1949 pünkösdjén fehér lovon érkezett Csíksomlyóra, ahol hívek ezrei várták – a hatalom emberei már a letartóztatására készültek, ám a tömegben nem tudtak a közelébe férkőzni. Néhány héttel később két autóval próbálták kijátszani az őt üldöző állambiztonságiakat, a csel egy időre sikerült, a börtönt azonban nem kerülhette el. Márton Áron életét mégsem a szabadság elveszítése, hanem az határozta meg, hogy sem az üldöztetés, sem a fenyegetés hatására nem volt hajlandó feladni az elveit. 1896. augusztus 28-án született, idén születésének 130. évfordulójára emlékezünk.
„Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek közös óhaja és törekvése, az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: Nézd, ezek mennyire szeretik egymást” – írta utolsó püspöki körlevelében Márton Áron, halála előtt néhány hónappal. A körlevél egészen pontosan 1980. május 15-én kelt Gyulafehérváron. Másfél hónappal azelőtt, március 29-én II. János Pál pápától kapott táviratot: elfogadták a kérését, hogy letegye az egyházmegye vezetésének terhét. Márton Áron püspök számára az 1980-as év már a súlyos betegségről és az elmúlásról szólt.
Háborúból papneveldébe
Csíkszentdomokosi földművescsalád gyermekeként született, egy olyan világban, ahol a hit, a munka és a közösséghez való tartozás volt maga az élet. Fiatal éveit azonban hamar felforgatta az első világháború, az olasz fronton szolgált, megjárta az Isonzó vidékét és a Doberdói-fennsíkot is, háromszor megsebesült. A katonáskodás után sem vezetett egyenes út a papi hivatásig: hazatérve dolgozott, kereste a helyét, végül 1920-ban jelentkezett a gyulafehérvári papneveldébe. 1924-ben szentelték pappá. Gyergyóditróban, Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen szolgált, később Kolozsváron dolgozott. Nem elégedett meg a hagyományos lelkipásztori feladatokkal: fontosnak tartotta a fiatalok nevelését, a műveltség terjesztését és az erdélyi magyar közösség szellemi megerősítését is. György Lajos irodalomtörténésszel részt vett az Erdélyi Iskola című folyóirat elindításában, amely a népnevelés és a kulturális önszerveződés fontos fóruma lett. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa kinevezte a gyulafehérvári egyházmegye püspökévé, 1939 februárjában szentelték fel Kolozsváron. Olyan időszakban lett püspökké, amikor Európát már a háború fenyegette, Erdélyben pedig egyre élesebbé váltak a politikai és nemzetiségi ellentétek – Márton Áron hamar megmutatta, hogy nem csupán egyházi vezetőként kívánja szolgálni a közösségét: ha az emberi méltóság került veszélybe, akkor is megszólalt, amikor a hallgatás biztonságosabb lett volna.
Tiltakozott a zsidók deportálása ellen
1944 tavaszán a német megszállás alatt álló Magyarországon megkezdődött a zsidó lakosság gettókba gyűjtése és deportálása, Észak-Erdélyben is családok ezreit fosztották meg otthonuktól és szabadságuktól. Kolozsváron, a tragédia közvetlen közelében, a város zsidó lakosságának elhurcolása idején Márton Áron egyértelműen állást foglalt: 1944. május 18-án a Szent Mihály-templomban, papok szentelése alkalmával mondott beszédében elítélte a faji megkülönböztetést és a zsidóüldözést. Nem burkolt célzásokkal élt, hanem keresztény és emberi kötelességként beszélt az üldözöttek védelméről. Levélben is tiltakozott a magyar hatóságoknál, és arra kérte őket, hogy akadályozzák meg a deportálásokat.
Kiállása azért is figyelemre méltó, mert mindezt olyan időszakban tette, amikor a tiltakozás személyes és egyházi következményekkel járhatott: nem tudhatta, hány embert sikerül megmenteni, de azt igen, hogy a hallgatásával maga is hozzájárulna az igazságtalanság elfogadásához. A háború után is sokáig emlékeztek erre a fellépésére: 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel ismerte el a holokauszt idején tanúsított erkölcsi kiállását.
