Hallgasd meg!
A magyar gazdaságról rengeteg közhely kering a médiában. Megszoktuk, hogy a tévés és podcastos közgazdászok kényelmes kívülállásból magyarázzák el, mit kellett volna tenni, mit kellett volna elkerülni, hogyan kellene működnie egy ország gazdaságának. A magabiztosság és a leegyszerűsítés olyan koktélt alkot, amely már nem elemzés, hanem önreflexió nélküli póz.
Éppen ezért készült el a Jelentés a magyar vállalkozásról 2025 című kutatás, amely több mint kétezer cégvezető valódi tapasztalataira épül, és a makroszámokról is összefüggéseiben nyújt elemzést. Vállalkozói oldalról nézve teljesen más kép rajzolódik ki, mint abból, amit a közgazdasági panelviták sugallnak. A magyar gazdaság nem omlott össze, viszont egyértelműen stagnál. Ez nem „lassú növekedés”, hanem napi harapófogó: kifáradó kereslet, emelkedő bérköltség, folyamatos árnyomás. Ezt a vállalkozások vezetői számára kézzelfogható küzdelmet kell megértenünk az állítólagos lemaradásunkról szóló absztrakt gyászhírek helyett.
A stagnálás nem egyedi magyar jelenség. Európa egésze lassul, és a magyar vállalkozás nem légüres térben működik. A német ipar válsága, az energiaárak, a szabályozási túlsúly, a technológiai verseny hátránya mind olyan európai tényezők, amelyek meghatározzák a hazai cégek lehetőségeit is. Ebben a keretben Magyarország nem válhat szigetté. A kontinens súlyos versenyképességi válságban van, és ez minden tagállam vállalkozásaira kihat.
Ehhez adódik egy magyar történeti sajátosság: a rendszerváltás eltérő tőkeszerkezeti öröksége, aminek fényében különösen zavaró, amikor egyes televíziós „elemzők” a régiós országokat Magyarországgal vetik össze. A podcaststúdiók és a mindent NER-kérdésnek látó gazdaságpolitikai influenszerek bezzegországa, a valóban minden más közép-európai országnál dinamikusabb Lengyelország a kilencvenes éveket adósság-elengedéssel, korai tőkefelhalmozással és egy olyan kapitalizmusépítéssel kezdte, amelyben a belső tulajdonú vállalatcsoportok bizonyos iparágakban hamar megerősödtek a gyorsan beáramló külföldi tőke mellett is.
A magyar kilencvenes és kétezres éveket ezzel szemben inkább egy adósságteher alatt működő állam, a felgyorsított, külső tőkével végrehajtott privatizáció, a szabályozás kiszolgáltatottsága és a felületesen importált vállalatirányítási logika, és a gyengébb, piacon nehezebben megálló tőkeképződés jellemezte. Nem nehéz belátni, hogy mindez mennyire más fiskális mozgásteret, monetáris politikai ösztönzőket és intézményi-vállalkozási környezetet eredményezett, ami a mai napig meghatározó.
Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nem elemzést végez, hanem szerepet játszik biztos ítéletekkel és bizonytalan tudással. A lengyel csodából tanulni kell és örülni annak, sőt: mélységében megérteni, hogy történelmi barátaink mára erősek, nagyok, kihasználják méretüket, nagyvárosaikat és oktatási erejüket, ebből pedig remek nagyvállalatokat és digitális cégeket építenek. Az úgynevezett simpelés talán nem megoldás, hiszen azért továbbra is a többi közép-európai országgal, így Magyarországgal is egy ligában játszó, egy főre jutó gazdasági teljesítményről beszélünk.
A Csehország-mítosz is hasonló logikával takarja a valóságot. A cseh gazdaság valóban fejlett és stabil – évszázadok óta iparosodottabb, mint a többi visegrádi országé, és ezt a kommunizmus is csak időlegesen nyomta el. A felzárkózásunk tényét gyakran elfelejtik a szakértők, a lobbisták és a politikusok is. Pedig 2010 után gyorsabb volt a magyar KKV-k relatív termelékenységi felzárkózása, és az egy főre jutó GDP-növekedésünk is gyorsabb, mint a cseheké. 15 év alatt 55 százalékról 36 százalékra csökkent a nominális előnyük – még mindig gazdagabbak, ám a viszonylagos gyorsaságunk adatalapon is látványos, és vásárlóerőn számítva is látható, még az elmúlt évek inflációs szorítása után is. Már, ha a cseh fejlődést nem a kényelmes nyugatimádat felől értelmezzük – arról nem is beszélve, hogy a kétezres évek katasztrofális gazdasági teljesítménye nélkül még inkább megközelítenénk teljesítményüket.
Külön fejezetet érdemel a termelékenység körüli vita, amelyet gyakran végletes leegyszerűsítés kísér. A magyar termelékenység növekedése valóban lassabb volt egyes régiós országoknál, de Nyugat-Európához és korábbi önmagunkhoz képest a mi felzárkózásunk is látványos. A régiós relatív lassúságért (az árfolyamváltozások mellett) döntően az felelős, hogy majd’ egymillió új munkahely jött létre. Amikor az inaktív, informális vagy alacsonyabb képzettségű csoportok belépnek a munkaerőpiacra, az statisztikailag lassítja a termelékenységet – miközben társadalmilag stabilizálja és gazdaságilag befogadóbbá teszi az országot. A növekedés így szélességében történik, nem elit klasztereken keresztül. A vállalkozói döntések és a foglalkoztatás kiszélesítése fontos forrása volt az 2010-es évek növekedésének, a foglalkoztatás feszessége pedig máig jellemző. A termelékenység gyorsulása mostantól prioritás, de nagyon fontos, hogy erre az inkluzivitásra építsünk – hiszen példaképünk nem az ultraegyenlőtlen Dél-Afrika, hanem egy sokszínű, érdemre és lehetőségre építő gazdaság.
Ezért kell újra elmondani: a magyar gazdaság valósága nem a stúdiókban dől el, hanem a vállalkozók és cégvezetők között. Ott, ahol beruházási döntések születnek (kérdőívünk és a makroelemzések számai is arra utalnak, hogy menedzsereink és tulajdonosaink a mostani nehéz években is elkötelezettek emellett), ahol a munkahelyeket megtartják vagy elveszítik, ahol fejlesztéseket indítanak vagy halasztanak, és ahol a stagnálás nem fogalom, hanem napi feszültség. A vállalkozó a szabadság és a pluralitás utolsó embere: ő viseli a kockázatot, ő tartja fenn a foglalkoztatást, ő tart életben városokat és térségeket.
A reform-közgazdaságtan árnyéka mindmáig ott húzódik a viták mögött. Ez az iskola papíron a piac szabadságát hirdette, gyakorlatban azonban mindig a tervezőasztalon érezte magát otthon. Sosem a cégvezetői döntést tekintette a gazdaság lényegének, hanem a rendszertervezést. A vállalkozás viszont konkrét élethelyzet, lehetőség és kockázat. A kérdés ma az, hogy újdonsült fejlett gazdaságként képesek vagyunk-e kiszabadulni a féltudás uralmából, és megérteni végre ezt a világot, ahol a gazdaság tényleg működik. Ha ez sikerül, akkor a mozgástér tágulni kezd.
A szerző stratégiai oktató és tanácsadó, az MCC CEE Connectivity Hub vezetője, a Jelentés a Magyar Vállalkozásról programvezetője
Borítókép: A BMW Group debreceni gyára a hivatalos megnyitó napján, 2025. szeptember 26-án / fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
Bejelentkezés