Háború, ukrán dróntámadások, üzemanyaghiány és romló gazdasági helyzet. Ilyen környezetben fordult rá Oroszország az országgyűlési választásokra. Az nyilván így sem volt kérdés, hogy Vlagyimir Putyin elnök pártja fog nyerni, méghozzá pont akkora arányban, ahogyan azt a Kreml akarja.
A választás, ahol a cél a mozgósítás, és nem a győzelem
Szeptember 18 és 20 között tartották a parlamenti választásokat Oroszországban. A Szövetségi Gyűlés alsóháza, az Állami Duma összes képviselőjét most választották meg, azaz 450 képviselői hely sorsáról „döntöttek” az orosz választók. Az idézőjel indokolt, hiszen a választásokat senki sem tartja demokratikusnak, szabadnak vagy tisztának. Esélyesen maguk a szervezők, azaz a Kreml sem:
„Erre a választásra mindenekelőtt egy személynek van szüksége, ez pedig maga Putyin. Ezzel erősíti meg a saját és az ország által folytatott háború legitimitását, egy olyan időszakban, amikor romlik a közhangulat, és Moszkva sokat aggódik a közvélemény-kutatások miatt” – mondta erről Tatjana Sztanovaja, az R. Politik nevű, orosz fókuszú elemzőcég alapítója, aki a The Wall Street Journalnak nyilatkozott az ügyben.
Azaz Putyin nem valódi demokratikus választást akart, de még csak nem is erősebb legitimitást szeretett volna biztosítani magának. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ez nyugati demokráciákban szokás. A cél sokkal inkább az lehetett, hogy minél magasabb részvételi arányt és választási győzelmet „állítsanak elő”, bármilyen eszközzel. Éppen ezért Putyin, aki korábban általában a háttérben maradt ilyen esetekben, most belevetette magát a kampányba és sok nyilvános szereplést vállalt. A választás előtt például nyilvános tévébeszédet tartott, amelyben többek között ezt mondta:
„Választásotok és döntésetek újra demonstrálni fogja majd, hogy milliók állnak harcosaink mögött, és hogy egy közös értékek, történelmi emlékezet és hazaszeretet által egybeforrt nép vagyunk.”
Emellett, a szavazást Stier Gábor egyfajta „hangulatbarométernek” nevezi: azaz, a Kreml leméri, hogy mekkora fölénnyel tud nyerni, tehát mennyire van (vagy nincsen) belefáradva az orosz lakosság a háborúba.
„Maga a parlamenti választás, ha úgy nézzük, sokkal kevésbé jelentős. Ugyanis nem a választási eredmény maga számít. De még az is elmondható, hogy magának a parlamentnek is kevesebb szerepe van, mint az elnöknek” – emeli ki Bendarzsevszkij Anton kül- és biztonságpolitikai szakértő, aki szerint az orosz rendszerben alapvetően inkább az elnökválasztás fontos. Ám az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója azt is hozzáteszi: „Fontos, hogy azt mutassák, Oroszországban továbbra is demokrácia van.” Oroszországban „irányított demokrácia” működik, vagyis papíron tartanak választásokat, és léteznek ellenzéki pártok, de valójában nem működnek. Putyin számára így minden választás fontos, mert így játszhatja el, hogy a demokratikus intézmények léteznek Oroszországban. Illetve, erősíti meg a WSJ-nek nyilatkozó orosz elemző álláspontját Bendarzsevszkij, az orosz társadalom támogatásának demonstrálása is egy fontos cél. Ezért kellett idén mindenáron magasabb eredményt felmutatni. Ami egyébként sikerült is: 2017-ben 47%, az utolsó békeévben, 2021-ben 51% volt a részvételi arány, idén azonban majdnem elérte a 60%-ot is! A Kreml tehát sikerrel mozgósított – különböző eszközökkel. Az online voksolóknak nyereményeket ígértek, miközben Csecsenföldön Kadirov valószínűleg kevésbé finom eszközökkel ért el ismét Észak-Koreához méltó választási győzelmet.
