Rendetlen gondolatok az anarchizmusról

„Ha nem táncolhatok rá, nem az én forradalmam.”
(Emma Goldmannak tulajdonított mondás)

Hirtelen (ez mindig afféle válságjelenség) rettentő mumusként tűnik fel mindenfelé az anarchizmus. Anarchistáktól retteg a NER-média, anarchistákat vizionálnak a különféle politikusok, anarchisták („anarcho-feministák”) inzultálják tettleg az ingathatatlanul és radikálisan konformista kikiabálóembert, ezért az anarchistákról ír többszörösen idézőjeles „iróniával” filippikát szellemi Sancho Panzája – mindenütt anarchisták fondorkodnak és settenkednek, mint G. K. Chesterton lidércesen vicces regényében (Az ember, aki Csütörtök volt).

Anarchistákkal riogatnak ebben az országban, ahol tulajdonképpen soha nem volt számottevő anarchista mozgalom. A 19. századtól máig csupán néhány apró, magát anarchistának nevező csoport jelent meg, ők is inkább szelíd értelmiségiek voltak, a tolsztojánus-krisztiánus Schmitt Jenő Henrik, Szabó Ervin, aki romboló dühében megszervezte a fővárosi közkönyvtárat, vagy a bögötei anarchista gróf, Batthyány Ervin (akit családja korábban, attól félve, hogy felosztja birtokait a parasztok között, elmegyógyintézetbe záratott) – de ő sem bombákat hajigált a hatalom oszlopaira, hanem bögötei birtokán a szegény gyerekek számára iskolát nyitott, a magyarországi reformpedagógia első komoly kezdeményezéseként (amely ellen azután a plébános vezetésével afféle korai Békementként kaszára-kapára kapva támadtak az „istentelenség” elleni tiltakozásra felheccelt helybéliek).

Én 1985-ben ismertem meg az anarchizmust.

Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel is fogok találkozni, és sok mindent nem sejtettem, tulajdonképpen a békaemberek nem is játszanak szerepet ebben az egészben, bár én magam is voltam békaember, mindig lenyűgözött az a csendes víz alatti világ, ahol az ember úgy lebeghet, mint az álmaiban.

Az, hogy az ember úgy lebeghet, mint az álmaiban, talán jó kezdés az anarchizmushoz. Persze, az anarchizmusban leginkább az a szép, hogy bármi jó kezdés lehet hozzá, mutass nekem valamit, amiből nem tudok eljutni az anarchiához két lépésben, és mutatok neked valamit, ami nem létezik, vagy legalábbis nem kellene léteznie – ez utóbbi viszont teljesen anarchizmusellenes tétel, tehát tulajdonképpen na ugye.

1985-ben, az akkori gimnáziumi filozófiakönyvben olvastam először Bakunyint, és eléggé megragadott. Leginkább az, hogy – legalábbis a téziseiben – nem volt hajlandó kompromisszumokra. Márpedig akkor mindannyian egy sajátos Kompromisszumban éltünk, és bár már düledezett és omladozott, de akkor és ott úgy tűnt, elműködik tengelyén még egy-két évtizedig, hogy a magát munkásállamnak, proletár köztársaságnak, népi demokráciának, a dolgozók országának hazudó államkapitalizmus éppen kisszerűsége és földhözragadtsága, általános szürkesége miatt kifejezetten strapabíró konstrukció. Politikai szempontból általában megéri a hallgatólagos beleegyezésre építeni, arra a sajátos maradiságra, ami a változásban óhatatlan veszélyt lát (aminek persze megvan az a valós, tapasztalati alapja, hogy a dolgok hajlamosak rosszabbra változni, és ezt általában viccelődve, vagy nagy, szent komolysággal fejlődésnek és haladásnak szoktuk nevezni).
 

