nem sok költészeti fesztivál van, és bár például a PesText igazán hiánypótló, nemzetközi, kimondottan költészeti fesztivál egyáltalán nincs, ritkán jelennek meg verseskötetek is magyar fordításban.

Mennyire szeparálódik Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen a román és a magyar irodalmi élet?

Túlzás volna azt mondani, nem létezik fal a két közeg között, de azért elég sok az átjárás. Számos kezdeményezés, közös rendezvények, fordítási projektek, egyéb gesztusok mindegyre akadnak mindkét oldalról. Például rendszeresen jelennek meg könyvfordítások mindkét irányban, viszont az olvasókhoz való eljutásuk már döcögősebb. Az erdélyi magyar irodalmi közeg részéről rengetegen vannak, akik keményen dolgoznak azért, hogy a két közösség közötti irodalmi párbeszédet életben tartsák, illetve a román közösségben is sokaknak szívügye ez – neveket most nem sorolok, mert (szerencsére) rengetegen lennének, s még úgy is kihagynék valakit. Mindenféle szintű kapcsolatok akadnak bőven, az utóbbi időben mintha egyre több is, bár azért egy mindent átfogó, intenzív intézményes dialógusról egyelőre túlzás volna beszélni. Kétségtelen, hogy vannak hidak, de azért az erdélyi magyar, valamint a román irodalmi élet két külön univerzum.

Van olyan kultúrpolitikai törekvés, ami akár támogatásokkal segítené ezeket az összekapcsolódásokat?

Van, például az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, ahova lehet pályázni projektekkel – ez egyfajta kulturális alapként működik direkt erre a célra. De a nagyobb irodalmi fesztiválokon, például a Besztercei Költészeti Fesztiválon (Poezia e la Bistrița!) vagy a Discuţia Secretă irodalmi fesztiválon a kurátorok figyelnek rá, hogy legyenek erdélyi magyar alkotók is a meghívottak között. Nagyon intenzív központi törekvés, ami azonnal felpezsdítené a két nemzet közti kulturális kapcsolatokat, jelenleg nincs, de jelenleg politikai stratégia sincs ebben az országban, elég nagy a káosz, ahogy világszerte bárhol máshol is.

A magyar kultúrpolitikai viszonyok közül tekintve még így is elég kellemes helynek tűnik Románia.

Sokáig tényleg így is volt, és az előző parlamenti választásig úgy éreztem, ebben a közegben felszabadultan tudok létezni. Szép a román nyelv, szeretem a kultúrájukat, de eleve az erdélyi magyar közegben érzem a leginkább otthon magam. Magyarországi ismerősök is, akik meglátogattak, sokszor azt mondták, lehet, hogy ide kellene költözniük. De az utóbbi időben, mióta a román szélsőjobb megerősödött, ez már egyre kevésbé magától értetődő.