Két autóval a letartóztatás elől
A második világháború után Romániában egyre szorosabbra zárult az embertelen szovjethatalom nyomása, az élet teljes kontrollálása. Az egyházak önállóságát korlátozták, az egyházi iskolákat államosították, a szerzetesrendeket felszámolták, a vallási közösségek vezetőit pedig megpróbálták a rendszer szolgálatába állítani – amennyiben ez nem ment, a következő lépés a börtönbe zárás és a likvidálás volt.
Márton Áron nem volt hajlandó az új típusú rendszer, a szovjet-orosz hatalom rendszerének behódolni, azt szolgálni, hiszen ő a híveire esküdött fel. A hurok a szó szoros értelmében szorult körülötte, hiszen 1949-ben székelyföldi bérmaúton járt, a csíksomlyói pünkösdi búcsún pedig az összesűrűsödő embertömeg gyakorlatilag a testével védte meg az új rendszer pribékjeitől, akik megpróbáltak fizikailag közel kerülni a fehér lovon haladó püspökhöz. Ez volt a kommunista időszak legutolsó búcsúja, mielőtt az egyre erősebb új rendszer betiltotta azt. Jól dokumentált mára az a történet is, hogy a búcsú után másfél héttel Székelyudvarhelyen már Márton Áron letartóztatására készültek, de egy figyelmeztetés után filmbe illő módón menekült meg. Udvarhelyen, az úrnapi búcsún ő vitte körbe az Oltáriszentséget (a somlyói búcsúhoz hasonlóan abban az évben a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetet is betiltották), a visszaemlékezések szerint a püspök éppen az úrnapi ebéden vett részt a Szent Miklós-hegyi plébánián, amikor a városi telefonközpontból titokban arról tájékoztatták, hogy őrizetbe akarják venni. Abban az időben Márton Áronnak egy székelyudvarhelyi fényképész, bizonyos Sztojka Ferenc volt az egyik sofőrje. Udvarhelyen a Sztojka család az államosításig üzemeltetett szállítási vállalatot, a püspöknek pedig jó ismerőse, barátja volt Sztojka Ferenc (1996. január 4-én hunyt el, 86 éves korában, több ezer fénykép maradt utána, több alkalommal fotózta a püspököt is, főleg a hatvanas-hetvenes években). A fényképész és testvére, Sztojka Károly egy csellel menekítette haza Gyulafehérvárra Márton Áront. Mivel tudták, hogy a szekusok az autót meg fogják állítani, két gépkocsit készítettek elő, és kétfelé indultak. Az egyik autót a megszokott sofőr, Ferenc vezette, de mellé másvalakit ültettek, és az autó a rendes országúton haladt. Mindeközben a püspököt Károly egy másik autóval teljesen más irányban, erdei és mezei utakon vitte haza Gyulafehérvárra.
A menekítés azonban csak haladékot jelentett, mert nem sokkal később tőrbe csalták: Bukarestbe rendelték, 1949. június 21-én Tövis közelében feltartóztatták, őrizetbe vették, majd Bukarestben megkezdődött a kihallgatása. 1951-ben a koncepciós perben tíz év börtönre ítélték. Az ellene felhozott vádak politikai célokat szolgáltak: a rendszer egy olyan egyházi vezetőt akart félreállítani, akinek a tekintélyét és a hívekhez fűződő kapcsolatait nem tudta ellenőrzése alá vonni. Márton Áron több börtönt is megjárt, köztük Nagyenyedet és Máramarosszigetet: egészsége megromlott, szabadságától megfosztották, de a meggyőződését nem adta fel. 1955-ben szabadult, visszatérhetett Gyulafehérvárra, a hívek kitörő örömmel fogadták, a hatóságok viszont továbbra is veszélyesnek tartották. 1957-től házi őrizetben élt: a püspöki palotát csak a székesegyház miatt hagyhatta el, miközben látogatóit és kapcsolatait is ellenőrizték. A korlátozások 1967-ben szűntek meg, a Securitate megfigyelése azonban nem ért véget, figyelték utazásait, beszélgetéseit és a vele kapcsolatba kerülő papokat is. A róla készült iratanyag terjedelme jól mutatja, milyen erőfeszítéseket tett a diktatúra, hogy ellenőrizze, a püspök mégis folytatta a munkáját: bérmautakat vállalt, találkozott a hívekkel, papokat szentelt, és igyekezett fenntartani az egyházmegye életét.
