A derűs, napfényes időjárás-jelentések dacára persze esett. Jó régóta esett, a szitáló permetezést időnként heves záporok váltották, aztán az egész átment monoton, nyúlós csöpörgésbe, hol felhígult a felhőzet, kásás napfény szűrődött át rajta, és valami tompa ragyogásba borította az egyre terebélyesedő pocsolyákat és az átnedvesedett házfalakat, visszaverődött az ázott arcokról, hol pedig megsűrűsödött, ködös félhomályba burkolt mindent és mindenkit. Büdös, rusnya, makacs egy eső volt.

Persze, nem csak Budapesten esett; esett vidéken is, áztak a falvak, a kis- és nagyvárosok, a földek, a hegyek – kósza hírek szerint az egész országban esett, bár arról eltértek a vélemények, hogy esik-e a szomszédos országokban is, netán egész Európában, vagy világszerte. Erről már nem lehetett nem beszélni.

Apokaliptikus léptékű eső is lehetett volna, ha nem olyan fokozatos, inkább csak elviselhetetlenül unalmas, mint ijesztő. Pedig már harmincnyolc napja esett, mert Torony pontosan emlékezett, hogy szeptember tizennegyedikén kezdődött az eső egy optimista, napfényesen derűs időjárás-jelentéssel. Torony előszeretettel jegyzett meg olyan dolgokat, amiknek nem látta semmi jelentőségét. Esetleges adatokat, összefüggések nélküli mintázatokat, kósza képeket raktározott el az agyában úgy, hogy szinte felcímkézte azokat: ez itt egy csillogó jégcsap az ereszen, semmi különös, de sose felejtsd el; nézd, ahogy két repülőgép kondenzcsíkja metszi egymást a lakótelep házai felett, erre mindig emlékezned kell; az a hang, ahogy Macska próbálja kiszedni a zörgő hűtő alá szorult celofándarabot, az megmarad. Torony itt-és-mostokat halmozott agya egy félreeső raktárába, mintha ezzel valamiféle gátat vethetne az időnek, bár igazából nem is akart gátat vetni neki, inkább csak az foglalkoztatta, hogy van-e erre lehetősége. Létezhetnek-e olyan kitüntetett pillanatok, amikben nincs semmi érdekes, éppen ezért tudatos aktussal kell egyfajta bójává kinevezni őket, hogy hozzájuk köthetőek legyenek más, fontosabb dolgok?

Ebben éppen a célszerűtlenség és a következetlenség volt az izgalmas, vagy legalábbis a pihentető egy olyan ok-okozati világban, ahol mindent hasznosságában szemléltek. Torony legalábbis így érezte, bár néha elgondolkodott rajta, hogy mások is így vannak-e ezzel. Vajon mindenki oktalan kacatokból épít magának dacos elmepalotát? Ilyenkor gyanakodva nézett mindenkire, hiszen meglehet, hogy ott az a nő, aki éppen kilépett a kapun az utca túlsó oldalán, és egy pillanatra ránézett a pillanatra ránéző Toronyra, éppen úgy raktározza el őt – jellegtelen, tizenkettő-egytucat férfi, barna haj, barna kabát – valami belső kartotékrendszerben, ahogy ő raktározta el a nőt – jellegtelen, jelentéktelen külsejű nő, barna haj, bordó kabát, emlékezni fogsz rá! –, és ezt valahogy aggasztónak érezte. „Egy folyton burjánzó, exponenciálisan növekedő biológiai Big Data mátrixában mozgunk, minden pillanatunk multiverzumok végtelenjében vet árnyékokat, és az állandóan növekvő globális adatmennyiség egyszer majd habot vet, túlcsordul az emberiség idegsejtjeinek hálóján” – gondolta Torony, és úgy gondolta, hogy maga ez a gondolat is annyira értelmetlen és dagályosan mesterkélt, hogy el kell raktároznia a megfelelő polcra, hiszen teljességgel haszontalan, vagyis szüksége van rá.

Így tudta Torony azt is, hogy aznap éppen harmincnyolc napja esett, bár ennek a tudásnak, ha gyakorlati haszna nem is volt, akadt némi szimbolikus jelentősége.

