Hogy lehet egy forradalmárokról szóló film ennyire konzervatív?

Paul Thomas Anderson számos olyan filmet készített már, amelyek miatt joggal tartjuk számon az egyetemes filmművészet halhatatlanjai között. Ki ne emlékezne például a Magnoliából Tom Cruise-ra, ahogy férfimotivációs trénerként üvölti, hogy „Tiszteld a faszt és győzd le a pinát!”, vagy arra a végtelenül szomorú jelenetre a Boogie Nights-ból, amikor a pornóoperatőrt alakító William H. Macy egy buliban kétségbeesetten keresi a feleségét, akit fényes nappal dugnak a parkolóban összecsődült kisebb tömeg szeme láttára. És hogyan is tudnánk elfelejteni a Licorice Pizza benzin nélküli menekülését Hollywood szerpentinjein, a furcsa tiniszerelemről szóló mesét, vagy a Vérző olaj, a Mester, illetve a Fantomszál brutálisan erős és egyúttal elegáns alakításait, megoldásait, olyan színészekkel, mint Daniel Day-Lewis, Paul Dano, Philip Seymour Hoffman, Amy Adams vagy épp Joaquin Phoenix.

Ha PTA új filmmel jelentkezik, az nyilvánvaló ünnep a cinefileknek. Olyan alkotónak ismerjük, aki képes népszerű, de nem rossz értelemben populáris filmeket gyártani, nem kényszerül kompromisszumra, és mentes a klisés hollywoodi megoldásoktól, tehát saját hanggal rendelkező alkotó.

Új filmje, az Egyik csata a másik után feladja a leckét. Nem mintha rossz film lenne. Egyáltalán nem az, nézhető mozi. Csak az a kérdés, hogy leforgathatta-e volna valaki más is? Sőt leforgatta-e már valaki más? És vajon emlékezni fogunk-e rá öt év múlva?

Az biztos, hogy sokan szeretik. 96%-on áll jelenleg a Rotten Tomatoes-on a kritikusok cikkei, és 85%-on a közönség értékelései alapján, míg 8,5-ön az IMDB-n. A konszenzus kialakulóban. A hazai sajtó munkatársai is elismerően nyilatkoznak. Baski Sándor szerint: „Paul Thomas Anderson új mesterműve egyszerre thriller, szatíra és apadráma, de amennyire beskatulyázhatatlan, annyira szórakoztató is.” Morvai Bence úgy látja, hogy „egy rendkívül feszes, akciót, karakterdrámát és abszurd humort lenyűgöző módon vegyítő alkotás, amely egyetlen másodpercre sem hagy unatkozni, és eléri, hogy – a grandiózus játékidő ellenére – még többet akarjunk a látottakból.”

Volt olyan neves külföldi kritikusa, David Ehrlich az Indiewire-től, aki úgy nyilatkozott, hogy 2010-től kezdődő munkássága alatt talán ez volt a legjobb film, amit amerikai stúdió jelentetett meg.

Felemás érzések kerülgettek a vetítés közben, hiszen értem, mi tetszik sokaknak ebben a filmben. Tényleg szórakoztató, pörgős, poénos. A színészi alakítások, vagy például a Radioheadből is ismert Jonny Greenwood ihletett filmzenéje miatt is delejes autósüldözés önmagában behozza a jegy árát.
 

De három dolog alapvetően zavaró, eltérő mértékben.

Az első, hogy klisés a szüzséje. A film főgonosza a saját gyerekét üldözi, aki az elnyomó rendszer elleni forradalmárokhoz csatlakozik. A gyerek mit sem sejt arról, hogy legfőbb ellensége nem más, mint a saját apja. Az ellenállás csupa szedett-vedett, hóbortos, különc alakból áll, akik azért mégiscsak szerethetőek, hiszen helyén van a szívük. Végül összefognak, és az elnyomó zsarnok pórul jár.

Ez a Star Wars? Nem! Mert a film főgonosza nem Darth Vader (James Earl Jones), hanem Steven Lockjaw (Sean Penn), a poronty nem Luke Skywalker, hanem Charlene, vagyis Willa. A többi nagyjából ugyanaz.