Akit nem tört meg a hatalom
Érdekes adalék az életrajzából, hogy a székelyudvarhelyi író–humorista, Tomcsa Sándor alatta szolgált az első világháborúban az olasz fronton, Tomcsa egyik legismertebb novelláját (A lyukas esőernyő) pedig a lövészárok ihlette. Ha már szó került az irodalomról, hadd említsük meg, hogy Márton Áron volt az eskető papja Dsida Jenő költőnek és feleségének, Imbery Melindának 1937. július 31-én Kolozsváron, és Kányádi Sándort is ő adta össze Tichy Mária Magdolnával 1958-ban (a gyulafehérvári székesegyházban).
1969-ben, ’70-ben, ’71-ben, ’73-ban és ’74-ben több alkalommal Rómába is kiutazhatott – akkor a rendszer egy kicsit enyhülni látszott. Azonban az idős püspök betegségének első tünetei már ezekben az években jelentkeztek, és 1976-ban megírta püspökségéről való első lemondólevelét. Ezeket később még négy követte, de lemondását csak halálának évében, 1980. április 2-án fogadta el II. János Pál pápa.
Márton Áron szeptember 29-én halt meg Gyulafehérváron. Halálával olyan ember távozott, aki életének jelentős részét háború, politikai üldöztetés, börtön és házi őrizet közepette töltötte, de erkölcsi tekintélyét mindvégig megőrizte. Emlékét ma Erdélyben intézmények, iskolák, utcák és emlékhelyek őrzik, történetét dokumentumfilmek is feldolgozták, 2024-ben pedig Poór István rendezésében egy játékfilm készült róla Márton Áron, Erdély püspöke címmel. A vállalkozás fontos kísérlet arra, hogy a püspök életét a szélesebb közönséghez is közelebb hozza, bár a film nem váltott ki jelentős kritikai visszhangot. Románia parlamentje februárban emlékévvé nyilvánította 2026-ot Márton Áron születésének 130. évfordulója alkalmából, e jogszabály elfogadása pedig lehetőséget teremtett arra, hogy országos szinten szervezzenek kulturális, oktatási és közösségi programokat a püspök szellemi örökségének bemutatására, valamint arra is, hogy a központi és helyi hatóságok, illetve a közszolgálati média anyagi és logisztikai támogatást nyújtsanak az emlékév eseményeihez. Több megemlékezés, illetve kiállítás is létrejött, közülük az egyik Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeumban, ahol a püspök életének és munkásságának bemutatása mellett néhány személyes tárgya is megtekinthető.
Születésének 130. évfordulója ugyan jó alkalom arra, hogy felidézzük Márton Áron életét, de öröksége jóval több a megemlékezéseknél. Az ugyanis abban a rendíthetetlen erkölcsi tartásban él tovább, amellyel a legkiszolgáltatottabbak mellé állt, szembeszegült a diktatúrával, és a börtön, majd a házi őrizet éveiben sem tagadta meg azt, amiben hitt. A hatalom elvehette a szabadságát, elszigetelhette a híveitől, megfigyelhette minden lépését, de a lelkiismeretét nem tudta uralma alá hajtani. Márton Áron története ezért nem csupán egy rendkívüli ember életrajza, hanem annak bizonyítéka is, hogy az emberi méltóság védelme olykor a legnagyobb személyes áldozatot követeli – és hogy vannak meggyőződések, amelyeket még a börtön falai sem képesek megtörni. Ez az örökség teszi őt ma is igen nagy példává: az igazi nagyság nem abban mutatkozik meg, mekkora hatalommal rendelkezik valaki, hanem abban, hogy a legnagyobb nyomás alatt sem hajlandó lemondani a saját és közössége igazságáról.
Borítókép: Márton Áron 1940-ben (forrás: Wikipedia)
Bejelentkezés