Bendarzsevszkij szerint egyébként a szavazás nem alkalmas arra a barométerszerepre, amit Stier említett, hiszen a választások nem tiszták. Szerinte a közhangulatról árulkodó valódi mérések nem nyilvánosak. Azonban, szögezi le a szakértő, az orosz lakosság egy része elhiszi a hivatalos narratívát. Illetve a nyugatiak fellépését is megnehezíti, ha formálisan léteznek legitim intézmények. Így Putyin a saját a percepcióját képes valamelyes javítani. Az elemző példaként hozza fel Belarusz és Alexander Lukasenka esetét. Amikor 2020-ban az elnök valójában elbukta a választást, a nyugati világ sokáig páriaként kezelte. Vékony legitimitását csak akkor nyerte vissza, amikor 2025-ben újabb választást tartottak, melyet valódi kihívó híján meg is nyert.
A fő cél tehát a legitimitás demonstrálása és a demokrácia elbábozása. Mindezeken túl a választásnak van még egy, legalább ennyire fontos szerepe, ami részben kötődik utóbbi szerephez. A hatalom trollkodó propagandája ugyanis így azt állíthatja, hogy Oroszország demokratikusabb, mint Ukrajna. Ott ugyanis, mivel az ország jelentős területei állnak megszállás vagy hadműveletek alatt, nem tartanak választást.
„Választást tartunk, nem félünk elindulni rajta. És ugyanezt tanácsolnám mindenkinek, főleg Ukrajnának” – mondta például Putyin nemrégiben.
„A hatalom eredeti stratégiája az volt, hogy a lehető legkevesebbet beszélni a választásról” – magyarázza a számok és a hangulat látszólagos ellentmondását Bendarzsevszkij. Az elemző szerint a megtartott vitákon ráadásul a pártok lényegében mindenben egyetértettek, hiszen a valódi ellenzéket nem engedték indulni. Azonban, néhány héttel a választás előtt volt egy váltás a Kreml részéről. Esni kezdtek ugyanis a részvételüket ígérők arányszámai. Ekkor a stratégia az lett, hogy mégiscsak tematizálni kell a szavazást, és mobilizálni kell legalább a híveket. Végül teljesült a Kreml által deklarált „55-55” cél, azaz 55% fölé került mind a részvétel, mind a hatalom pártjának eredménye.
„Itt alapvetően kétféle stratégia volt, és az utolsó hetekben a második érvényesült” – foglalja össze a történéseket az elemző.
Az esélyesek nyugalmával
A választásokat, ahogyan arra számítani lehetett, papírforma szerint nyerte Vlagyimir Putyin elnök pártja, az Egységes Oroszország. A párt ezúttal 349 helyet szerzett a Dumában. Ez 25 hellyel több, mint korábban, és továbbra is kényelmes, kétharmados többséget jelent a Putyin által kézivezérelt alakulatnak. Sőt, a koalíciós partner (LDPR – Oroszország Liberális Demokrata Pártja), illetve az őket kívülről támogató erők (többek között az „Igazságos Oroszország”) mandátumaival együtt megvan a négyötöd is, amelyet egyébként néhány hely híján a kormánypárt egyedül is megközelített.
Második helyen az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja végzett. Ők 37 helyet szereztek a korábbi 57 helyett. Ez a párt egyébként, hasonlóan Thürmer Gyuláék vágyott szerepéhez a NER alatt, a hatalom „hivatalos ellenzékének” számít. Ugyan néha fogalmaznak meg kritikát – egyes ellenzékiek „taktikusan” még rájuk is szavaznak, mint egyetlen ellenzéki opcióra – valójában inkább a rezsim támaszainak számítanak. Ahogyan a Liberális Demokrata Párt is. A 23 széket szerző harmadik helyezett – neve ellenére – szélsőjobbról támasztja meg az orosz centrális erőteret. Az előző ciklusban egyébként hivatalosan is Putyin koalíciós partnerei voltak. A négy helyet szerző „Igazságos Oroszország” pedig kívülről támogatta a kormányt. Köztük és az LDPR között futott be 19 székkel az Új Emberek Pártja. Ezt a pártot fentebb idézett elemzésében Stier Gábor „szelepnek” nevezi. Ők ugyanis a „rendszerkonform” liberálisok. Hasonlóan a nacionalistákhoz és kommunistákhoz, úgy fogalmaznak meg visszafogott kritikát, hogy az a rendszer lényegét ne érintse.
