Két történelmi tényt rögzíthetünk 2026. április 12-éről: a NER visszafordíthatatlanul megbukott, és a honpolgárok meggyőző többsége parlamentáris választás útján váltotta le Orbán Viktort. Mindkét fejleménynek sokan örülnek, és a jövőt illetően is van okuk optimizmusra. Ha sikerül lebontani a Fidesz által felépített hatalmi piramist, helyreállítani az igazságszolgáltatás, a közmédia, az oktatás, a kultúra és a tudomány autonómiáját, igazságosabban elosztani az állami erőforrásokat, normalizálni a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel – nos, már ez esetben is élhetőbb hely lesz Magyarország, mint az elmúlt 16 évben, és különösen az Orbán-korszak utolsó ciklusában volt. Amennyiben van rá kellő akarat és képesség, kétharmados többséggel ez a léc az új kormány számára megugorható.
Csakhogy a Tisza ígérete, illetve szavazóinak és támogatóinak reménye ezen a „rendszerváltó” minimálprogramon jócskán túlmutat. A fáma hatékony államról, jól működő tömegközlekedésről, egészségügyről, oktatásról szól; a társadalmi különbségek csökkentéséről, esélyegyenlőségről, a leszakadók integrálásáról, a polgári Magyarország megteremtéséről.
A rendszerváltás idején egyszer már belestünk abba a hibába, hogy úgy gondoltuk, a nyugati minták követése spontán módon vezet polgárosodáshoz. A demokratikus intézményrendszer, a szabad nyilvánosság és a szociális piacgazdaság mintegy kitermeli az erős középosztályt és az autonóm polgárokból álló, önszerveződő civil társadalmat. Hogy nem így történt, nem csupán a Fidesz történelmi bűne, hanem részben az előző kormányok felelőssége is, részben strukturális sajátságokkal magyarázható. És itt sok mindent lehetne megemlíteni – az ország félperifériás helyzetétől kezdve az elbaltázott privatizáción, a ciklusról ciklusra növekvő korrupción és a közszolgáltatások fokozatos leépítésén át a rendszerváltás veszteseinek cserben hagyásáig. Miközben a makrogazdasági adatokat nézve az elmúlt 36 év szerény, de egyértelmű anyagi gyarapodást hozott az országnak, már 2010 előtt sem volt számottevő exportképes nagyvállalatunk, erős kkv-szektorunk, széles középosztályunk, ellenben a társadalom kettészakadása és atomizálódása felgyorsult, s csak elvétve alakultak autonóm helyi közösségek. Tegyük hozzá, az európai elit sem abban volt érdekelt, hogy a kelet-közép-európai országok „utolérjék Ausztriát”, hanem hogy a térség a nyugati cégek összeszerelőüzemeként kapcsolódjék be a globalizáció folyamatába, alacsony társasági adóval, olcsó munkaerővel, gyönge szakszervezetekkel, új piacokkal, és közben minél több szakképzett munkavállaló induljon tőlünk nyugatra.
Ebben az összefüggésben a lengyelek relatív sikere azzal magyarázható, hogy elitjük kevésbé volt olyan szervilis, illetve korrupt, mint a magyar. Ők nem „éltanulók” akartak lenni, előrelátóan bonyolították le a privatizációt, és nem sinkófálták el az uniós forrásokat. Mondhatnánk, következetesen képviselték a nemzeti érdekeket – noha Lengyelország így sem tudott kitörni félperifériás helyzetéből. A rendszerváltás nyertesei és vesztesei között ott is szakadék tátong, az ország keleti része lesújtó állapotban van, arányaiban legalább annyian vándoroltak onnan nyugatra, mint tőlünk, és a jogállami intézmények működésével is bőven akadtak/akadnak problémák.
Ne feledjük, közben a nyugati trendek is változtak. A globális kapitalizmus keretei között a közszolgáltatások leépülése és a demokratikus politikai kultúra eróziója következett be. A nyugati fejlődés európai mintaországainak többségében a közegészségügyi rendszer pocsék, az oktatási intézmények újratermelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, a közbiztonság romlóban, a kíméletlen munkaerőpiaci verseny súlyos mentális betegségekhez vezet, a globalizáció nyertesei és vesztesei közötti egzisztenciális-kulturális szakadék áthidalhatatlan.
A politikai hatalomért versengő észak-amerikai és nyugat-európai pártoknak nincs átfogó stratégiája a nyugati civilizációt sújtó problémák megoldására. A moralizálásra épülő politikai marketing felülírja a távlatos gondolkodást. Gyakorlatilag permanens választási kampányban élünk, ahol az épp aktuális voksolás élet-halál kérdéseként kerül beállításra. A bal- és jobbközép erők az autokraták és demokraták küzdelmébe élik bele magukat, az alternatív jobboldal szuverenisták és globalisták szembenállásról beszél. Ha Carl Schmidt feltámadna, tapsolna örömében. A barát–ellenség-ellentétpárra épülő hideg polgárháborús logika ilyen pőrén még sosem jellemezte az 1945 utáni nyugati politikai kultúrát. A jó hír, hogy mindkét tábor nyugati szellemi hagyományokat mozgósít, a rossz, hogy szíve mélyén egyik sem igazán demokrata.