Egy harmincnyolc napos eső már valami, nem lehet csak úgy semmibe venni. Az első néhány napban – emlékezett vissza Torony – a szép, jobbára napos időről beszélt a rádió és a tévé, és mindenki igyekezett úgy tenni, mintha ez a „jobbára” valamilyen felmentést adna. Arról nem beszélve, hogy az első pár napban értelemszerűen még csak pár napja esett (és előtte szép, jobbára napos idő volt), márpedig pár napnyi eső természetes, sőt egyenesen kívánatos dolog. Jót tesz a termésnek, elveri a port, megtisztítja a pollenektől a levegőt. Pár napnyi eső valóságának a kedvéért az ember még nem fog faséba kerülni holmi elvárt magasabb igazságokkal. Egy hét után azonban már mindenkinek kezdett elege lenni. A napfény hiánya ingerültté tette az embereket, akik egyre többször néztek hunyorogva az égre (részint azért hunyorogtak, mert egyre nyűgösebbek lettek, részint pedig azért, mert a szemükbe esett az eső, ami persze tovább rontotta a kedvüket). A növekvő elégedetlenség azután már a médiát sem hagyhatta érintetlenül. A lapok az „esőhelyzetről” kezdtek cikkezni. Előbb csak elismerték magát a tényt, a „jobbára napos” szinte észrevétlenül nőtt át a „többnyire felhős, csapadékoson” át az „országos, heves esőzésbe”.

Az eső előbb csak beszivárgott a hírekbe, a beszélgetésekbe, sőt az emberek gondolataiba, itt-ott cseperészni kezdett, mint egy lassan átázó födém, aztán átáztatott mindent, végül pedig igazi áradattá nőtt, elsöpörve minden más témát, ami az útjába került. A harmincnyolcadik napon már másról sem szóltak a hírek. A folyók áradtak (bár még sehol sem léptek ki medreikből), a csatornahálózat pedig több helyen nem tudott megbirkózni a váratlan terheléssel, a szutykos esővíz visszabugyogott a lefolyókból, néhol gejzírként lökte a magasba a súlyos csatornafödeleket, alámosta az utakat, a vonatok késtek (a vonatok amúgy mindig késtek, de most az eső miatt késtek).

A tévében szakértők vitatkoztak. Szemüveges meteorológusok mutatták be jókora táblázatokon, hogy miféle meteorológiai tényezők szokatlan összhatása okozta a visszafogott ítéletidőt. Kifejtették, hogy pánikra semmi ok, a szokatlan összhatások előbb-utóbb megszűnnek összhatni, és minden visszatér a megszokotthoz, az időjárás végre az évszaknak és az évszakkal kapcsolatos megszokott elvárásoknak megfelelően alakul majd. Magas homlokukat ráncoló közgazdászok mutattak rá az esőzések közgazdasági hatásaira, amelyeket súlyosnak, mégis elhanyagolhatónak láttak, vagyis – mint kifejtették – a lakosságnak átmeneti ellátási nehézségekre és áremelésekre kell felkészülnie, ám mindez nem befolyásolja kedvezőtlenül a makrogazdasági várakozásokat, amelyek jobbára kedvezőek és naposak, sőt minél átmenetibbek a nehézségek (vagy minél nehézkesebbek az átmenetek, Torony ezt nem értette pontosan), annál erőteljesebben kedvez mindez a beruházásoknak, a GDP-nek, valamint az átlagprofitráta csökkenő csökkenésének, amely így effektíve és abszolút értékben növekedést eredményez (Toronynak ettől megfájdult a feje, de esős időben amúgy is hajlamos volt a fejfájásra). Irodalomtudósok az eső metaforikus jelentéseit elemezték, történészek bizonygatták, hogy jelentősebb esőzések korábban is rendre előfordultak már, ám arra nincs történelmi példa, hogy az esőzéseknek valahogyan és valamikor vége ne lett volna. Divattanácsadók hoztak példákat rá, hogy az amúgy meglehetősen unalmas esőkabátokat hogyan lehet egyénivé alakítani, hiszen a kereskedelemben változatos színekben kaphatók, és semmi sem szabhat határt a kreativitásnak, ha az ember izgalmas kiegészítőkkel akarja feldobni őket. Közéleti vitaműsorok közéleti vitatkozói estek egymásnak azon lamentálva, hogy ki tehet az esőről? Tehet-e róla valaki egyáltalán? Idegen országok nukleáris kíséretei? A kormány? Légszennyezés? Az időjárást módosító titkos projektek? Vagy Isten? Van-e Isten egyáltalán? És ha van, mi fog történni a negyvenedik napon?

