Én lenni ember, beszélni magyar, menni Prájd, hozom be a kontextusba Domonkos István Kormányeltörésben című versét kicsit átköltve, már csak azért is, mert a címe szépen rímel a mostani a politikai helyzetre, reményre. A vers a vendégmunkásokról (is) szól, direkt rontott nyelven, és én már elég régóta vendégmunkásnak érzem magam a saját hazámban, csak a rontott nyelvet nem én beszélem. Ez megy a fejemben, amíg a főváros felé robog autónk, persze egyikünk sem nyugodt, latolgatjuk az esélyeket, hogy most akkor hol és mikor fognak megtámadni minket, vonulókat a nácik, akik szabadságharcot hirdettek mára, ami sosem jelent jót, és mindig vért jelent. Ha ütni kell, hát ütni kell. Mellettem Eszter lányom ül, én meg arra gondolok közben, ha valaki hozzányúl, esküszöm, megölöm. A ráhangoló hatalmi kommunikációnak hála ilyen mondatok úsznak a kedélyes beszélgetés alatt a tudatunkban.
Ahogy fölérünk, mert mi, vidékiek felmegyünk Pestre, gyorsan beülünk még egy hummuszbárba, amit én először himnuszbárnak olvasok félre, bocsánat. Igazság szerint tüntetés- és felvonulásszűz vagyok, egyrészt tömegiszonyom van, másrészt meg ember-, de a mai nap erre rácáfolni látszik. Ebéd után irány a metró, és máris ott vagyunk a Városháza parkban, ahol gyülekezik a jónép rendesen, és furcsa figurák kettős kereszttel hadonásznak nagyjából huszonöt hálás fotós gyűrűjében. Ők a Mi Hazánk-osok, jegyzi meg a szivárvány-főnixmadár mellettem, amitől rögtön egy Monty Python-filmben érzem magam.
Tamásékkal keresünk egy árnyas gesztenyefát, közben összeismerkedem Zolival, aki elmondása szerint divattervező Londonban. Megdicsérem a szettjét, kicsit olyan, mintha Gandalf Pokolgép-rajongó lenne, de még épp az irónia innenső oldaláról. Eszter pedig egy emberre firkál üzenetet, aki hirdetőoszlopnak van felöltözve, de ez egyáltalán nem biztos. Félóra múlva már alig lehet elférni a téren, az árnyékról lemondok, inkább megpróbálom felkutatni azokat a kétes elemeket, akiket homofób ismerőseim vizualizáltak a kocsmában előző nap. Csalódnom kell: se színpadon kefélő leszbikus lányokat, se egymást pórázon vezető félmeztelen férfiakat nem látok, pedig annyira figyelek, hogy belesajdul a szemgolyóm. Ellenben egy Surda-kalapos férfit igen, aki „A poloskák átteleltek” feliratú pólóban kortyolgatja nyugodtan nehéz sörét. Gondolom ő az ellenpont, bomlasztani jött, vagy majd a csatában lesz valami stratégiai szerepe, ami a hírek szerint az Astoriánál készülődik. Kémeink jelentik, hogy a tömeg eleje már ott tart, de mi még meg sem mozdulunk. Ahogy be tudjuk lőni a helyzetünket, nagyjából a vonulók felénél lehetünk, később teljesen elvesztem tér- és időérzékemet.
Azt is megtudjuk, először a rendőrök nem akarták lezárni a forgalmat, mondván, ez egy illegális felvonulás, de tíz perc után belátták, hogy ez így nem lesz jó, vagy leszóltak nekik fentről, végezzék a dolgukat, és engedjék, hogy a vonulók is ugyanezt tegyék. Kis csapatunk cselhez folyamodik: megkerüljük a városházát, és az Astoriánál csatlakozunk rá a tömegre, így sikerül jobb pozícióhoz jutnunk. Mellettem nem messze Steiner Kristóf vonul rajongó-gyűrűben, más celebet nem sikerül beazonosítanom. Elmaradt hát a harc a Betyársereggel, mondom magamnak, akkor majd a Szabadság hídnál lesz az összecsapás, de nemsokára szólnak, hogy le kell kanyarodunk jobbra, így kikerüljük a Szabadság hidat, és az Erzsébet hídon vonulunk majd át, a szervezők ehhez a hadicselhez folyamodtak. Miközben úgy lépegetünk, ahogy mondják, szétnézek: mellettem szelíd nyugdíjas nénik, a másik oldalamon pedig egy munkahelyen szerveződött csapat, plusz egy vicces úriember, „Mi a fasz történik ebben az országban?” táblával, amire rá van pingálva a fasz is szépen, a miniszterelnök fejével. Ennek a mondatnak az árnyékában integetek az egyik arcfelismerő drónnak, tudják csak, kivel van dolguk.