Ebben a filozófiakönyvben voltak más szemelvények is – kísérleti tankönyv volt, nem ismerem a hátterét, de számomra izgalmas kísérletnek bizonyult –, Marcuse, Proudhon, némi Marx. Marxot alapból utáltam, mint a rendszer legitimációs bázisát, a falakról morcosan lenéző ideológiai oszlopszentet – aztán el is olvastam tőle ezt-azt (ne feledjük, a Szentírás olvasása a középkorban a legnagyobb eretnekségnek számított, hiszen feleslegessé tette a papok mediációját és magyarázatait, sőt arra is rávilágított, hogy a papok értelmezései, hogy is mondjam csak, gyakorta hamisnak tűntek), amiből az derült ki, hogy mindaz, amit Marx a kapitalizmus szemére vetett, illik a szocializmusnak hazudott atyáskodó házmester-diktatúrára is, viszont semmi nem illik rá, amit Marx a kapitalizmus meghaladásáról, a szocializmusról-kommunizmusról gondolt.

Furcsa volt, és eléggé felszabadító érzés, mikor rájöttem, hogy a rendszer nem csupán a valóságáról hazudik folyamatosan, de a maga mögé festett ideológiai freskó is a velejéig hamisítvány. Picassóról mesélik, hogy egy kiállításon egy rakás szignó nélküli kép került elé, amiket Picasso-vázlatokként akasztottak ki. Picasso elmerengett a képeken, majd azt mondta: „Ezeket akkoriban tulajdonképpen akár én is festhettem volna”, és szignálta az összeset. Nos, számomra az vált nyilvánvalóvá, hogy ha Marx elolvasta volna, amit Lenintől kezdve a legtöbb epigonja, magyarázója, értelmezője és kiárusítója rá hivatkozva írt, úgy vágta volna a fejükhöz a kalamárist, mint Luther az ördöghöz.

Bizony, bár a hivatalos marxizmus ezt tagadja (és a hivatalos anarchizmus is, mert bármily röhejes, de még olyan is van), a marxi kommunizmus és a kollektivista anarchizmus között nemigen akadnak komoly különbségek. (A közhiedelemmel ellentétben Marx nem beszélt proletár államról, és a proletárdiktatúráról is alig – ez utóbbit viszont nem valamiféle államformaként említi, hanem „a viszonyok feletti diktatúraként”, ahogy a Párizsi Kommün sem „állam” volt, bár ha lett volna ideje, talán azzá torzul.) Aminek nincs köze az anarchizmushoz, az a szociáldemokrácia (amit még Engels kezdett másokkal együtt gründolni), illetve annak radikális változata, a lenini bolsevizmus.

Aztán egyre többet olvastam a témáról. Nem volt könnyű hiteles cuccokhoz jutni, de azért megjelent egy-két alapmű, Bakunyin Államiság és anarchiája – Kun Miklós rémes és értetlen előszavával – Kropotkintól az Egy forradalmár emlékiratai, aztán felfedeztem a huszadik század első felének kiadványait az OSzK-ban – sokat sajnos, zároltak –, és antikváriumokban cserkészve (úgy vittem az apró ajándékokat az antikváriusoknak, mint a nővéreknek szokás a kórházban, hogy szóljanak, ha felbukkan valami) sikerült megszereznem a Kossuth Könnykiadó zárt, belvtársi sorozatának néhány kötetét is, Az egydimenziós embert, a Cohn-Bendit testvérek Baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére című 1968-at elemző cuccát, ilyesmit. Hihetetlenül izgalmas dolgok voltak ezek akkor, égtem az olvasás és a ráismerés lázában. Kissé eklektikus lettem, de lelkes.
 

Ami a legfontosabb volt: rájöttem, hogy neve és történelme van annak, ahogy a világról gondolkodom; ebben volt egy kis szomorúság is, hiszen kiderült, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt, de azért több volt az öröm. Mégsem én vagyok teljesen bolond, hanem a világ körülöttem. Tizenhat évesen ez nagyon kellemes meglepetés volt.

