Ha ma ellátogatunk Konstantinápolyba, amit Isztambulként ismer a nyilvánosság, láthatjuk az egykori császárváros maradványait. A városfal, ami 1453-ban végleg megadta magát az ottomán hódításnak, mementóként mutatja az egykori birodalmi központ határait. Látható a Valens császár idején épített akvadukt, ami a város vízellátásának egyik legfontosabb eszköze volt. Áll még Konstantin császár bíbor színű oszlopa, ami a város alapítását jelzi. Felismerhető a hippodrom helye és megcsodálható a város ékköve, egykoron a világ legnagyobb temploma, a Hagia Sophia Bazilika. Ami viszont feltűnően hiányzik: a görög lakosság. Mintha csak Pozsonyban vagy Kolozsváron járnánk, ahol mára már csak a töredékét teszi ki a lakosságnak a magyarság – de a helyzet Isztambulban sokkal drámaibb.
Ennek az oka röviden az Oszmán Birodalom megszűnése utáni hatalmi vákuum, illetve a nacionalizmus megerősödése mind görög, mind török oldalról. Az 1922-ig tartó görög–török háború lezárása az 1923-ban Lausanne-ban aláírt békeszerződés volt, amelynek a keretében lakosságcserét rendeltek el. 1,2 millió, Törökországban élő görögnek és 350-400 000 Görögországban élő töröknek kellett elhagynia az otthonát és elköltözni egy másik országba. A szerződés az etnikai homogenitást célozta, azonban ez a gyakorlatban sokkal inkább volt egy vallási, mintsem nemzetiségi alapú rendezés.
Voltak kivételek mindkét országban, akik politikai, kulturális vagy stratégiai okokból nem kényszerültek elhagyni a szülőföldjüket. Ilyenek voltak többek között az Isztambulban élő görögajkúak, akik számára Lausanne kisebbségi garanciát biztosított, a török állampolgárság megtartását, sőt 1930-ban Atatürk aláírta azt is, hogy a két állam állampolgárai szabadon utazhassanak és telepedhessenek le egymás között. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy számos görögországi görög költözött Konstantinápolyba, házasodott oda s telepedett le ott.
Azonban ezt a török állam szépen lassan, az 1930-as évek második felétől elkezdte egyoldalúan figyelmen kívül hagyni. Ennek egyik látványos jele volt az 1942-ben bevezetett egyszeri vagyon alapú adó, ami a nem muszlimokat sokkal jobban terhelte. Ez röviden azt jelentette, hogy
Ezt később az 1955-ös isztambuli pogrom követte, aminek során több mint 5000 görög kézben lévő ingatlant (házakat, kórházakat, templomokat) támadtak meg. A randalírozásnak több halottja és mintegy ezer sérültje volt. A hatalmas anyagi és emberi károk mellett sok ezren hagyták el a várost és emigráltak Görögországba. Pontos számot nem tudunk, de 1955-ben az Isztambulban lakó görögség lélekszáma megközelítőleg 65 ezer volt – ez a szám csupán öt esztendő alatt 17 ezer fővel csökkent.
1964-ben újfent radikális csökkenés következett, amikor a török állam végképp felrúgta a két állam közti megállapodást, és 12-13 ezer Isztambulban élő görög állampolgárt utasított ki a városból. Mivel ezek az emberek általában vegyes házasságokban éltek, a család is követte őket, ami további 20-30 ezer görög ajkút jelentett. Akik maradtak, ideális túszokká váltak az állam számára, mikor az 1973-as ciprusi válság hatására felforrósodott a konfliktus Törökország és Görögország között. Ezt követően az 1970-es években a görögök számos ingatlanját kobozták el.
Az 1990-es évektől kezdve a város görög ajkú lakossága elöregedett, akik maradtak, többségében vegyes házasságokban élnek, a fiatalok meg nagyrészt elhagyták az országot. A folyamat lassan konszolidálódott az ezredfordulótól kezdve, aminek az volt a kiváltó oka, hogy Törökország megkezdte csatlakozási tárgyalásait az EU-val. Ez a kisebbségi lét stabilizálását elhozta ugyan, de a lakosság lassú fogyását nem állította meg.
