Mit adtak nekünk a romkocsmák? - A Romokból című filmről

Beültem a Bem moziba, és megnéztem a Romokból című filmet. A legnagyobb meglepetésemre a teremnek a harmada sem telt meg, pedig egyrészt egy kimondottan informatív és jól felépített dokumentumfilmről van szó, ami archív felvételekkel és sok-sok interjúrészlettel mutat be egy különleges jelenséget, másrészt az áprilisi bemutató óta ez a májusi volt az évadban az egyetlen budapesti vetítés. Néhány megyeszékhely mozijának kínálatában még felbukkan, majd nyáron online is elérhetővé válik. Úgy tűnik, nem futott nagyot.

Magukról a romkocsmákról nem mondható el ugyanez. Az úttörőnek számító, ma már nem működő Szimpla Kávézó 2001-ben nyílt meg a Kertész utcában, a ma is teljes gőzzel üzemelő Kazinczy utcai Szimpla Kert pedig 2004-ben, és fél évtized sem kellett hozzá, hogy egyik romkocsma után a másik nőjön ki a semmiből. Az évtized végére már jelentősen átformálták a környék arculatát, a helyiek mellett mások is felfigyeltek rájuk, és a bohém – sokak szerint inkább semmirekellő – budapesti értelmiség természetes élőhelyeiként épültek be a köztudatba. 2012-ben maga a miniszterelnök fogalmazott úgy, hogy „a romkocsmák félhomályában merengő, állástalan diplomásokkal ma Dunát lehet rekeszteni, de ez sem nekik nem jó, sem az országnak”.

Akkoriban én is romkocsmák félhomályában merengő, állástalan diplomás voltam. De nemcsak az, hanem kisvárosból nagyvárosba költöző fiatal is, aki imádta ezt a nyüzsgést, és izgalmasnak találta a véget nem érő kóborlást az éjszakában. Rögtön a legelső budapesti estémen egy felolvasóest egy kis pincében, aztán Hiperkarma a Gödörben, Pál Utcai Fiúk a Zöld Pardonban, meg egy csomó másik koncert a Kuplungban, a Dürerben, az A38-on és a Corvintetőn, és megszámlálhatatlan kocsma a régi bérházakban, olyan berendezéssel, aminek mintha minden egyes elemét lomtalanításból válogatták volna össze. Nemcsak a Gyilkosnak vagy Négycsöcsnek becézett késdobáló volt nyitva, hanem a Caesar meg a Wichmann is, kétszáz forintért ettünk pizzaszeletet a Király utcában, négyszáz volt egy koncertjegy, és éjszaka is elkezdett járni 6-os villamos a körúton.

Mi is az a romkocsma?

Az előbb említett „semmi” alatt, amiből a romkocsmák kinőttek, a Belső-Erzsébetváros elhanyagolt, lebontásra váró bérházait kell érteni. A zsidónegyedként is emlegetett, zsidó közösségeknek és asszimilált zsidóknak is otthont adó, de etnikai, vallási, kulturális szempontból sokkal színesebb városrészben soha nem a legtehetősebbek éltek. Ugyanakkor a századfordulós és a két világháború közötti Budapest is tele volt kávéházakkal, vendéglőkkel, mulatókkal, orfeumokkal és bordélyházakkal, és a városnak ezen a részén is megvannak az élénk éjszakai élet hagyományai. 1944-ben aztán itt jelölték ki a budapesti gettó területét, amit a Károly körút, a Király utca, a Kertész utca és a Dohány utca határolt. A lakosság részben elpusztult vagy kivándorolt, rengeteg épületet pedig sem ’45, sem ’56 után nem újítottak fel, sőt a golyónyomok és az omladozó vakolatú homlokzatok ma is a városképhez tartoznak. A visszaemlékezések szerint a ’80-as és ’90-es években ez a városrész maga volt Mordor, ahova a helyi lakosokon, a mindenféle ügyeskedőkön kívül más nem szívesen tette be a lábát.

