„Ha meg akarjuk érteni, ki volt ő, egy másik korba kell visszamenni, amikor még az egész világot az olaj hajtotta. A sivatagokban cső és acélvárosok nőttek. Elmúlt már az a világ. Elsöpörte a vihar. Már ők maguk is rég elfelejtették, hogy miért, de két hatalmas törzs háborúzni kezdett, és lángba borítottak mindent. De elfogyott az üzemanyag, és összeomlottak, mint a kártyavár. Halált fröcskölő gépeik akadozni kezdtek, aztán leálltak. A vezetőik pedig csak szónokoltak, szónokoltak, szónokoltak, de semmi nem tudta megállítani a lavinát. A világ összeomlott, a városok felrobbantak. A fosztogatás és a rettegés forgószele dühöngött mindenütt. Ember embernek farkasává lett.” (Mad Max 2. – Az országúti harcos, 1982)
Soha ne add fel öt perccel a csoda előtt! – ezzel az örök igazsággal szokták biztatni a felépülni vágyó függőket. Persze, van ebben némi átverés. Hiszen csak utólag, a csoda pillanatában eszmélhetünk rá arra, hogy mit is tettünk öt perccel korábban. Ennek inverz változata az összeomlás előtti utolsó döntésünk felismerése. Már amennyiben, ugye, túléljük azt... „azon az elátkozott helyen”, ahol Max is „megtanult újra élni”. Persze, Európa nem lesz egyből „kietlen pusztaság”, mint Ausztrália a legendás George Miller–Mel Gibson-univerzumban. Ugyanakkor az, hogy az uniós állampolgárok szintjén a szemünk előtt kibontakozó energiaválság milyen gyorsan és erőteljesen érezteti a hatását, az csak attól függ, hogy milyen az egyéni anyagi szintje. A függőség csak rosszabb, ha az ember még szegény is – bár ebben nagy újdonság nincs.
Pusztaságban
Be kell látnunk, hogy
Az iráni terrorrezsim nemcsak a Hormuzi-szorost zárta el, hanem a Perzsa-öböl exportőr államainak energetikai struktúráját is módszeresen lebombázta. Finomítók, gázfeldolgozók, kikötők és LNG-üzemek rongálódtak meg a régióban. A katari Ras Laffan létesítmény – amely a globális LNG-termelés egyötödét adja – exportja például gyakorlatilag megbénult. Emiatt a regionális szereplők (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar vagy az Emírségek) akkor sem tudnák a korábbi szinten ellátni a világot, ha Teherán hirtelen megvilágosodna, és szabad utat engedne a tankereknek, és kiengedné a tankereket a szabad világba.
Ahogy arra Dan Jørgensen energiaügyért felelős uniós biztos is rámutatott, „ez hosszú válság lesz, az energiaárak nagyon hosszú ideig magasabbak lesznek, (...) arra számítunk, hogy ez a következő hetekben még rosszabb lesz”. Hogy kivételesen nem a levegőbe beszélt egy random uniós biztos, azt megerősítette a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) is. Arra figyelmeztet az IEA, hogy a közel-keleti ellátási zavarok 2026 áprilisában kezdik csak érdemben érinteni Európát (nesze, neked Tisza-kormány!). Ez azt jelenti, hogy amíg márciusban is már több mint 12 millió hordó olaj esett ki, áprilisban ennek duplája várható. A helyzetet az IEA vezetője a modern történelem legsúlyosabb energiapiaci sokkjai közé sorolta. Szinte hihetetlen, de az Európai Bizottság adatai szerint az Ukrajnát is finanszírozó Unióban 2026 eleje óta a gázárak 70, az olajárak 60 százalékkal emelkedtek, míg az EU importszámlája körülbelül 14 milliárd euróval nőtt. Keleten a helyzet pedig fokozódik, Ázsiában már üzemanyag-korlátozásokat és termeléscsökkentést jelentettek be, ami tovább szűkíti az európai lehetőségeket.
Egyébként, ha már szóba jött a Tisza, az olajipari óriás, a Shell vezérigazgatója, Wael Sawan már március 25-én egy texasi iparági konferencián leszögezte, Európa üzemanyaghiánnyal szembesülhet nagyon rövid időn belül, és már április végén vagy májusban energia- és üzemanyag-racionalizálásra, hiánygazdálkodásra kerülhet sor. Sawan szerint a krízis Ázsiából indult, ahol a gázolaj és a repülőgép-üzemanyag ára már a konfliktus kezdetén megduplázódott, és a nyári autózási szezon közeledtével a benzinellátás is kritikus nyomás alá kerül Európában és az Egyesült Államokban. Tehát a válság már most sem állt meg az árak emelkedésénél, és (kis képzavarral élve) Keleten már a fizikai hiány árnyéka is megjelent.
Jellemző, hogy az IEA egyébként két csoportra osztotta az energiasokkra eddig adott országonkénti válaszokat, az egyik a fogyasztáscsökkentő intézkedések (például távmunka, közlekedési korlátozások), a másik a fogyasztóvédő intézkedések (például ársapka, adócsökkentés, támogatás). Az pedig már szinte teljes mértékben Orbán Viktor kottája szerint történik, hogy március 3-án a Bloomberg megírta, Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Ausztria pénzügyminiszterei közös levélben sürgették Wopke Hoekstra uniós biztost, hogy Brüsszel adóztassa meg az energetikai vállalatok háborúhoz köthető rendkívüli profitját, és ezzel enyhítse a lakossági és gazdasági terheket. Ez veszélyes, ugye?!