És ha már liberálisok:
Ők sokáig egyfajta „spontán szelep” voltak: nem kooperáltak a Kremllel, és keményeket mondtak, de annyira kevés támogatóval rendelkeztek, hogy a rezsim békén hagyta őket. Lehetett őket mutogatni mint legálisan működő radikális, rendszerellenes pártot. Amikor azonban az idei választáshoz közeledve népszerűségük nőni kezdett, egy moszkvai bíróság végül eltiltotta őket az indulástól. Ebben valószínűleg segített ez is, hogy a párt nyíltan felvállalta, hogy ellenzi az ukrajnai háborút.
Bendarzsevszkij Anton szerint többféle mérés is van, így pontosan nem lehet megmondani, mekkora eredményt ért volna el a Jabloko. Ám az biztosra vehető, hogy ha nem engedték, akkor indulásuk már veszélyes volt a rezsimre. Hiszen ha csak néhány százalékot értek volna el, nem háborgatták volna őket, ugyanis így lehet demonstrálni, hogy a liberális alternatívára nincs igény az országban. Ami elmondható, hogy a betiltás előtt közvetlenül hirtelen ugrottak 10% fölé, miközben – más jelentések szerint – Putyin pártjának valódi támogatottsága 30% alatti volt.
„A kizárás nagyon jól mutatja, hogy a Jabloko sikeres lett volna. Nemcsak bejutottak volna, de az egyik legjobb eredményt elérő erő lettek volna. Ezért zárták ki őket” – mondja erről Bendarzsevszkij.
„A Kreml célja, hogy teljesen ellehetetlenítse a háborúellenes hangokat a társadalomban. Putyinnak arra kell a választás, hogy a többség illúzióját keltse. Ha mindenki támogatja őt, akkor mindenki a háború mellett van” – jegyezte meg Andrej Kolesnyikov orosz újságíró a The New York Timesnak.
A szintén az amerikai lapnak nyilatkozó Ilya Grashchenkov politikai elemző szerint márpedig ez nem új, Oroszország ugyanis a jelcini érában is „irányított demokrácia” volt. A Kremlt akkor nem liberális, hanem radikális kihívó sokkolta: 1993-ban az első szabad választást a „liberális demokraták”, vagyis az elnökkel akkor még erősen kritikus populista nacionalisták nyerték meg. Ezért már a 90-es években kontrolláló mechanizmusokat építettek ki, hogy Jelcin támogatóinak ne legyen valódi kihívójuk. Hamis tehát a nyugati narratíva, miszerint Jelcin idejében élte volna Oroszország a demokrácia egyfajta fénykorát. Természetesen Putyin alatt a helyzet csak súlyosbodott, mígnem a háború kitörése után érte (éri) el csúcspontját.
Harctéri győzelmek helyett győzelem a szavazófülkében
Putyin népszerűsége a Levada Központ legújabb mérése szerint hat százalékpontot esett az utóbbi időben, igaz, ez így is 74%-ot jelent. 70% szerint azonban mindennek ellenére rossz irányba mennek a dolgok. Ugyanakkor, a társadalom a háború kérdésében is kiénekelni látszik a Kreml kánonjából: 59 százalék már a béketárgyalások megkezdését támogatná, és csak 31 százalék szeretné a harcok folytatását. Ráadásul egyes hírek szerint a Kreml azért akarta megtartani (és megnyerni) a választásokat minél előbb és minél kevesebb zajjal, mert hamarosan nagyarányú kényszersorozásra kerül majd sor.