Ezekből a romokból épült fel az a világ, amit nem sokkal az ezredforduló után már romkocsmanegyedként emlegettek. Sipos Bence rendező, Rajnai György producer és Csizmadia Attila író-szerkesztő dokumentumfilmje, amely a két évvel korábban készült sorozat epizódjaira épül, Péterfy Bori színészi játéka mellett sokakat megszólaltat a törzsvendégektől az itt rendszeresen fellépő vagy innen ihletet merítő művészekig, de a főszereplők a romkocsmák alapítói, közülük is kiemelten a Szimpla ügyvezetője, Zsendovits Ábel, és a Szóda résztulajdonosa, Kautezky Dávid. Az alapító atyák és anyák történeteinek több közös vonása is van. Az egyik a kiindulópont: a saját baráti társaságaik számára szerettek volna olyan közösségi tereket létrehozni, amelyek tágasabbak, mint a konyhák vagy a nappalik, ahol korábban összegyűltek sörözni és beszélgetni. Egy másik közös jellemzőjük, hogy tapasztalat nélkül, bölcsészeként, művészként vagy éppen közgazdászként vágtak bele a vendéglátásba. Ugyancsak visszatérő eleme a sztoriknak, hogy legjobban az ötletelés, a tervezgetés és az alkotás időszakát szerették, amikor szabadjára engedhették a fantáziájukat.
 

A lakatlanná vált házak és a gazzal benőtt udvarok új funkciót kaptak, megteltek élettel, és hosszabb-rövidebb időre megmenekültek a lebontástól. Az üzemeltetők nem egymás riválisai, sokkal inkább egymás szövetségesei voltak, és úgy alakították ki ezeknek a közösségi tereknek a voltaképp egységes arculatát, hogy azok külön-külön is magukban hordozták a sokféleséget. A zegzugos bérházak egymásba nyíló tereiben és a dohos pincékben, a vakolatlan és a telefirkált falak között két egyforma asztalt vagy széket is alig lehet felfedezni, nem is beszélve az egészen eklektikus dekorációról. Egy romkocsmában gyakorlatilag minden elfér: leselejtezett nagymamabútorok, kanapék, fotelek, billegő bárszékek, diszkógömbök, régi tévék, százéves rádiók, zongorák, kibelezett autók, falra felakasztott kerékpárok, esernyők, napernyők, utcanévtáblák, könyvespolcok. Romkocsmát lehet nyitni öreg bérházban vagy rideg gyártelepen is. A rendszerváltás utáni évtizedek egyszerre kínáltak végtelen lehetőségeket és okoztak masszív csalódást az X- és az Y-generáció tagjainak, és mintha a pesti romkocsmanegyed ezt a kettősséget szimbolizálná: százéves, komor, szürke bérházak odakint, élénk, tarka mesevilág idebent.

Zsendovits és társai nem hallgatják el, hogy kocsmáiknak megvoltak az előképei Berlinben és Hamburgban, idehaza pedig a rendszerváltás környékének kultikus underground klubjait, a Fekete Lyukat vagy a Tilos az Á-t tekintik a felmenőiknek. Azt meg már én teszem hozzá, hogy Krakkóban vagy Varsóban, Nagyváradon vagy Kolozsváron, Belgrádban vagy Ljubljanában is rá lehet bukkanni a budapesti romkocsmák unokatestvéreire, ami nem is csoda, mivel ezeken a kelet-európai városokon is hasonlóan gyalogoltak át a huszadik század háborúi, népirtásai, forradalmai és szabadságharcai, és ott is újra és újra a romokon kellett elkezdeni építkezni. De elhanyagolt épületek és társaságra vágyó emberek Bécsben vagy éppen Londonban is akadnak. Idehaza pedig a Dunakanyarban és a Balatonnál, Pécsen, Szegeden, Debrecenben és más településeken is működtek vagy működnek hasonló intézmények. Az már persze nem mindegy, hogy egy-egy romkocsmának látszó vagy látszani akaró hely valóban annak szellemiségét képviseli-e, vagy csak egy divathullámra ült fel.