És arra is hamar rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs olyan, hogy „anarchizmus”. Sőt, „kommunizmus” sincs. Ezek csak műszavak, olyan dobozok és kategóriák, amiket egyes emberek, csoportok, pártok, mozgalmak és irányzatok magukra aggatnak, hogy azután minden más embertől, csoporttól stb. stb. megtagadják őket, és egyedül magukat tartsák igazi anarchistának, valódi kommunistának. Persze, rengeteg dolog összevonható az „anarchizmus” gyűjtőfogalmába, tulajdonképpen annyi, hogy a gyűjtőfogalom éppen e zsúfoltság miatt kiüresedik. A magam részéről elkezdtem szortírozni a dobozt, szelektálni, kidobálni és beletenni dolgokat. Máig is azt hiszem, hogy az ember így alakítja ki saját anarchizmusképét, ami számára releváns. Az anarchizmussal foglalkozó történészként persze más módszertannal kellett dolgoznom, de anarchistaként lehettem teljesen szubjektív, és – persze jóval később – sikerült a két dolgot valamiféle harmóniába hozni.

Ez a lomtalanítás jó pár évig húzódott. (A lomtalanítás nekem mindig kettős dolog volt: egyrészt afféle szeiszakteia, az únt nyűgöktől való megszabadulás aktusa, másrészt mohó gyűjtögetés mások levetett holmijából. Kőbányán, valamikor a kilencvenes évek elejének egyik lomtalanításán találtunk egy jókora lomhalmot. Széteső bútorok, kikopott szőnyegek, horpadt lavórok, könyvek. A tetejébe tűzve jókora vörös zászló, az a hivatalos selyem, arany rojtokkal, a rúd végén csúcsdísszel, amilyet ünnepek idején a házak kapuja fölé kellett kitenni. Az egész úgy nézett ki, mint valami barikád a Párizsi Kommün idejéből, vagy 1968-ból. A könyvek pedig Fock Jenő, korábbi sztálinista miniszterelnök könyvtárából kerültek – vajon milyen utakon? – a kőbányai Harmat utcába, máig is megvan az Anti-Dühring egy példánya, benne Fock Jenő ex librise, és a lapjai nincsenek felvágva.)

Világos lett, hogy az anarchizmus lényege nem az állam tagadása. Pontosabban, nincs és nem is lehet (lásd, mint fenn, ugye, „tilos megtiltani”) etatista anarchizmus, de nem azért, mert az állam minden rossz eredője, hanem azért, mert az állam a hierarchia, a társadalmi alá- és fölérendeltség intézményesített formája. Márpedig az anarchizmus lényege az uralomnélküliség, a hierarchia (és minden hierarchia) tagadása. A többi csak következmény. Minden egyéb esetleges, ez a kiindulópont.

Az anarchizmus (ami persze nincs, ezért tétessék róla említés) így magába integrált számos nézetet, mert általános, átfogó uralomellenességébe bele lehetett illeszteni a különféle specifikus uralmak (hierarchiák) tagadását. Például a feminizmust, a nők felszabadítását a patriarchális társadalom elnyomása alól. Egy anekdota szerint egyszer egy csapat korai feminista elindult, hogy jól elagyabugyálják Proudhont, aki – szó, ami szó – valóban rettentő macsó dolgokat írt a nőkről (ezeket persze akkor még nem hívták „macsó” dolgoknak). Becsöngettek Proudhonékhoz, és ajtót nyitott nekik a gyűlölt anarchista, kezében gőzölgő ruha, mivel éppen mosott, a konyhában rotyogott az étel, mivel éppen főzött, a felesége pedig, aki éppen influenzás volt, az ágyban újságot olvasott és politikai jegyzeteket írt. A derék feministák eltekintettek Proudhon megrendszabályozásától, inkább beálltak segíteni a holtfáradt anarchistának, grogot főztek, és az egész csapat alaposan leittasodott. Csak az ökör következetes, de ő is csak azért, mert igába fogják. Ja, és állítólag ő iszik magában, bár ez már velem is előfordult.
 

Az anarchizmusnak nem elengedhetetlen eleme az egyéni terror. A történetében akadtak bőven terroristák, „tiszta szívű gyilkosok”, akik szimbolikus terrorcselekményekkel igyekeztek felébreszteni a társadalmat, megfenyegetni az uralkodó osztályt. És voltak bőven olyan anarchisták is (sőt, ők voltak többen), akik ezt tévútnak, értelmetlennek, vagy éppen morálisan elfogadhatatlannak tartották. Ez persze ugyanígy volt a kommunistákkal is. Merőben hazug az a kép, ami ennek alapján tesz különbséget (és itt most persze nem a sztálinizmus milliónyi áldozatára gondolok, a sztálinizmusnak ehhez semmi köze).