Ezeket a kliséket persze igyekszik életre kelteni, néhol kifigurázza őket, játszik velük, ellenük megy. De ettől függetlenül mégis, legtöbbször sejthető, milyen fordulatokat látunk majd. És lőn. A legfájóbb talán a végén felolvasott levél. Hogy lehet egy forradalmárokról szóló film ennyire konzervatív? – merült fel bennem.

A másik probléma a tónus, az elbeszélés tónusa, a hangvétel. Mintha fél szemmel a Coen testvérek komolyabb, véresebb darabjait néznénk, ahol a Nagy Lebowskiból ismert Tökinek kellene helyt állnia, fél szemmel meg a legutóbbi Wes Anderson-filmet, ahol magukat nagyon komolyan vevő emberek csetlenek-botlanak, de igazából annyira tűnnek valóságosnak, mint Roald Dahl meséi. Nem arról van szó, hogy ne lenne vicces, ahogy az ex-forradalmárt, a robbantási szakértő Gettó Patet alakító Leonardo DiCaprio, ha a lánya életéről van szó, akkor sem emlékszik tizenhat év elteltével az ellenállás kódjaira, az ellenállás pedig, ha a küldetés sikere és emberéletek forognak kockán, akkor sem hajlandó továbblépni a kommunikációban. (Igazi Pat-helyzet! Haha.) Vagy az, ahogy Sean Penn mindenáron a keresztény rasszista szélsőségesekhez akar csatlakozni, akiknek a felvételi procedúra során igazolniuk kell, hogy nem voltak más etnikumhoz tartozó bűnös kapcsolataik. Ezek mind szórakoztatóak. Annyira, hogy kicsit alá is mossák az amúgy nagyon is konkrét politikai állásfoglalás komolyanvehetőségét.

És ez a harmadik probléma vele. Az ember azt érzi, hogy ez a mozi egyszerűen buta. Spielbergnek vannak ilyen faék-üzenetei, mint amikor az Indiana Jones-ban kellett „a sorok között olvasnunk”, amikor Harrison Ford szinte a kamerába mondta, hogy „utálom a nácikat”. Amivel persze nem lehet vitatkozni, csak didaktikusnak hat.

Az Egyik csata a másik után választása: balra a balfaszok, jobbra a seggfejek. Balra az idealista álmodók, jobbra a gonosz patkányok. Balra a színesbőrű, meleg, füves, jófej, cool, feminin erők, jobbra a fehér, képmutató, keresztény, militáns, macsó, perverz gyilkosok. Mindkét oldal szélsőségesen, karikatúraszerűen ábrázolt. Ami közös bennük, hogy mindkettőnek van egy földalatti háttérszervezete. Hollywood szerint persze a balos földalatti mozgalom gyilkolásai, rablásai véletlenek vagy szükségszerűek, de mindenképp megbocsáthatók, hiszen az ügy, a szabadságharc, a zsarnok elleni harc fontosabb. És ennyiben a film egy nagyon átlagos, komfortos, vagyis unalmas hollywoodi állásfoglalás, ugyanakkor az is igaz, és ez valamelyest árnyalja a képet, hogy sok árulás és szervezetlenség is akad a jó oldalon. De ezek végül annyira nem fontosak, ha megnézzük, mi van a rossz oldalon (gondoljunk Trumpra meg az illegális bevándorlókat vegzáló ICE-ra), hiszen végül győz az igaz szeretet, a gonosz meglakol (a sajátjai gázosítják el és égetik el a hulláját, naná, ahogy ők szokták), és a forradalom vonata robog tovább.

Nem az a kérdés, hogy a nézők többsége ezzel az üzenettel együtt tud-e menni, nyilván a legtöbben igen, ahogy a Marvel-filmek közönsége sem igényel cizelláltabb mondanivalót. De vajon Paul Thomas Anderson eddigi finomabb alkotásainak rajongói mit kezdenek ezzel az üldözős-lövöldözős-baszós és legfőképpen klisés darabbal? Vajon mit mond el rólunk és a világról, hogy ha beérjük ennyivel, a rendező előző filmjeihez képest kevesebbel, sőt, felállva tapsolunk neki?

Borítókép: Leonardo DiCaprio az Egyik csata a másik után című filmben / fotó: Warner Bros.