A Wikipedia nem kevesebb mint százhuszonhat budapesti vendéglátóhelyet sorol fel a „romkocsma” címszó alatt, de a lista így sem teljes. A dokumentumfilm hosszabban is megemlékezik a Király utca terézvárosi oldalán működő Sirályról és a Kuplungról, felbukkan benne a ferencvárosi Élesztőház, és röviden bemutatja a józsefvárosi Grundot is. A romkocsmák fénykorával párhuzamosan virágzott a szabadtéri koncerthelyszín, a Zöld Pardon is, aminek szintén emléket állít a film, és annak késői utódjaként láthatjuk a Budapest Parkot, ami már léptékeiben és hangulatában is valami mást képvisel, de tény, hogy szintén szabadtéri, szintén koncerteknek ad otthont, ráadásul egy elhagyott városi tájon, a vasúti sínek melletti egykori senkiföldjén kapott helyett.

Az biztos, hogy a teljes közeg és annak kedvenc helyei hatalmas átalakuláson esett át. Nincs már Mika Tivadar, Tűzraktér és Anker, nincs Lokál, Mumus, Roham Bár és Tarajos Gőte, és most már nincs Vittula sem. Van viszont Manyi, Pótkulcs, Nappali, Központ, Telep, Hivatal, Lámpás, Kazi, Kőleves, Rácskert, Fekete Kutya, Kisüzem, Dzzs, Úri Muri, Krimó, Hintaló, Csiga és Turbina. Bár nem illik mindegyikre maradéktalanul a romkocsmák fenti jellemzése, és némelyikük csak részben emlékeztet az elődeire vagy régi önmagára, de legalább működnek. Jó kérdés, hogy lehet-e egy napon említeni Magyar Péter kedvenc szórakozóhelyét, az Ötkertet, a jóval visszafogottabb vendégkörrel rendelkező Csendest, vagy éppen a balos fiatalok bázisait, az Aurórát és a Gólyát, de ha nagyon megengedőek vagyunk, szegről-végről rokonnak tekinthetjük őket.

Itt kell megemlítenem a Vittula bezárása kapcsán nemrég szép megemlékezést író Nefelejcs Gergő kollégám tanait: ahhoz, hogy egy vendéglátóhely ne csak italmérés legyen, hanem közösség, ahova tartozni is lehet, fontos a buliszervezésre alkalmas személyzet, a jó és karakteres zene, a bőséges és/vagy olcsó italválaszték, valamint azok a terek, ahol a népek keveredhetnek egymással. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy számomra még izgalmasabb egy hely, ha nemcsak a hangszóróból megy a zene, hanem élő koncertek, netán felolvasások, könyvbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, színházi előadások és a kiállítások, sőt akár termelői piacok vagy használtruha-vásárok miatt is érdemes visszajárni. A jó romkocsmában nemcsak berúgni lehet, hanem válogatni a kulturális csemegék közül is, és persze vegyülni a legkülönbözőbb elemekkel. Siposék filmjének egyik legfontosabb állítása, hogy a hőskorban együtt támaszthatta a pultot a világot megfejtő bölcsész, az izzadt biciklifutár, a kóservágásból érkező ortodox zsidó, meg az esti fellépésre készülő cigányzenész.
 

