Érdekes megfigyelni, ahogy a hájp kialakul egy-egy jelenség körül. Hogy a siker milyen könnyen felkapja az embert, a művészt, a politikust, sokszor értelmezhetetlenül könnyen. Elég mondjuk a hawk tuah jelenségre gondolni, ahol ugye a produkció kimerült abban, hogy az utcai riporter kérdésére (Mitől őrülnek meg a férfiak az ágyban?) a véletlenszerűen felbukkanó nyilatkozó fiatal lány elmondta, és el is játszotta, hogy hogyan csinálja az orális szexet. (Köpéssel kezdi.)
Aztán Haliey Welch népszerűsége hamar megrogyott, amikor kétes pénzügyi manőverekbe kezdett. Még akkor is meglepő az a magasság és mélység, amit ennyire rövid idő alatt bejárt, ha egyébként tényleg volt valami ellenállhatatlanul bájos a déli akcentusában stb.
A közhangulat szeszélyes fordulatainak se szeri, se száma. De talán nem meglepő módon a popelőadóknál figyelhető meg a leginkább, hogy mennyire libikókaszerű a tömeg szeretete. A kívülállónak érthetetlen sokszor, mikor és miért fordul hirtelen dühödt haraggal a tömeg a tegnap még csodált szupersztár, mondjuk Britney Spears vagy Katy Perry felé, hogy aztán jöjjön egy dokumentumfilm vagy dal, egy comeback-turné, és megint úgy rajongjanak értük, mintha pár órája nem pötyögtek volna ugyanők gyűlölködő kommenteket, nem írtak volna vitriolos cikkeket róluk.
A politika esetében biztosan egészen máshogy van ez. El nem tudom képzelni, hogy a közhangulat ugyanolyan gyorsan kapjon fel véletlenszerűen embereket, amilyen gyorsan a magasból elejtsen, szóval maradjunk a művészeteknél, és lassan kanyarodjunk rá cikkünk voltaképpeni témájára, vagyis Wes Andersonra, és új filmjére, A föníciai sémára.
De előtte még muszáj beszélni Elaine Mayről.
Akinek a neve nyilván nem mond (kis túlzással) senkinek semmit, holott nyert Tony-t, Grammy-t, BAFTA-t, Barack Obamától átvehette a National Medal of Arts-ot, és egy tiszteletbeli Oscart is adtak neki. Filmrendező egyébként, négy filmet rendezett, amiből legalább kettő zseniális. A később sokkal nagyobb karriert befutott, híresebb rendezővel, Mike Nichols-szal (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt, 22-es csapdája stb.) alkottak komikus duót, aztán mindkettőjük karrierje Hollywoodba vezetett.
Sikereit nézve meglepő: May eddigi utolsó filmje úgy vonult be a mozi történetébe, hogy a világ legrosszabb filmje, de mivel A kis Vuk vagy az Elkúrtuk jóval kevesebb pontszámmal áll épp az IMDB-n, az Ishtar 4,7...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.