A számok nem véletlenül olyanok, amilyenek. Oroszország ellentmondásos helyzetben van a háború kapcsán, amely egyrészt egyre inkább anyagháborúvá kezd válni, és természetesen csak a nagyobb és több nyersanyaggal rendelkező Oroszország nyerheti meg hosszú távon. Másrészt az orosz drónok egyre fejlettebbek, és így egyre komolyabban hozzájárulhatnak az ukrán hátország és hadigazdaság felőrléséhez. Harmadrészt viszont az oroszok területi offenzívája évek óta lassú, és egyre több emberveszteséggel jár. Ma már a Kreml csak mérsékelt harctéri sikereket tud felmutatni: inkább reménykednek benne, hogy az ukrán légvédelmi rakéták hiánya miatt télen képesek lesznek előre törni. Ennél is inkább számolnak azzal, hogy a hátország sikeres felőrlésével egy idő után Ukrajna egyszerűen összeomlik. Ez viszont lassú játék. És sok orosz teszi fel a kérdést: van-e értelme a nélkülözésnek és az áldozatnak egy geopolitikai játszma kedvéért? Pláne, ha a fiataljaikat viszik el a háborúba, ami miatt a veszteség még inkább közvetlen.
Putyinnak tehát, miután a harctéren nem képes látványos sikerekre, a belpolitikában kellett győzelmet felmutatnia, hogy helyzetét stabilizálja. Pláne, mert ez utóbbival tudja a morált növelni, valamint a további nélkülözést és áldozatot legitimálni. A New York Times cikke szerint az oroszok 60%-a látja úgy, hogy környezete szorong és feszült, ami rekordszám. A benzinkutakon ellátási problémák vannak. Egyre több dróntámadás éri az orosz hátországot ukrán részről, amelyek demoralizálják a lakosságot. Sokan pedig attól félnek, hogy a Kreml további politikai szigorításokat léptet majd életbe, hogy elejét vegye az elégedetlenségnek. Mindezt úgy, hogy már most is tilos a háborút kritizálni, vagy egyáltalán háborúként beszélni róla: a hivatalos megnevezés ugyanis „különleges katonai művelet”.
Mindkét „fronton” egyre több erőforrás és egyre keményebb kéz szükségeltetik azonban már a puszta a szinten tartáshoz is. Míg Európában a Kreml erkölcsi – és sokszor anyagi – támogatást nyújt az „establishment-ellenes” erőknek, addig Moszkvában a választáson sem hagyja elindulni őket. Mindezen az átlag-orosz nem sokat nyer, azon túl, hogy ha nincs szerencséje, mehet az „orosz világot” védeni egy olyan földön, ahol azért beszélnek oroszul, és akkora kedvvel, amennyire Belfastban angolul. Mindezt mindenképpen érdemes lenne megfontolnia Oroszország és a „többpólusú világ” európai híveinek.
Az orosz választást egyébként érdemes párhuzamba állítani a németországi regionális választásokkal, ahol az – tegyük hozzá, a baloldal által betiltandónak tartott, de be soha nem tiltott – AfD lassan mindenhol köröket ver a mainstream pártjaira. Ami Friedrich Merz kancellári székébe is kerülhet. Mindez egyrészt megint beárazza azt a véleményt, miszerint „nyugaton” igazából „ugyanolyan, vagy rosszabb az elnyomás”, mint Oroszországban. Hiszen Berlinben azért lehet „rettegni” egy AfD-s kancellártól, mert középtávon, reális forgatókönyv. A Kreml viszont nem véletlenül nem retteg „jablokós elnöktől”. (Utoljára Navalnijtől, előtte Nyemcovtól rettegtek. Őket meg is ölték.) Másrészt pedig elgondolkodtató, hogy biztosan jót tesz-e a vérfrissítés, a választói kontroll és a visszajelzés hiánya annak az orosz államiságnak, amelyet Putyin rendszere állítólag védelmez. Amelyik rendszer nem hajlik, az előbb-utóbb törik.
Ceaușescu szerint a „puliszka nem robban” (mégis robbant). Azt azonban már láttuk az orosz történelemben, mi történik, ha a borscsos fazék alól nem engedik ki a gőzt.
Borítókép: Szavazatszámlálók Donyeckben 2026. szeptember 20-án / fotó: STRINGER / AFP
Bejelentkezés