Visszaemlékezhetünk ugyanakkor a West Balkánban 2011-ben történt tragédiára is, és szóba kerül, hogy mennyire máshogy álltak a szórakozóhelyek a vendégek biztonságához előtte és utána. Felvillannak az üres termek és a kihalt utcák tíz évvel későbbről, a Covid-járvány időszakából, amikor a szabályok egyszerre fosztották meg az embereket egymás társaságától és tették bizonytalanná – vagy lehetetlenítették el – a vendéglátók megélhetését. És nyomon követhetjük azt is, hogy miként vált a város éjszakai életének üde színfoltja a tömegturizmus áldozatává. Zsendovits a HVG-nek adott interjúban elmondja, hogy a Szimplába évente 2 millió látogató érzik, és közülük 1 millió 900 ezer külföldi. De nemcsak a Szimplából lett nagyüzemi szórakoztató komplexum, hanem az egybeolvadt Instant és Fogasház is, vagy éppen a Doboz, ahova egyszer azért nem engedtek be, mert kapucnis pulóver volt rajtam, holott, mint megtudtam, legalább egy inget illett volna felvennem. Ezeken a helyeken már a legritkább esetben fordulnak meg csóró egyetemisták és a lét nagy kérdéseit megvitató művészlelkek. Ahhoz túl nagy a tömeg és a zaj, és túlságosan drága a kisfröccs. Van, ahol a műanyag pohár árát sem kapja vissza az ember, helyette csak egy másik műanyag biszbaszt nyomnak a kezébe.

A romkocsma-forradalom felfalta gyermekeit

A fénykoron tehát túl vagyunk, és nemcsak azért, mert az alapítók és az első törzsvendégek már középkorúak, és egyre ritkábban és egyre visszafogottabban ugranak fejest az éjszakába, hanem azért is, mert a romkocsmanegyedből a 2010-es évekre bulinegyed lett. Ehhez kellettek a kultuszt megalapozó cikkek a nyugati sajtóban, az olcsó fapados repülőjegyek és a megfizethető árú Airbnb-lakások, és hozzájárult a Hajógyári-sziget diszkóinak bezárása, valamint a többi budapesti kerületben bevezetett csendrendelet, aminek következtében gyakorlatilag az egész főváros éjszakai élete a Madách tér, a Kazinczy utca és Dob utca környékére zúdult rá. Az üzemeltetők pedig elismerik, hogy a rengeteg, jelentős részben külföldi vendég legalább annyi gondot hozott magával, mint amekkora bevétel-növekedést produkált.

Nem maradhat ki a leggyűlöltebb ellenségek, a hordákba verődve mulató, krokodilnak öltözött vagy tüllszoknyában jópofáskodó, sakálrészeg liverpooli és birminghami férfiak ismertetése sem, de aki gyakran megfordul a bulinegyedben, biztosan találkozott már ezek dán, holland, francia vagy spanyol változatával is. A romkocsmák pedig részben hozzájuk igazodtak. Hogy megint Nefelejcs kollégát idézzem, „kígyózó sorokban várnak a külföldiek, hogy utána bent úgy dolgozzák őket fel, mint egy darab húst a konzervgyárban”. A szórakozóhelyek és a turistáknak kiadott apartmanok közvetlen szomszédságában lakók részéről rengeteg panasz érkezik az önkormányzatok és a rendőrség felé, hogy reggelig tart az üvöltözés, meg hogy a törött üvegeket és a hányástócsákat kell kerülgetni. Szerencsésnek mondhattam magam, amikor kétszer is a bulinegyed közelében béreltem lakást, és mindkettő csendes volt, annak ellenére is, hogy csak pár percre sétára laktam az epicentrumtól. Egyszer viszont majdnem beköltöztem egy olyan lakásba, ahol mindössze egy vékony fal választotta volna el a szobát a mindennapos dübörgéstől és tivornyától. Örültem, hogy így alakult.

A kocsmába járók és a pihenni vágyó helyiek közötti feszültség persze akkor is meglenne, ha örökre kitiltanák a városból az angolok legénybúcsúit. A kerthelyiséggel vagy terasszal nem rendelkező klubok vendégeinek egy része ugyanis az utcán álldogál és beszélget, mert vagy nem férnek el bent, vagy mert rá akarnak gyújtani, amit ugye a belső terekben 2012 óta nem tehetnek meg. Az éjjel az utcán álldogáló és beszélgető emberek pedig akkor is zavarják a harmadik emeleten lakó özvegy Kocsolainét, ha éppen nem éneklik kórusban a Wonderwallt. A dohányzó és beszélgető vendégek viszont nem – vagy csak bizonyos, egyre nehezebben követhető korlátozásokkal – vihetik ki az utcára a frissen lecsapolt söröket, és ettől meg számukra válik kényelmetlenné a dolog. Természetesen az albérletárak is elszálltak, így fiatalok is ritkán költöznek az övezetbe. Szóval senkinek sem jó ez így, és általában csak félmegoldások születnek. Nyáron is csukott ablakok, kellemetlenkedő biztonsági őrök, rendőrségi feljelentések, zajszintmérés.

