Mit adtak nekünk a fesztiválok? – a Fesztiválország című filmről

A miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon szeptember 11-én mutatták be a Csizmadia Attila és Topolánszky Tamás Yvan Fesztiválország című, a hazai fesztiválkultúra bő három évtizedét, a Sziget, a VOLT, a Művészetek Völgye és sok kisebb-nagyobb magyarországi fesztivál történetét feldolgozó dokumentumfilmjét, amelyet országosan szeptember 18-ától vetítenek a mozikban.

Egy barátom azt szokta mondani, hogy azért jó fesztiválra járni, mert ott bármit lehet csinálni. Nagyjából igaza volt, ha belegondolunk, hogy egy városi klubkoncerthez képest mennyivel nagyobb szabadságot ad, mennyivel összetettebb élményt nyújt egy lakott területtől távolabb eső, egy tó partján, egy erdőben vagy valahol a pusztában megrendezett fesztivál, ahonnan a legtöbben nem mennek haza az utolsó szám után, sőt egyáltalán nem mennek haza napokig. Míg egy városi koncert keretek közé szorítja az embert, egy fesztivál szabadon mozoghat, bárhova leülhet, bárhova lefeküdhet, bárhol el is aludhat, az egyéni kis szabadságok pedig összeadódnak egy nagy, kollektív szabadsággá.

A fesztiválozók készíthetnek maguknak pontos menetrendet a számukra érdekes koncertekből, precízen megtervezve, hogy a Hiperkarma után hány percük lesz átérni a VHK-ra, vagy a 30Y után a Krúbira, mászkálhatnak szabadon a színpadok között, régi kedvencekbe belehallgatva és újakat felfedezve, és tölthetik a fesztivál teljes idejét bebaszva a kempingben, lemaradva az összes előadóról. Tényleg, ilyen arcok léteznek még egyáltalán? De mindegy is, a lényeg, hogy sokan legyenek, és hogy együtt legyenek a szabad ég alatt. Az is mindegy, hogy hasonszőrűekkel akarnak találkozni, vagy elengedik magukat, és másféle ízlésűekkel vegyülnek. Minden belefér. Azt is szokta mondani ez a barátom, hogy ha társasággal mész, garantáltan jól fogod érezni magad, ha meg egyedül, akkor szabadon ismerkedhetsz, és ugyancsak nem fogsz unatkozni.

Csináljunk egy fesztivált!

Csizmadia Attila és Topolánszky Tamás Yvan dokumentumfilmje, a független, de a fesztiválokat szponzoráló cégek által támogatott Fesztiválország a ’90-es évek elejétől napjainkig követi nyomon a magyarországi fesztiválkultúra kialakulását, mutatja be robbanásszerű fejlődését és villantja fel a növekedés érezhető megtorpanását. Csizmadia volt egyébként a budapesti romkocsmák történetét feldolgozó Romokból egyik alkotója is, arról a dokumentumfilmről nemrég szintén megemlékeztem.

Az új film nemcsak az ő személye miatt tekinthető az előző ikertestvérének, hanem értelemszerűen a témája miatt is. A budapesti romkocsmák és az ugyancsak Budapestről induló zenei fesztiválok történetében rengeteg a párhuzam: tapasztalattal nem rendelkező, de a rendszerváltás utáni lehetőségeket ügyesen megragadó, többnyire fiatal emberek több-kevesebb tudatossággal próbáltak meg kulturális értékeket és közösséget teremteni – kevésbé modorosan megfogalmazva házibulit csinálni. Valamivel nagyobbat annál, ami egy lakás nappalijában vagy egy hátsó kertben elfér.

A film előzetese:

A fejlődéstörténet is hasonló: a fesztiválok is hasonlóan növik ki magukat már a ’90-es években, ahogy később, a 2000-es években a romkocsmák, egyre több van belőlük, egyre sokfélébbek, és nemcsak az ország, hanem a világ minden pontjáról vonzzák a vendégeket. A stagnálás és a hanyatlás is törvényszerű, és a túlélés feltételei is hasonlóak: a legnagyobbak már csak nyomokban emlékeztetnek korábbi önmagukra, de a nevük még mindig vonzó, a kisebbek pedig csak akkor maradnak talpon, ha képesek tartani a tőlük megszokott színvonalat, megőrizni az arculatukat, közben folyamatosan megújulni.