Az állami televízió egy vasárnap esti műsorban (mikor jobb híján szinte mindenki a tévé előtt ült, hiszen odakint esett) megszavaztatta a nézőket az eső elleni védekezés lehetőségeiről. A stúdióban egy katolikus pap, egy ősmagyar táltos és egy tüzérségi tábornok ült az ovális, hófehér asztal körül, előttük vizespoharak, a hátuk mögötti kivetítőn pedig vízzel kapcsolatos különböző rémképek váltakoztak: a Maelström óriási forgó köldöke, Wesselényi Miklós és Noé bárkája, dübörgő tengeri viharok, valamint a miniszterelnök, aki gumicsizmában gázolt a gátakon, és dacosan nézett a makacsul emelkedő belvizekre.

A katolikus pap – aki komplett miseruhát viselt a felvételen, éppen csak füstölő nem volt nála, mert azt a tűzrendészeti szabályok nem tették lehetővé – kifejtette, hogy az elhúzódó esőzés mindenképpen isteni üzenet, bár az nem világos, hogy Isten pontosan mit akart üzenni vele. Nem is annyira büntetés ez, morfondírozott a pap, mint inkább figyelmeztetés, hogy az ország rendületlenül haladjon tovább a kitűzött úton, és ne engedjen a keresztény kultúrát fenyegető szirénhangoknak. Hogy ezek pontosan mik lennének, nem fejtette ki, de hangsúlyozta az ima fontosságát, és közben szúrósan nézett az ősmagyar táltosra, aki szolid zakót és keskeny, fekete nyakkendőt viselt, így leginkább egy temetkezési vállalkozóra hasonlított (ami nem is volt annyira meglepő, hiszen temetkezési vállalkozó volt, mielőtt egy látomásban megjelent neki a Csodaszarvas, és felszólította, hogy alapítsa meg a Turulvére Sámánista Közösséget, amely néhány hónapnyi ügyintézés után a világ legújabb történelmi egyháza lett).

A táltos grandiózus lóáldozatot javasolt. Ez különösebben senkit sem lepett meg, hiszen a táltos szinte mindenre rendszeresen lóáldozatokat javasolt, és egyháza igen sikeres lóhúskimérést üzemeltetett a pesti Nagycsarnok alagsorában, valamint több vidéki város piacain.

A tüzértábornok (zubbonyán úgy sorakoztak a kitüntetések szalagjai, mint színes mozaikcsempék egy metróállomáson) úgy vélekedett, hogy lőni kell. A Nemzeti Tüzérség rendelkezik a megfelelő tűzerővel a feladat elvégzésére, és az ágyúzás hatékonyságát középkori források és modern kutatások egyaránt igazolják: szét kell zilálni az esőfelhőket, amire a folyamatos lövöldözés jelenti az egyetlen garanciát.

A műsor után megszavaztatták a közönséget. Mivel a számítógépes- és telefonhálózatok az áradások és beázások miatt egyre jobban akadoztak, a televízió szerkesztői egy régi, bevált módszerhez folyamodtak: arra kérték a nézőket, hogy mikor a képernyőn az általuk választott módszer képviselőjének arcát látják, kapcsoljanak be a lakásukban minden elektromos fogyasztót: vízforralókat, mikrohullámú sütőket, elektromos kávéfőzőket, porszívókat, bármit. A fogyasztás megugrását az Elektromos Művek mérte és igazolta.

Mikor a zsírosan mosolygó papot mutatták, az elektromos fogyasztás közel másfélszeresére ugrott. A katolikus egyháznak komoly tömegbázisa volt az országban, és a templomokban már a reggeli miséken arra buzdítottak a szószékekről, hogy a hívek Istennek tetsző módon kapcsolják be elektromos fogyasztóikat, ezáltal bűnbocsánatot nyerhetnek, sőt immár halott szeretteik szenvedését is megrövidíthetik a tisztítótűzben. A papot főleg a falvak népe támogatta, akik jártak még misére, és rendszeresen olvasgatták az egyház által évente kiadott Kalendáriumot, amelyben a keresztrejtvények, receptek és életvezetési tanácsok mellett természettudományos cikkek is voltak Darwin tévedéseiről, a Torinói Lepelről, vagy éppen az időjárási anomáliák jelentéséről. Ez utóbbi most kapóra jött.