Az erzsébetvárosi lakosok úgy érezhetik, hogy őket senki sem védi meg, különösen a nyugati turistáktól, akik itt vezetik le a hétköznapokban felgyülemlett feszültséget, és úgy tombolnak, mintha egy óvodás csoport szabadult volna be a vidámparkba óvó néni nélkül. A Budapesten tanuló és dolgozó fiatalok és kevésbé fiatalok pedig joggal gondolhatják, hogy a náluk tehetősebb külföldiek és a többé-kevésbé szigorú szabályokat bevezető önkormányzat együttes erővel vesznek el tőlük valamit, ami eddig az övék volt. A romkocsmák virágzása jobb közbiztonságot hozott, rengeteg kávézó, büfé és egyéb szolgáltatás is megjelent, de az árak már nem az ő pénztárcájukhoz igazodnak, és a programok sem őket szólítják meg. Ez a történet több elemében hasonlít a Szigetére, ami a budapesti alternatív szcéna rendezvényének indult, majd Európa, sőt a világ egyik legnagyobb fesztiváljává nőtte ki magát.

„A forradalom felfalja a gyermekeit” – hangzik el a filmben. Bár a Belső-Erzsébetváros a romkocsmák felfutása miatt vált menő környékké, éppen ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a kevésbé profitorientált vállalkozások és a kevésbé jómódú vendégek kiszoruljanak onnan. Ahogy a Józsefváros vagy a Ferencváros bizonyos részein, itt is elindult a dzsentrifikáció, a romos épületék helyén és a foghíjtelkeken steril társasházak és luxusszállodák épülnek, ami legalább annyira szomorú, mint amikor azzal szembesülünk, hogy egy-egy tönkrement vagy más okból bezárt kocsma helyén nincs semmi, csak a már jól ismert romok és elvadult udvarok. Végnapjaikat élik a békebeli talponállók is, az egy kaptafára készült olcsó és kommersz leitatóközpontok azonban továbbra is jól megvannak.

A Romokból mindenesetre lehetőséget ad arra, hogy átgondoljuk, mit adtak nekünk a romkocsmák. Hogy meddig maradnak életben a még életben lévők, újranyitnak-e a bezártak és nyílnak-e helyettük újak, azt senki nem láthatja előre. Nemrég ausztrál rokonaimat vittem el a Szimplába, nappal, mivel gyerekek is voltak velünk, és kimondottan tetszett nekik ez a számukra addig ismeretlen lepusztultság és káoszba hajló tarkaság. Illúzióink viszont mégse legyenek egy olyan világban, ahol szinte mindent elérhető online, legyen szó az újságokról, a filmekről, a zenékről, a sportközvetítésekről, vagy éppen rólunk, emberekről. Most az a generáció kezd – vagy kezdene el – kocsmába járni, akinek a szülei közül sokan már online társkeresőn ismerkedtek meg, online tartják a kapcsolatot a barátaikkal és online végzik a munkájukat. De a jövő így is ismeretlen, és mi is sokfélék vagyunk – van, aki szeret irodai környezetben dolgozni, de nem jár kocsmába, én viszont kimondottan élvezem a home office-t, miközben ragaszkodom a bárpultokhoz, a csapolt sörökhöz és az úgynevezett offline, fizikai térben zajló, élő találkozásokhoz is. Ezzel pedig nem vagyok egyedül.

A film előzetese: