Hallgasd meg!
Vízilabdás alkata volt, strandpapucsban járt, és nagyon buktak rá a kiscsajok. Egy sípcsonttöréssel jött haza Vietnámból. Fájt neki, hogy ennyivel megúszta. Valami hiányzott. Hiába gyógyult be a seb, hiába ért véget a háború. Befejezetlennek érezte a dolgot. Vissza akart menni, hogy eltakarítsa az emlékeket.
Connecticutban találkoztunk egy nyári táborban. Szupergazdag családok gyerekeire vigyáztunk. Limuzin jött limuzin után, és hajigálták ki a gyerekeket a sofőrök, mintha bőröndök lettek volna. Ötéves koruk óta minden évben itt voltak, együtt nőttek fel. Sokan innen is házasodtak. Így maradt a pénz a családokban. Az old money rejtélyes útjai.
Ő volt a szezon sztárja. Üvegfúvást tanított. Volt még sok kulturális- és kézműves foglalkozás, szövés, fonás, textil, festés, grafika, ezüstművesség, ékszertervezés, zene, dráma, újságírás, és persze mindenféle sport, golf, úszás, lovaglás, íjászat és tenisz. A nyolcvanas években harmincezer dollárt tettek le a szülők egy hathetes kurzusra.
Sok tehetséges gyerek fordul meg itt. Ha valakinek megvan az az előítélete, hogy a gazdagok lusták vagy szerencsések, rossz helyen kapiskál. Tudták pontosan, hogy mit csinálnak, hogy mit akarnak. És szívták magukba ezeket a csodákat.
Volt ott egy kissrác, talán nyolc- vagy tízéves. Nem írom le a nevét, mert világhírű színész lett belőle. Shylockot játszotta a drámaklub Velencei Kalmár-előadásán. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy gyerek eljátsszon egy ilyen komplex szerepet. De megcsinálta. És nem álltak meg itt. Eljátszotta az összes szerepet a darabban, és összevágták az egészet egy videóra.
Volt sok kiváló zenész is, jazztáncosok, és általában jól lovagoltak és teniszeztek. Ismerték a felső osztály hóbortjait, és kényelmesen megdumálták egymással a céljaikat. Harvard, Yale, Tuft és a Brown, akkoriban az volt a kedvenc egyetem. Lehetett látni azt is, hogy nem áll semmi az útjukba.
***
Nem tudott ágyban aludni. Egy pokrócot tekert magára, és a kohó előtt aludt. Néha a földön, máskor egy magastámlás tölgyfaszéken, amit ő baltázott össze. Nem voltak sztereotipikus háborús rémálmai. Üresek az álmaim, mondta, valami hiányzik.
Korán kelt, mint én. Sokszor elfutottam a kohók mellett a reggeli triatlon-útvonalamon. Itt gyülekeztek később az ebédlőbe készülő éhes gyerekek. Csodálták, ahogy kihalászott egy forró üvegcsóvát a kohóból, és kezdte formálni. Olyan dolog volt ez, amit az ember órákig tudott bámulni.
Fújták a gyerekek az üveget egész nap. Fáradhatatlanok voltak. Kancsók, poharak, salátástálak, absztrakt üvegszobrok. A kiscsajok nem tudták levenni róla a szemüket, örökösen flörtöltek vele.
Magának is dolgozott. Csontokat fújt. Sípcsontokat, lábszárakat, gerinceket, karokat. Mint Kőmíves Kelemen magos Déva várán, esténként minden összeomlott. Szilánkokra zúzta a darabokat, beolvasztott minden csontot a kohóba, és hajnalban újra fújni kezdte őket.
Fájdalmas volt nézni őt ebben az állapotban.
Volt egy csaj, akivel lefeküdt. Lionel volt a neve. Teniszeztem vele esténként. Jól mozgott a pályán, szerette hosszan játékban tartani a labdát. Élvezet volt vele játszani, és megdumálni a napi dolgokat. Ismert mindenkit, bennfentes volt. Később nagy író lett belőle. Sok könyvét elolvastam.
Nem volt izgalmas, mondta, nincs rendben. Ideges, kapkod. Az üldözött pályáján mozog.
***
Lassan elmúlt a nyár és visszamentünk New Yorkba. A Central Park West Tennis Clubban találkoztam Lionellel. Nagyokat játszottunk a zöld salakon. Akkor még a Queens College-ban tanított. A haditervéről beszélt. Becserkészni készült egy tanítványt. Még mindig a fiatalabb srácok érdekelték.
Kiderült, hogy Mike Arbuster is New Yorkba költözött. Brooklynban nyitott egy üvegfúvó műhelyt.
Williamsburg még veszélyes volt ezekben az években. Akkor kezdték el felfedezni a művészek és a diákok. Biciklivel mentünk, nehezen találtuk meg a műhelyt. Eligazított bennünket egy pár haszid gyerek, és végre odaértünk. Hatalmas, félrehúzható garázsajtó takarta a műhelyt. Nekifeszültünk és eltoltuk.
Ott volt Mike az udvar másik oldalán, a kohó előtt, egy üres fúvócsővel a kezében. Elindultam felé, de mire észbe kaptam, ráléptem a tízméteres üveglábra, amin már hetek óta dolgozott. Egy nagy kiállításra készült. Kettépattant.
Felnézett. Valami benne is elpattant. Nekünk jött a vasrúddal. Ordított. Hogy ilyen barmok miatt törnek ki a háborúk. Belegázolunk a mások világába. Eltiprunk, lebombázunk mindent. Égetünk, rombolunk, megerőszakolunk mindent. Nem marad más, csak a csontok. Sebesült, csonkított gyerekek. Felperzselt dzsungelek.
***
Akkor játszották először Kuroszava Ran című filmjét New Yorkban. Megnéztük Lionellel. Gyönyörű volt. Órákig beszéltünk egy étteremben. Mennyire követte a kameramozgás, a ritmus Shakespeare drámáját. Beszélt egy kicsit a terveiről is. Londonba akart költözni. Ott akarta megírni a második könyvét. Végül is kevés szó esett az üvegfúvó műhelyben történt dologról. Legjobb békén hagyni, ajánlotta, idővel megoldódik.
***
Elmúlt egy év és mind a ketten meghívót kaptunk tőle a kiállításra. Félve mentünk, nem tudtunk, mit várjunk a találkozástól. Vittünk két üveg drága skót whiskeyt békeajánlatként.
Kiderült, hogy visszament Vietnámba. Hónapokig fényképezett.
A kiállítást egy kosárlabdapálya-méretű csarnokban rendezték a Park Avenue-n. A fotók nem a falakon lógtak, hanem a padlóra rögzítették azokat. Hatalmas, színes nagyítások, dzsungelösvények, bozótos, áthatolhatatlan növényzet. Ezeken helyezte el az üvegcsontokat. A látogatóknak ezt az utat kellett végigjárniuk. Át a dzsungelen, végig az üvegcsontok között. Rettegve egyensúlyozni és átlépni ezeken. Néha lehetetlen volt. Itt-ott valaki rálépett, és az üveg azonnal pattant. Sikolyok a csendben.
A csarnok közepén ott volt a tízméteres sípcsont. Pont úgy, ahogyan ráléptem. De most kórházi gipsz kötötte össze a két eltört darabot. Itt ért bennünket utol. A hátunkra tette a kezét, és kért, hogy írjunk valamit a vendégkönyvbe.
Aztán a sípcsontra mutatott.
Meggyógyítottam.
Borítókép: Saigon, 1972 / fotó: Ennio IACOBUCCI / AFP
Bejelentkezés