Én lenni ember, beszélni magyar, menni Prájd, hozom be a kontextusba Domonkos István Kormányeltörésben című versét kicsit átköltve, már csak azért is, mert a címe szépen rímel a mostani a politikai helyzetre, reményre. A vers a vendégmunkásokról (is) szól, direkt rontott nyelven, és én már elég régóta vendégmunkásnak érzem magam a saját hazámban, csak a rontott nyelvet nem én beszélem. Ez megy a fejemben, amíg a főváros felé robog autónk, persze egyikünk sem nyugodt, latolgatjuk az esélyeket, hogy most akkor hol és mikor fognak megtámadni minket, vonulókat a nácik, akik szabadságharcot hirdettek mára, ami sosem jelent jót, és mindig vért jelent. Ha ütni kell, hát ütni kell. Mellettem Eszter lányom ül, én meg arra gondolok közben, ha valaki hozzányúl, esküszöm, megölöm. A ráhangoló hatalmi kommunikációnak hála ilyen mondatok úsznak a kedélyes beszélgetés alatt a tudatunkban.

Ahogy fölérünk, mert mi, vidékiek felmegyünk Pestre, gyorsan beülünk még egy hummuszbárba, amit én először himnuszbárnak olvasok félre, bocsánat. Igazság szerint tüntetés- és felvonulásszűz vagyok, egyrészt tömegiszonyom van, másrészt meg ember-, de a mai nap erre rácáfolni látszik. Ebéd után irány a metró, és máris ott vagyunk a Városháza parkban, ahol gyülekezik a jónép rendesen, és furcsa figurák kettős kereszttel hadonásznak nagyjából huszonöt hálás fotós gyűrűjében. Ők a Mi Hazánk-osok, jegyzi meg a szivárvány-főnixmadár mellettem, amitől rögtön egy Monty Python-filmben érzem magam.

Tamásékkal keresünk egy árnyas gesztenyefát, közben összeismerkedem Zolival, aki elmondása szerint divattervező Londonban. Megdicsérem a szettjét, kicsit olyan, mintha Gandalf Pokolgép-rajongó lenne, de még épp az irónia innenső oldaláról. Eszter pedig egy emberre firkál üzenetet, aki hirdetőoszlopnak van felöltözve, de ez egyáltalán nem biztos. Félóra múlva már alig lehet elférni a téren, az árnyékról lemondok, inkább megpróbálom felkutatni azokat a kétes elemeket, akiket homofób ismerőseim vizualizáltak a kocsmában előző nap. Csalódnom kell: se színpadon kefélő leszbikus lányokat, se egymást pórázon vezető félmeztelen férfiakat nem látok, pedig annyira figyelek, hogy belesajdul a szemgolyóm. Ellenben egy Surda-kalapos férfit igen, aki „A poloskák átteleltek” feliratú pólóban kortyolgatja nyugodtan nehéz sörét. Gondolom ő az ellenpont, bomlasztani jött, vagy majd a csatában lesz valami stratégiai szerepe, ami a hírek szerint az Astoriánál készülődik...