A szabadságukat megélni vágyó fiatalok egyre nagyobb számban érkeznek az 1993-ban induló, ma már csak Sziget néven ismert Diákszigetre, közben elindul a soproni VOLT Fesztivál és a kapolcsi Művészetek Völgye. A dokumentumfilmben az alapítók, Gerendai Károly, Müller Péter Sziámi, Márta István, Lobenwein Norbert és Fülöp Zoltán játsszák a főszerepet. Gerendai története különösen pozitív üzenetet hordoz: a szülei nem hittek benne, hogy egy ilyen bizonytalan kimenetelű tervvel sikeres lehet valaki, miközben választhatna magának valami tisztességes szakmát is, de már kamaszként elköltözött otthonról, és önerőből valósította meg az álmát. A fesztiválipar kialakulásával, az egykori underground rendezvények üzleti vállalkozássá fejlődésével kapcsolatban Müller fogalmaz meg kulcsgondolatot: a gyermeked akkor is a tiéd marad, ha bankár vagy politikus lesz belőle.

Nem maradhatnak ki a fellépők, többek között a Gryllus testvérek, Soma Mamagésa, Grandpierre Attila, Lovasi András, Kiss Tibi, Varga Líviusz, Beck Zoli, Schoblocher Barbara, Balla Gergely, Beton.Hofi, Дeva, Sisi, a Halott Pénz, a Dope Calypso, a Bohemian Betyars, a Margaret Island vagy a Carson Coma tagjai sem. Az anekdotázás szerencsére nem nyomja agyon a filmet, de természetesen a témából adódik, hogy néhány vicces – vagy viccesnek gondolt – történetet muszáj elmesélni. Vagy csak utalni rá, hogy mi minden történt és történik a fesztiválokon. Kiss Tibi például azt mondja, vannak sztorik, amiket csak a halálos ágyán mesélne el. Megszólal egy-egy fesztiválozó is, sőt még a hol támogató, hol korlátozó célzattal felbukkanó politikusok, Torgyán József és Tarlós István is a nagy közös történet részévé válnak. Az idei nyár kormányellenes hangulatának jól ismert megnyilvánulásai viszont kimaradnak – a forgatás már jóval a 2025-ös fesztiválszezon előtt lezárult.

Az egy hét együttléttől a valódi kapcsolódásokig

Az alkotók szerencsés arányban vegyítik a nosztalgiát a jelenlegi helyzet bemutatásával. „Kell egy hét együttlét” – szólt az első Diáksziget egyszerű, de nagyszerű szlogenje. „Valódi kapcsolódások jönnek létre” – mondja kissé mesterkélten a ma embere. A kettő között nagy utat jártak be a nagyobb múltú rendezvények, a kezdetben fésületlen, mezítlábas fesztiválok kinőtték magukat, világsztároknak fizettek vagyonokat évről évre egy-egy fellépésért, kísérőprogramokkal bővítették a kínálatot a civil sátraktól a színházig és a cirkuszig, szóval a felismerhetetlenségig átalakultak – esetleg a szervezőik megelégelték a veszteséges működést, a szervezéssel járó stresszt, vagy egyéb okok miatt döntöttek a befejezés mellett. Közben újabb és újabb fesztiválok születtek és születnek.

A film második felében az alkotók viszonylag rövid idő alatt mutatnak be viszonylag sok kisebb-nagyobb, tematikus, egy-egy szubkultúrából kinőtt fesztivált, és itt az ember csak kapkodja a fejét. Világos, hogy a Fishing on Orfű nem maradhat ki, mivel szellemiségében valami olyasmit képvisel, mint az első Diáksziget, és érthető, hogy más-más okokból, de helye van ebben a blokkban a Bánkitónak vagy a Fekete Zajnak is. És akkor oda lehet tenni kontrasztnak az Evernesst, a Paloznaki Jazzpikniket, Ozorát meg a Balaton Soundot, megmutatva, hogy mindegyik más irányba kanyarodott el az ősforrástól. És akkor már miért ne lehetne megemlíteni, hogy van SopronFest meg Strand Fesztivál is. Egy ponton azt érzem, hogy sosem lesz vége, öreg vagyok én már ahhoz is, hogy a mozivászon előtt ülve fesztiválozzak, haza akarok menni.