A táltos szikrázó tekintettel, száját összeszorítva meredt a kamerába, mint akinek székrekedése van. Az áramfogyasztás növekedése meredeken emelkedett, elérte, majd túllépte a pap értékeit, kétszáztizenkét százalékon állapodott meg. A lóáldozat főleg a budapestiek körében volt népszerű, mivel ők voltak a Nagycsarnok rendszeres látogatói, és a táltoshit amúgy is elsősorban közöttük terjedt, amit a város közparkjaiban egyre-másra emelkedő új kopjafák, dolmenek és kunhalmok is mutattak. A budapesti táltoshívők mélyen lenézték a vidéki katolikusokat, akiket dohos, idejétmúlt, tudatlan embereknek láttak. A vidéki katolikusok utálták a budapesti táltoshívőket, akiket elfajzott, öntelt, gyökértelen embereknek tartottak.

Mikor a képernyőkön a tüzértábornok markánsan szigorú arca jelent meg, az áramfogyasztás hirtelen megugrása sorban leolvasztotta az erőművek biztosítékait. Előbb a paksi atomerőmű blokkjai dőltek ki, majd sorra lépett ki a hálózatból a többi erőmű is, és az ország nagyrészt elsötétült. Ez az elsötétülés világos üzenet volt: a lakosság imádta az ágyúzást, fennkölt, mégis gyakorlatias megoldásnak látta, erőteljes és félreérthetetlen fellépésnek. Vidék és Budapest, táltoshívők és keresztények között megszületett az átmeneti egyetértés: vissza kell bombázni a felhőket a kőkorszakba.

Hétfő reggel az ország számos laktanyájában és tüzérségi lőterén az ég felé irányozták a lövegeket. A laktanya- és lőtérparancsnokok telefonon egyeztették óráikat (az áramszolgáltatás addigra úgy-ahogy helyreállt), és pontban tíz óra nulla-nullakor eldördültek az első lövések, hogy azután félórán keresztül percenként egy sortüzet adjanak le az országra tapadó sötét felhőrétegre.

A visszahulló lövedékek a gondos irányzásnak köszönhetően csak minimális, vagy inkább mindenki számára elfogadható mértékű károkat okoztak. Bátonyterenyén egy református templom toronysüvegét rombolták le (amit a katolikusok elégedetten Isten büntetésének tudtak be), míg a Kiskunságon egy ménes istállójában okoztak tüzet, tizennégy ló veszett oda (amit a táltoshívők elégedetten lóáldozatként könyveltek el).

Az eső pedig esett.

A közbeszéd esőlázban forrt és bugyborékolt. Mindenkinek volt valami mondanivalója az esőről. Mindenkinek volt róla véleménye, kialakult teóriája, gondosan megalapozott tézisei. Az emberek mindenfélét összeolvastak a csapadékképződésről, a hasvízkórról, a vizelési nehézségekről, az ioncserélt vízről és a Pi-vízről, az Élet Vizéről, a középkori vizeldékről, az esőcsinálókról, a felszálló-lehűlő-lecsapódó nedves légáramlatokról, a Coriolis-hatásról, az Özönvízről, Atlantiszról és Muról, a thírai vulkánkitörésről és a mükénéi civilizáció hanyatlásáról, a tengerszint növekedéséről, a hidegvizes borogatás jótékony hatásáról zúzódások és izomhúzódások esetén, a szódavíz feltalálásáról, amit – tévesen – magyar tudósoknak tulajdonítottak, a fröccsről, amit – tévesen – magyar italnak gondoltak, a tiszai árvizekről, a dunai árvizekről, nyúlgátakról és a folyamszabályozásról, a vízerőművek káros hatásairól, a vízerőművek előnyös hatásairól, a záporokról, zivatarokról, a monszunesőkről, a vízipóló szabályairól, a könnyű- és nehézbúvárkodásról, és más effélékről. Hirtelen jött tudásukat (mint Torony a lényegtelen benyomásokat) polcokra pakolták, összekeverték, véleményeket pároltak belőlük, majd ezeket a véleményeket más véleményekkel ütköztették. Az egész ország az esővel kapcsolatos vélemények ütközésétől csattogott, családtagok fordultak egymás ellen, gyerekkori barátságok szakadtak meg, új pártok alakultak, régi pártok oszlottak fel, és a csatazaj elnyomta még az eső állandó, idegesítő, kibírhatatlanul sustorgó hangját is.

Éppen ezért szinte senki sem vette észre, mikor a negyvenedik napra az eső elállt. A felhők a harminckilencedik nap éjszakáján szakadtak fel, mikor szinte senki sem figyelt oda rájuk, hiszen a meteorológiai megfigyelőközpontokat a kormány már egy hete bezáratta (egy, a rémhírterjesztést szankcionáló új rendelet értelmében), az ismertebb meteorológusok ajtajára pedig a közhangulat fekete festékszóróval ocsmány mondatokat fújt, és mindenféle szemetet hordott az ablakuk alá. A negyvenedik nap reggelén Magyarországra jobbára napos idő virradt.