Klasszikus történet a Reichstag felgyújtása, ahol nem valaki, hanem egy szimbolikus épület ellen követtek el merényletet. Erről aztán millió mítosz és narratíva született. Pedig a Reichstag felgyújtása körül valójában nemigen volt sok rejtély. Az elkövetőt, Marinus van der Lubbét a helyszínen elfogták, vallomást is tett, a kihallgatások és a per során tisztázódtak indokai, az elkövetés módja, ahogy az is, hogy magányos merénylő volt, aki gyűlölte a nácikat, de kiábrándult a sztálinista német kommunista pártból (KPD) is – leginkább a radikális baloldali KPD-hez állt közel, és voltak anarchista kapcsolatai is, de nem egyeztetett senkivel.

A nácik természetesen kihasználták az alkalmat, és azzal vádolták meg a KPD-t, hogy az szervezte a merényletet. Ennek eredménye lett a per, ahol Dimitrov azt a stratégiát választotta, hogy Van der Lubbét befolyásolható őrültnek festette le (a sztálinisták szerint mindenki őrült volt, aki nem úgy volt „kommunista”, ahogy ők előírták neki), illetve visszavádolta a nácikat, hogy ők álltak a gyújtogatás mögött. Végül sem a nácik, sem Dimitrovék nem tudták bizonyítani a másik fél bűnrészességét, közben Van der Lubbét halálra ítélték és kivégezték (teljes rehabilitációt csak 2008-ban kapott).

A sztálinista és neosztálinista történetírásban, de még a közel egykorú progresszív politikai közéletben is a dimitrovi koncepció terjedt el, hiszen az klappolt az antifasiszta célokhoz, kicsit mint a mai fake news-ok, „nem az a lényeg, hogy igaz-e, hanem hogy igaz lehetne”. (Ráadásul Dimitrov, akinek karrierje ezzel az üggyel rugaszkodott el a nemzetközi pártapparátusban, utóbb nagy ember lett a sztálinista nomenklatúrában, a Reichstag-per egyenesen a Komintern elnöki, majd 1945 után Bulgária miniszterelnöki székébe repítette.)

Csakhogy ettől még a Reichstag felgyújtásáról kidolgozott koncepciója tényszerűen nem volt igaz, ráadásul igencsak negatív fényben tüntette fel az események hősét, Van der Lubbét, akit jobb esetben magányos őrültnek, rosszabb esetben a nácik által mozgatott provokátornak neveztek. Utóbb ez a két verzió került bele a szovjet, majd a „szocialista tábor” oktatásába is. Így születnek a mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott lombikmítoszok. És – éppen ez a történelmi tudat egyik kulcskérdése – a mítoszok mindig erősebbek a tényeknél.

Mindegy, nem is ezekről akartam írni. A kérdés az anarchizmus mibenléte, jelene és jövője. Ehhez kell a múltja is. Ami fontos: kialakulásakor, a XIX. század közepén-második felében az anarchizmus elsődlegesen a munkások (és többnyire a kisipari munkások) mozgalma volt, és bár ideológusai sokszor értelmiségiek voltak, de talán kevésbé szorult ideológusokra, mint más mozgalmak (részben nyilván azért, mert elvből elvetette a vezetők és vezérek szükségességét). Utolsó munkásmozgalmi fellángolása a spanyol forradalmi mozgalom leverésének (becenevén a spanyol polgárháborúnak) időszakára tehető, ekkor milliós tömegszervezetei voltak.

A második világháború után már sosem vált tömegmozgalommá, és az 1960-as évekig meglehetős vákuumban vegetált, hogy 1968-ban már egy eléggé megváltozott kontextusban a diákság, a fiatal értelmiség romantikus forradalmiságának kifejeződése legyen. Sokféle formát öltött, de két dolog volt, amiben mind egyezett (és egyezik is mind a mai napig): a hierarchiák megkérdőjelezése és az antikapitalizmus. Ezek nélkül nincs anarchizmus.