A lányom barátnői közben folyamatosan figyelik a híreket. Megtudjuk, a rendőrség nem engedi le az órák óta toporzékoló nácikat a Szabadság hídról. Sakk-matt, elvéreztek a táblán. Egy pillanatra megsajnálom a derék „spártaiakat”. Szinte látom magam előtt, ahogy ott állnak egész délelőtt talpig feketében és rosszindulatban, elviselik a másik bűztől párolgó Dr. Martens-bakancsát a negyven fokban, és még maroknyi buzi sem jut nekik. Novák Előd helyében feloszlatnám a pártomat, és kiállnék a meleg bőrfejűek jogaiért.
Elgondolkodunk rajta, hogy kiválunk a tömegből megnézni őket, de leteszünk róla, ugyanis pontosan velünk szemben megpillantjuk a kettőskeresztet cipelő „ismerőseinket”. A keresztet cipelő alak megy elől, a másik, egy erősen szakállas alak pedig valószínűleg a Bibliából olvas fel valamilyen nyelven. Látszik rajtuk, teljesen átitatja őket a szent spirituális rasszizmus. Kicsit olyanok, mint egy skandináv művészfilm szereplői, ami egy emberevő keresztény szektáról szól. De meg kell hagyni, háromszázezer emberen átvágni, azért teljesítmény.
Ahogy vonulunk a házak között szimpatizáns angyalok mosolyognak a magasból, integetnek, és mi hangos éljenzéssel, üdvrivalgással köszönjük meg nekik. Isten most a mi oldalunkon áll, jegyzem meg, és hosszan az emberevő keresztények után nézek. Mikor elérjük az Erzsébet hidat, jön a hír, hogy Greta Thunberg is ide tart, amit újabb éljenzéssel vesz tudomásul a nép. Talán ez a második pont, ahol én, az ős cinikus, halványan elérzékenyülök. Nem, nem Greta miatt. Köröttem mindenki tátott szájjal próbálja értelmezni, mennyien is lehetünk, röpködnek a számok hahotázva találgatjuk, mit írhatnak most a szélsőjobbos sajtóban, hogy pár ezren sétáltak egyet Budapesten? Ahogy vidáman fogalmazzuk a szalagcímeket, lefordulunk a hídról, ahol azt hiszem, a Rudas fürdő alkalmazottai és vendégei fogadnak tapssal minket. „Dobjatok le sört”, hangzik el egy udvariatlan kérés, de hál’ istennek nem dobnak. A Mi Hazánk feljelenti a Fideszt, Novákék győzelemként értékelik, hogy megváltozott a menet útvonala. Valaki önkielégítést végzett egy padon. Ezeket nem mi fogalmazzuk, hanem a fantáziadús valóság.
Karácsony Gergely azt mondja a színpadról, mikor odaérünk a Műegyetem térre, hogy „Jó estét Pride, jó estét szerelem! Bocs, de nem úgy néztek ki, mint akik be vannak tiltva.” Ott a pont, és a fityisz. Persze mond még politikai paneleket is, de azok lágyan átúsznak rajtam. Aztán jön szépen sorban a többi beszéd is, Hernádi Judit meghatódva, id. Bush módjára tépi szét az előre megírt szövegét, meg kell mondjam, neki is jól áll ez a gesztus. Nem hallgatok meg mindenkit, oda-vissza járkálok a téren. A drag showt sajnos nem tudom hová tenni, valószínűleg magával a műfajjal vannak gondjaim. Személyes katarzisom akkor teljesedik ki, amikor Pogány Judit József Attila Hazám című versét szavalja, együtt pityergünk a lányommal, megáll az idő egy bűvös pillanatra. Aztán egy kis ugrás, majd könnyeinket Marika for Prezident, azaz Rainer-Micsinyei Nóra mossa le az arcunkról. Vagyis leüvölti, olyan harsányan, hogy majdnem megbillen a Szabadság híd a közelben. Elképzelem, hogy leesik róla szegény Előd, mikor lányos zavarában azt olvassa, hogy a kormány letérdelt a homoszexuálisok előtt. Nagy kép, egy kis embertől. Bödőcs technójára azért tombolunk kicsit, Jézus Krisztus Origót olvas, Ich bin Normal, tucc-tucc, majd később Feldobom a követ, és itt vége.
Hazafelé a kocsiban különös mix megy a fejemben: Orbán dadogós videója, Pogány Judit eszeveszett József Attilája, az ikonikus macskafogós jelenet fideszes politikusokra hangolva, plusz a Carson Coma. Ady Endre alighanem büszke lenne ránk.
Borítókép: Schillinger Gyöngyvér
Bejelentkezés