Jónás | Kenszel Pikcsör, 10. rész

Ennek a cigánytelepnek külön törvényei vannak, magyarázza Macska Jónás, és külön nyelve is van, de ne cigányra gondolj, hanem olyan egyetemesre, öcsém. Ilyen „törvény” például, hogy egy nő és egy férfi nem állnak meg beszélgetni az utcán, mert a féktelen megfigyelők mindjárt elterjesztik, hogy együtt vannak. Vagy az asszony még a férje barátjának a kocsijába sem ül be, nem hagyja, hogy elhozza mondjuk a plázából, mert a féktelen megfigyelők újra támadnak, satöbbi.

A telep szélén lévő irodámban ülünk, ami tulajdonképpen egy romház: a teteje omladozik, sőt a ház végén konkrétan nincs is, és a gerendák is bedőltek az épületbe, a falakból bizonyos helyeken hiányzik a tégla, konkrétan belátni abba a helységbe, amit mi konyhának hívunk. Átmenni néha kávét főzni, vagy ételt melegíteni kész pánikroham. Jónás kávét kortyolva vezet be a telepi élet rejtelmeibe, hatalmas meglepetésemre a nyelv felől kezdi, de ez a hely amúgy is a meglepetések terepe. A hibásan összerakott mondatok itt külön életet élnek, és beépülnek a köznyelvbe, folytatja kicsit elmerengve, akárcsak a hibásan összerakott épületek vagy az igazán lepukkantak, leromosodottak, csak nézz itt körbe.

Nagyon furcsa képződmény ez a telep: két-három utcányi bányászkolónia-romház, utána pár tornácos parasztház, szintén le- és szétrombolva, majd az egész végén egy valahonnan ottmaradt négyemeletes panel. Vagyis régen az lehetett, most már csak az árnyéka, ezt az abszurd épületet, mintha az ufók rakták volna le, egyáltalán nem illik bele képbe, mondhatnám tájidegen, bár a táj kifejezés is erős ezen a helyen. Főleg, hogy a múltkor, mikor éppen Zima nénit látogattam meg, kinézett egy ló a másodikról, konkrétan kidugta a szép sörényes fejét, és esküszöm, olyan volt, mintha rám kacsintott volna. Zima szerint ez a kacsintás valami jót jelent, de nekem kell megfejteni. Azóta sokat gondolkodom rajta.

Egyébként két lomha bolt és egy megroggyant óvoda található a telepen, amit én azért gettónak szoktam nevezni, de Macska Jónás mindig tiltakozik miatta, hogy ezt azért ne csináljam. A boltokat itt mindig a tulajdonosról nevezik el, tehát van Béla Bolt és Mari Bolt, amelyek jóval drágábbak, mint például bent a városközpontban, ami igen meglepő, ráadásul alig lehet pár élelmiszert kapni, azok is valahol a minőség legalján helyezkednek el, de Gyász sör és kisüveges féldeci van bőven.

Az út, nem is tudom, olyan háromszáz éves, már ahol van valami hasonló képződmény, járda nincs. Biztos be voltak rúgva a múlt századelőn, akik ezt a helyet építették, vagy egyszerűen elfelejtették, anno nem volt nagy divatja. Kétoldalt és a házaknak nevezett romok között akkora a gaz, hogy még az űrhajóból is látni, de a fejünk felett elsuhanó utasszállítókból biztosan. Van itt egy légifolyosó, mert állandóan látom a gépeket, bár az is lehet, hogy a telepet mutogatják a magasból, hogy hű bazmeg, ilyet még nem láttatok, és képzeljétek, ott emberek élnek. A Mari Bolt előtt üldögélő hályogszemű nyugdíjasok lázasan integetnek nekik azért.

Szóval a gyomnövények lágyan ráhajolnak az utcán mászkálókra, eltakarják a kiégett autógumit, a szaros pelenkákat, a szétvert fal- és tapétadarabokat még az ötvenes évekből, és egyéb az egyéb nyalánkságot, amit a helyiek és – ez a lényeg – a városból és környékéről erre kószáló illegális szemétlerakók ide helyeznek. Biztosan azt gondolják, mikor erre hajtanak egy búskomor éjszaka, hogy van itt szemét épp elég, elfér még az övék a többi mellé. Nem is érdeke senkinek, hogy levágják a gazt, jól takarja a boltokat a tulajdonosok szerint. Az önkormányzatnak kellene, de a polgármester alig meri kiküldeni ide az embereit, legszívesebben katonákat küldene, de azt mégsem lehet, abból nagy botrány lenne. Ja, és így a szemét sem látszik. Tökéletes.

Macska Jónás szerint a területet már eladták egy cégnek, most azon dolgozik a város, hogy a cigányokat minél előbb elköltöztesse, csak éppen arra nincs semmilyen terve, hogy hová. Az ellehetetlenítésre játszanak, jegyzi meg Macska, arra, hogy magunktól vonuljunk ki innen, nekik mindegy hová, csak lehetőleg jó messzire. Az egyetlen buszjáratot, ami bejött ide, már két éve elvették, egyszerűen nem jár be semmilyen busz. Az embereknek legalább két-három kilométert kell gyalogolniuk a következő megállóig, ami azért a nehezen mozgó nyugdíjasoknak és az iskolába, netán dolgozni siető embereknek elég nehéz. Bár alig van munka Nógrádban, de akkor is.

Ahogy ezt mondja, eszembe jut, hogy mennyiszer láttam már Zima nénit, ahogy húzza maga után a valószínűtlen színű bevásárlókocsiját a főút szélén, közben majdnem elesik a mellette százhússzal elhúzó autók légáramától, a haja értelmetlenül lobog utána. Azt is észrevettem, hogy motyog valamit ilyenkor a bajusza alatt, és ez a látó asszonyt ismerve nem sok jót jelent. És arra is emlékszem, hogyan gúnyolódtunk a romákkal, milyen jól megy nekik, hogy fizetéskor taxival járnak a városszéli Tescóba, és még ők panaszkodnak, de hát persze, hogy taxival mennek, mikor úgy nagy tételben tudnak vásárolni, és különben is, gyalog biztosan több óra lenne az út. Semmi nagyzolás, csak a reménytelen realitás.

Macska azt mondja, neki konkrétan megmondta egy menyétfejű hivatalnok, azért nem segítenek az itt élők ügyes-bajos dolgait megoldani (vannak olyan utcák, ahol például nincs vezetékes víz, a kútról hordják az asszonyok), hogy maguktól menjenek el a telepről, húzzanak el, ahová akarnak, mindenkinek csak nyűg a nyakán az egész bagázs. És gondold el, barátom, mi így élünk: úgy kelünk fel reggel, úgy fekszünk le este, hogy minket senki nem akar látni. Úgy megyünk be a városba, hogy legszívesebben visszazavarnának a margóra, áthúznának, akár egy rossz matekpéldát vagy hibás jelentést. Az átlagember fél és gyűlöl minket, a politikusok talán csak félnek. Legszívesebben lezacskóznák a házainkat, fulladjunk meg alattuk.

Ahogy ezeket hallgatom, anyámtól jön egy kétségbeesett üzenet: „Apád szelleme elhagyott, nem jelenik már meg soha többé.” Búcsúzom Jónástól, de még órákig nem vagyok képes hazamenni.