De – sajnos vagy szerencsére – bizonyos fesztiválok kimaradnak, nem kapnak műsoridőt, nem kerülnek bemutatásra, mert ahhoz a másfél óra duplája vagy triplája sem lenne elég. Valahol meg kellett húzni a határt, meg lett húzva, és nincs is ezzel olyan nagy gond, ez a másfél óra is épp elég pörgős, színes és tartalmas. A végén azért feltűnik Oszkó-Jakab Natália, a Művészetek Völgye, valamint Kádár Tamás, a Sziget újabb korszakának vezetője, és az előadók közül is a fiatalabbak veszik át a terepet. A zenekarok után az egyéni előadókra kerül a fókusz, a rock helyét átveszi a hiphop.

Mivel idén a Bánkitó és a Kolorádó – két Budapesten kívüli, de ízig-vérig budapesti fesztivál – szűnt meg, mivel a Sziget kapcsán is állandóan anyagi nehézségekről hallani, és mivel amúgy is sokan és sokat beszélgetünk a szórakozási szokások átalakulásáról, nem lehet nem arra gondolni, hogy a magyar kultúrának ez a virágzó szegmese a hanyatló korszakába lépett. És itt megint Müller egyik megállapítása ragad meg bennem: nem a fesztiválok vannak válságban, hanem az egész világ. De a film ennél sokkal vidámabb, és nem hiszem, hogy bárkit eltántorítana a fesztiválozástól, sőt.

És neked mi jut eszedbe a fesztiválokról?

Az én ősélményem, vagyis a kapudrogom Győr-Moson-Sopron megyeiként a VOLT Fesztivál volt, aztán szinte az összes fesztiválon megfordultam legalább egyszer-kétszer. Sziget, Művészetek Völgye, SZIN, EFOTT, FEZEN, Pannónia, Hegyalja, Ifitali, Alterába, Fishing on Orfű, Bánkitó, Kolorádó, Tű Fokán, Örvényeshegy, Kerekdomb – úristen, felsorolni is sok. Boldog voltam, hogy láthattam például az R.E.M.-et, és a mai napig fáj, hogy hiába láttam a Blurt, egy másodpercre sem emlékszem belőle. Talán csak a Campus, a Fekete Zaj és az Ördögkatlan maradt ki azok közül, ahova mindig szerettem volna eljutni, de valahogy nem jött össze, és van még néhány, ami sosem érdekelt, a Balaton Sounddal például nem fogunk hiányozni egymásnak.

Szóval a fesztiválozás az én életem legfontosabb szabadságélményei között is ott van. Már jóval a hőskor után szippantott be ez a világ, de néhány évig kimondottan élveztem, még a sátrazás, az undorító mobilvécék és közös zuhanyzók ellenére is, és a por meg a sár sem tartottak vissza. A legnagyobb fesztiválok persze már akkor is túl nagynak tűntek, de a kisebbek közül még sikerült elkapnom örömzenélős, tábortűz körül gitározós, kukák tetején dobolós, ismeretlen társaságokhoz csapódós fesztiválokat. Olyanokat, ahol nem éreztem magam minden másodpercben szimpla fogyasztónak, és ahol még volt valami szerepe a spontaneitásnak, a kiszámíthatatlanságnak, a váratlanságnak.

Az elején még sátram sem volt, csak úgy elindultam, végül is lehet aludni egy domboldalon, egy kocsmában vagy egy vasútállomáson is, vagy jó esetben valaki más sátrában. Egyszerre volt ez kaland, szórakozás és nyaralás. Aztán szelídültek a fogyasztási szokásaim, kényelmesebb is lettem, megöregedett a bennem élő Jack Kerouac, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre ritkábban írom be a naptáramba a fesztiválok dátumát. Azt azért nem mondom, hogy soha többet.

És hogy milyen sztorik jutnak eszembe? Hú, nagyon durvák. Majd a halálos ágyamon elmesélek néhányat.

Borítókép: Illusztráció, a Fesztiválország című filmből / fotó: Juno11