Az európai centrumpolitika a felvilágosult etatizmust idézi: úgy tesz, mintha a Nyugat története Voltaire-rel kezdődne, identitása eredendően racionális elveken nyugodna, és a politika kizárólag a „szakértői elit” ügye lenne. Nemcsak az a baj ezzel a civilizációs önértelmezéssel, hogy öncsonkító – mert kétségtelenül az –, hanem hogy a technokrata politika nem képes integrálni a társadalmat – még nemzetállami szinten sem, nemhogy az Európai Unióban –, sőt, kifejezetten erősíti a polarizációt. Az államapparátus, a civil szervezetek, az akadémia szféra, a fősodratú sajtó és a menedzserosztály kozmopolita értékrendje látványosan elválik a társadalmi többség földhözragadt mindennapi valóságától. Sajnos nem beszélhetünk a habermasi értelemben vett demokratikus európai nyilvánosságról, épp ellenkezőleg, a közvéleményformáló igyekezet gyakran népnevelő elitista türelmetlenségbe fordul. Különösen a nemi-szexuális kisebbségek, a bevándorlás és az orosz–ukrán háború ügyében nincs helye az érdemi vitának. De ugyanezt tapasztalhattuk a koronavírus idején bevezetett kormányzati intézkedések kapcsán is.
A centrumpolitika egyetlen érdemi kihívójaként fellépő jobboldali populizmus a bonapartizmus örökségét eleveníti fel. A „karizmatikus” vezető és a néppel azonosított törzsszavazók közötti közvetlen kapcsolatra épít, igyekszik megkerülni a jogállami intézményeket, a gazdasági és a politikai hatalom között szorosra fonja a szálakat, és az élet csaknem minden területén az erősebb kutya szociáldarwinista elvét érvényesíti. Bár az alternatív jobboldal a nemzetállam nevében fogalmazza meg közösségi hitvallását, véletlenül sem a nemzeti kultúra ápolását és a patinás nyugati intézmények védelmét vállalja magára, hanem a kulturális hegemóniáért verseng. A fősodratú sajtó és az akadémiai-popkulturális elit közvélemény-formáló befolyását igyekszik visszaszorítani – alternatív intézményhálózat kiépítésével, ideológiai agytrösztökkel, sajtótermékekkel, tévécsatornákkal, népszerű influenszerek pártfogásával, illetve a kényelmetlen ellenlábasok zsarolásával, megfélemlítésével, ellehetetlenítésével. A jobboldali populizmus határokon átívelő közös ellenségképe a centrumpolitikával azonosított „elit”, de ez az establishment-ellenes attitűd országonként más és más formában ölt alakot. Csak a legkézenfekvőbb példáknál maradva: az amerikai MAGA-mozgalom alulról szerveződő, decentralizált, sokszínű, míg a honi orbánizmus felülről összefogott, központosított, homogenizáló.
A közvélemény-kutatások szerint hasonló tendencia bontakozik Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában és Romániában. Más előrejelzés szerint a technokrata és a populista politika közötti határvonalak elmosódása is bekövetkezhet, ami a nép érdekére hivatkozó antipluralista szakértői kormányzás, az úgynevezett technopopulizmus felemelkedését hozza magával. Utóbbira az európai establishmenttel kiegyező újjobboldali Meloni-kormány hozható fel példaként. Szlovéniában, Szlovákiában és Bulgáriában pedig az illiberális „nemzeti” populista és a technokrata „nyugatos” populista pártok részvételével formálódik váltógazdaság. Ebben az értelmezési keretben a rendszerváltás utáni Magyarország története inkább kivétel, semmint szabály. Nálunk nem alakult ki tartós erőegyensúly az oldalak között: 2010 előtt a neoliberális technokrácia nyomasztó kulturális hegemóniája érvényesült, utána az illiberális bonapartizmus gyűrte maga alá másfél évtizedre az országot.
Az emberarcú NER 2.0 éppúgy benne van a pakliban, mint a 2010 előtti öngyarmatosító politika restaurációja, de akár a magyar technopopulizmus uralomra jutásával is számolhatunk – ahogy ezt Kováts Eszter pedzegeti.
Személyes preferenciáink alapján akármelyik verziót is tartjuk kevéssé rossznak – és ne legyen kétségünk, a Tisza szavazói között is vannak jócskán, akik inkább az előbbit –, szembe kell néznünk a ténnyel: egyik módon sem lehet az uram-bátyám viszonyokkal sűrűn átszőtt magyar társadalmat „polgári nemzetté” alakítani. Csak remélhetjük, hogy a Tiszának lesz autonóm elképzelése és kellő mozgástere a fenti nyugati irányzatokkal szemben. Hosszú távon viszont még ennél is sokkal fontosabb kérdés, hogy a társadalomban vajon megvan-e a polgárosodás igénye. A választási eredményeket övező eufória csakugyan a demokratikus újrakezdés lehetőségének szól, vagy csupán Orbán-gyűlöletből és messiásvárásból táplálkozik? Tényleg szabadságot akarunk, vagy csak jobb urakat? Parlamenti váltógazdaságot szeretnénk, vagy az ellentábor felszámolását? Valódi versenyre vágyunk, vagy arra, hogy „fent” kevesebbet lopjanak, de azért „lent” nyitva maradjanak a kiskapuk?
Az öntudatos magyar civil társadalmat megszervezni csak helyi szinten, mindennapi aprómunkával lehet – ha van rá erő, szándék, akarat. És szükség van hozzá plurális nyilvánosságra, a vélemények és értékek sokféleségére, eleven eszmecserére és éles vitákra.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtti felszólalásra válaszol az Országgyűlés plenáris ülésén az Országházban 2026. május 27-én. A kormányfő mellett Orbán Anita miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter / fotó: MTI/Bruzák Noémi
Bejelentkezés