A poszthatvannyolcas kiábrándulás során az anarchizmus mozgalomként eljelentéktelenedett, és bár rengeteg szervezet, apró csoport maradt a nagy forradalmi árhullám után, mint kagylók és moszatok a tengerparton, mikor a dagály visszavonul, konkrét politikai jelentősége csekély. Még szerencse, hogy alapesetben az anarchistákat viszonylag kevéssé foglalkoztatják a konkrét politikai jelentőségek.

Mindent egybevetve az anarchizmus az a radikális gondolat, hogy minden ember ember, és nem egyformák – sőt, ahányan vannak, annyifélék –, de ez nem jelenthet semmiféle rangsorolást, fontossági sorrendet. Hogy a hatalom – minden hatalom – az ember önjogának sárba tiprása, emberi létének megcsúfolása, végtelenül természetellenes állapot. Hogy valódi emberi közösség – tulajdonképpen valódi emberiség – csakis azon az alapon jöhet létre, hogy nem a kizsákmányolás, a tőke szükségletei (vagy más, a közösségtől és az egyéntől elidegenedett igények és társadalmi konstrukciók) határozzák meg a működését, hanem az az alapvető szolidaritás, amit Kropotkin (nem igazán Darwinnal, hanem a szociáldarwinistákkal vitatkozva) a kölcsönös segítség természetes késztetésének nevezett.

Hogy mi az anarchizmus jövője? Azt sem tudjuk, holnap mi lesz. A lehetséges jövők egyre inkább egyetlen pontba, egy kiterjedés nélküli térbe préselődnek, ahogy az ökológiai összeomlás fekete lyukának eseményhorizontjához közeledünk. Számomra nem kétséges, hogy az uralomnélküliség, az emberi közösség anarchista eszménye megoldást jelenthetne egy csomó halálos problémánkra (és nyilván új problémákat vetne fel). És sajnos, azt sem igen látom kérdésesnek, hogy erre nincs már történelmi időkeret, mérgező társadalmunkban bőven elegendő még az erőtartalék, hogy felzabáljon minket, felzabálja a bolygót, felzabálja saját magát is.

Hogy utópia lenne az anarchizmus? Kétségtelen. De mi durvább utópia annál, hogy valaki azt hiszi, a jelenlegi viszonyok fenntarthatók, vagy csak felszínes reformokra szorulnak? Egy vízesés felé rohanó csónakban ki a nagyobb utópista, aki kapkodva, a legvalószínűtlenebb lehetőségeket is belekapaszkodva a kiutat keresi, vagy aki kényelmesen ücsörögve azt mondja, „Ugyan, nincs is ott semmiféle vízesés, de ha lenne is, éppen távolodunk tőle”?

És persze, az „anarchizmus”, az „anarchista” és az „anarchia” a rendpárti rendszer általános szitokszava is. Univerzális mumus. Nincs nagyobb bűn az uralom tagadásánál az uralkodásra szabott társadalomban, vagy ahogy René Riesel 1968-ban megfogalmazta, „A szabadság az a bűn, amiben az összes többi bűn benne van.”

Történészként rajta vagyok mindenféle szakmai levelezőlistán. Pár éve a következő üzenetet kaptam: „Tisztelt Hölgyem/Uram! A Kommunizmus Bűnei Alapítvány, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Konrad Adenauer Stiftung közös tudományos konferenciát szervez. A konferencia témája az 1968-ban csúcsra járatott, a polgári társadalmak átalakítását célzó baloldali liberális és anarchista mozgalmak története és a mai napig tartó káros hatása hazánkban és Európában. Tisztelettel meghívjuk Önt az »1968-as mozgalmak mai szemmel« c. konferenciára.”

Hát, így. Ha ezeknek ijesztő az anarchizmus, akkor talán mégis van még benne valami szufla. Remélem, vannak még ilyen „káros hatások”. Ha valamiben még bízni lehet – hogy Orwellt parafrazáljam – akkor azok az anarchizmusnak „a polgári társadalmak átalakítását célzó káros hatásai”. Sajnos, én inkább pesszimista vagyok, de legalább nem ismerek el magam felett olyasféle autoritást, ami vagy aki ezt megtilthatná nekem.

Ja, és persze mondjatok még egy forradalmi mozgalmat, aminek egy dühös macska az egyik jelképe!