Szinte senki sem vett róla tudomást. Torony, aki az eltelt napokban a nehézvízről olvasott, mert abban reménykedett, hogy a vizes témák iránti elsöprő közérdeklődés tengerében az ő speciális és célzott érdeklődése jószerével láthatatlan cseppecskévé törpül, kissé csalódott volt. Egyrészt azért, mert világossá vált számára, hogy egy további jelentős problémába ütközött: honnan szerezzen nehézvizet? Másrészt azért, mert a nehézvíz maga roppant izgalmas téma volt, és Toronynak kifejezetten nehezére esett leakadnia róla, hogy belekezdjen a nehézvízbeszerzés eleve nehézkesnek ígérkező kálváriájába. Harmadrészt pedig azért, mert (bár ezt magának is nehezen vallotta be) kicsit reménykedett, hogy negyven nap után az eső valódi végítéletté válik, és így tulajdonképpen semmi szükség sem lesz többé az ő atombombájára, ahogy rá, sőt semmi másra sem. Ez nem volt feltétlenül jó érzés, mégis kellemes volt rágondolni, illetve inkább szükséges, mint amikor az ember kéjesen vakargatja a vart valami gyógyuló seben, vagy a nyelvével folyton nemrég kihúzott fogának sajgó helyét tapogatja.

Torony maga amúgy észre sem vette volna, hogy kisütött a nap – túlzottan lefoglalta a gondolatait a nehézvíz és a világvége tétova ígérete. Macska volt az, aki lelkesen elnyúlt az ablakpárkányon, és szőrös pofáját hunyorogva a fénybe fordította. Torony kitárta az ablakot a város morajának, amiből immár hiányzott az eső dobolása. A lakótelepen ide-oda csapódott a házfalak között az esőről folyó viták, veszekedések rikácsolása, a rádiók, tévék, emberek bömbölése. Valahol egy tányért vágtak a falnak, vagy legalábbis úgy hangzott. A napsütésben gőzölögtek, pipáltak a járdák, az utak, a falak, a tetők. „Jegyezd meg ezt a pillanatot”, mondta magának Torony. Aztán azt gondolta, inkább mégse. Ennek a pillanatnak jelentősége volt. Kár lenne rá energiát pazarolni. Nem az övé. Neki más dolga van. De most becsukta a szemét, arcát a fénybe fordította, és megvakarta az elégedetten doromboló Macska tokáját.

A szemközti házban is kinyitottak egy ablakot. Aztán még egyet. Majd három másikat. Egyre-másra nyíltak az ablakok. Torony visszalépett a szobába, bekapcsolta a rádiót. „Országszerte esőzések várhatók”, mondta a rádió.

– Hát persze – mondta Torony Macskának. – Gyere már be az ablakból, te bolond, még megázol!

Ahogy az esőnek – amit a sajtó most már szinte egyöntetűen „negyvennaposnak” nevezett, és a lapok keretes szövegekben bibliai gyorstalpalókat közöltek, amelyek többnyire a „Noé bárkája” című angol Wikipédia-oldalról kiollózott szövegrészek döcögős fordításai voltak –, úgy az eső abbamaradásának a ténye is csak fokozatosan szivárgott be a köztudatba. Az emberek egyrészt boldogan nyitottak ablakot, tették ki az ablakpárkányra a benyirkosodott lepedőket, párnákat és dunyhákat, hogy a napsütéstől szúrós, kellemes napszagot kapjanak, másrészt viszont továbbra is az esőről gondolkodtak és beszéltek. Így visszatekintve (részint megkönnyebbülve, hogy nem lett vége a világnak, részint kissé csalódottan, hogy már megint elmaradt a világvége) az eső újabb jelentésrétegeket kapott. És persze nem csupán az eső ténye (ami rekordidő alatt anekdotákká burjánzott, mindenki buzgón kovácsolta, mesélte és faragta saját esőélményeit, ezek összefonódtak, mutálódtak, és kaleidoszkóp-szerűen változó fraktálokként jelölték ki egy majdani átfogó esőmitológia alapjait), hanem a jelentősége és a jelentése is heves viták tárgya lett. Továbbra is mindenki tudni vélt dolgokat, ami – állapította meg magában Torony – teljesen logikus egy olyan világban, ahol túl sok mindenre van előre elkészített magyarázat.