Fontos szót ejteni az intézmények legális státuszáról, illetve arról, hogy az hogyan alakult az elmúlt évszázadban. Ennek a leginkább szimbolikus, statisztikákban is látható adata az oktatási intézmények helyzete és száma. Jelenleg 3-4 működő, görög nyelvű oktatási intézmény van a városban, ami a Lausanne-i békeszerződés idejében meghaladta a 100-at. 1926-ban – minden intézményt figyelembe véve – körülbelül 20 ezer diák járt görög nyelvű intézményekbe, ma ez a szám nem éri el az 500-at. Ennek az egyik legjobb példája – gyakorlatban és szimbolikusan is – a legrégibb görög iskola, a Fener negyedben található Nemzet Nagy Iskolája, amit még Konstantinápoly bukása előtt alapított az akkori pátriárka, II. Jenádiosz, és azóta folyamatosan működik, tehát megközelítőleg egy 500 éves intézményről beszélünk. Fennállása óta az idei az első olyan tanév, amikor az iskola nem tudott első évfolyamot indítani. Jelenleg az iskolában tanulók száma 30 fő körül mozog.
Napestig lehetne sorolni azokat az intézményeket, melyek ilyen vagy olyan módon, de jól reprezentálják, miként szorult vissza a görögség az elmúlt durván 100 évben, de ezek mind csak lógnak a levegőben, ha nem beszélünk a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus helyzetéről.
Elöljáróban érdemes tisztázni, mi az a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus. Az Egyház kezdetben helyi közösségek hálózata volt, amelyeken belüli a dogmatikai és egyéb teológiai kérdésekben a zsinat foglalt állást. Ezekből is volt helyi jellegű, illetve tartottak hét egyetemes zsinatot is. Az „első az egyenlők között” Róma volt (amely akkor nem járt együtt jurisztikus elsőbbséggel), de mivel a főváros időközben Konstantinápoly lett, a Konstantinápolyi Patriarchátus mint Új Róma egyenlő státuszt élvezett vele. A birodalom összeszűkülésével, Antiókhia, Alexandria és Jeruzsálem iszlám megszállása, valamint a Nagy Egyházszakadás után Konstantinápoly maradt az ortodox hit utolsó bástyája. Ez ugyan a gyakorlatban soha nem jelentette azt a jellegű jogi elsőbbséget, amit a Római Katolikus Egyházban Róma püspöke betölt, de Konstantinápoly és a pátriárka szerepe ettől függetlenül kitüntetett szereppel bír az ortodox világon belül. Ez magyarázza többek között azt, hogy az Orosz Birodalom legitimitását miért származtatja Moszkvától, azaz a „harmadik Rómától”.
Tehát Konstantinápoly eleste egyszersmind a kereszténységen aratott győzelem szimbóluma is volt. Természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni az Oszmán Birodalom vallási szándékú felfogása és a modern török állam nacionalista törekvései közé, de ahogyan az a Lausanne-t követő lakosságcseréből látható, az etnikai és a vallási kérdést nem lehet külön kezelni.
A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus mint jogi személy ma nem létezik Törökországban. (Hivatalosan nem használhatják az „egyetemes” jelzőt, tehát a jogrendben a pátriárka mindössze a Török Köztársaság görög etnikumú keresztény állampolgárainak vallási vezetőjeként jelenik meg.)
Ebből fakadóan a Patriarchátushoz tartozó vagyontárgyakat nem a Patriarchátus birtokolja, hanem olyan civil szervezetek, amelyek a török állam kezében koncentrálódnak, s amelyeknek a státusát bármikor megváltoztathatják. Ennek talán a legjobb példája a Halki-szigeten működő teológiai szeminárium esete.
Halki (törökül: Heybeliada) szigetén több mint 180 éve alapítottak egy teológiai szemináriumot, ami egészen 1971-ig működött, amikor a Török Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a működését. A döntést éppen azzal indokolták, hogy az alapító Patriarchátus nem számít jogi személynek. A bezárást követően a Patriarchátus kénytelen volt a papnövendékeket külföldre (elsősorban Görögországba) küldeni tanulni, és közülük sokan nem tértek vissza. Azóta számos alkalommal próbáltak nyomást gyakorolni a török államra, hogy megsértik a vallásszabadságot, de az amerikai és európai részről érkező felszólítások és a felemelt mutatóujj a gyakorlatban nem sok változást okoztak.
Az elmúlt bő évtizedben gyönyörű szavakat hallottunk a törökországi kisebbségekről és a vallásszabadságról, miközben időről időre felmerül a szeminárium esetleges újraindításának lehetősége is, legutóbb 2026 őszére vonatkozóan. Ez egészen a mai napig nem eredményezett változást a jogi státusban.
A figyelmes olvasó fejében valószínűleg mostanra megszólalt a vészcsengő, hogy ezt a mintázatot mi már láttuk. Ez abszolút nem véletlen. Az első világháború utáni Európában a nemzeti önrendelkezés és az ebből következő nemzetépítés eszméje együtt jár azzal, hogy a régi világ multietnikumú állapotát fel kellett rúgni. Ezt átélték a törökországi görögök, s átélték a határon túli magyarok is.
Borítókép: Isztambul 1896-ban / forrás: Wikipedia
Bejelentkezés