Világnézettől függetlenül, abban már nincs vita, hogy
Ugyanakkor, míg a 2021–2022-es energiaválságot elsősorban az orosz–ukrán háború kitörése, a posztpandémiás keresleti sokk, valamint az európai kontinens keleti határain kialakult geopolitikai átrendeződés határozta meg, a 2026-os krízis gyökerei globálisabbak, mechanizmusai pedig lényegesen összetettebbek. A most tetőző sokkhatás két, egymástól földrajzilag távol eső, ám gazdaságilag és logisztikailag igazából szorosan összefüggő geopolitikai törésvonal mentén alakult ki – kiút nélküli háború zajlik Irán és Ukrajna területén.
Go get your own oil!
Felrobbant ez a dupla dinamit, és
Annak ellenére, hogy a 2022-es események hatására a kontinens tagállamai jelentősen átalakították földgáz- és kőolajbeszerzési forrásaikat – nagyrészt a vezetékes orosz importot amerikai és közel-keleti cseppfolyósított földgázra (LNG) cserélve –, az alapvető makrogazdasági probléma nem szűnt meg.
Így az uniós döntéshozóknak most egyszerre kellene kezelniük a visszatérő, energiaköltségek által vezérelt inflációt (divatosan: fosszilflációt), megállítaniuk a feldolgozóipar versenyképességének drasztikus romlását, valamint fenntartaniuk a fizikai ellátásbiztonságot. Mindezt úgy, hogy közben a 2050-es klímasemlegességi célkitűzések megvalósíthatósága is egyre nagyobb politikai és társadalmi nyomás alá kerül (mínusz Greta Thunberg). Azaz, a fosszilis energiahordozóktól való importfüggőség megmaradt, csupán földrajzilag és logisztikailag rendeződött át. Ahogy az elemzések rámutatnak, az orosz gázról az LNG-re való áttérés megszüntette ugyan Moszkva zsaroló potenciálját, de cserébe Európát a globális piaci volatilitásnak és az ázsiai piacokkal folytatott árháborúnak szolgáltatta ki.
Ez pedig legalább olyan kemény terep, mint az elaknásított Hormuzi-szoros. Itt egy példa: bár az Európai Unió közvetlen fizikai kitettsége a közel-keleti importnak a teljes energiamixen belül viszonylag alacsony – például az európai LNG-import mintegy 10 százaléka érkezik Katarból –, az árupiacok integráltsága miatt a globális ársokk mégis elkerülhetetlen volt. Az olaj és az LNG a globális piacok, így a Hormuzi-szoros bármilyen blokádja a fizikai import mértékétől függetlenül sújtja az európai fogyasztókat. Még úgy is, hogy a katari LNG-vel szembeni uniós kitettség rendkívül aszimmetrikus. Egyes tagállamokban, mint például Olaszországban és Belgiumban, az átlagnál jóval magasabb, 36, illetve 24 százalékos a függőség.
A jövő is baljós, hiszen elindult a cseppfolyósított földgázért folytatott globális licitháború. Mivel a közel-keleti forrásokhoz hozzáférni képtelen, és az energiabiztonságukat féltő ázsiai szuperhatalmak (Japán, Dél-Korea, Kína, India) kénytelenek voltak azonnal alternatív források után nézni a spot piacokon, brutális verseny alakult ki az elérhető rakományokért. Ennek eredményeként az Egyesült Államokból származó LNG-szállítmányok ázsiai exportja 2026 márciusában több mint kétszeresére nőtt az előző hónaphoz képest, történelmi rekordot döntve (voltak olyan tankerek, amelyek a nyílt vízen fordultak Európa helyett Ázsia felé). Ez a kereslet-átrendeződés lényegében megfosztotta Európát attól a biztonsági hálótól, amelyet az elmúlt években a rugalmas amerikai LNG-szállítmányok jelentettek.
Washington ezzel egyértelműsítette, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó automatikusan garantálni az európai energiabiztonságot, és elvárja a szövetségesektől, hogy saját maguk gondoskodjanak a Hormuzi-szoroshoz hasonló kritikus útvonalak védelméről.
5 (öt!) perccel az összeomlás előtt!
Jelen cikkben nem foglalkozom a napi piaci árváltozásokkal, hiszen nehéz azt követni (Németországban könnyű, mert április 1-jétől a töltőállomások naponta csak egyetlen alkalommal, pontban délben emelhetik a benzin és a gázolaj árát), illetve félreteszem – a cikk végére, tanulságként – az egyre súlyosbodó ukrán–magyar szembenállást, ugyanakkor szeretnék rámutatni egy másik szempontra. Ugyanis az energiaársokk már most radikálisan átírta a kontinens makrogazdasági prognózisait. Míg az év elején, február 28. előtt a pénzügyi piacok még stabil dezinflációs pályával és az Európai Központi Bank (EKB) kamatcsökkentési ciklusának folytatásával számoltak, a közel-keleti konfliktus és a magyar–szlovák ellenállás visszahozták a stagflációs félelmeket.
Közgazdászok és elemzőintézetek – köztük az IMF és a BNP Paribas – kiterjedt összehasonlításokat végeztek a 2022-es és a 2026-os energiasokkok természete között. A BNP Paribas hatpontos elemzése például rámutatott, hogy amíg 2022-ben a globális ellátási láncok a koronavírus-járvány utáni helyreállás miatt eleve feszítettek voltak, a kereslet pedig mesterségesen magas volt, ezzel szemben 2026 elején a maginfláció (energia nélkül) már lefelé mutató tendenciát mutatott. Így a „sokk jellege jobb és rosszabb is egyszerre, mint 2022-ben”. Az elemzők szerint az már jó hír, hogy az abszolút árszintek nem érték el a 2022-es történelmi csúcsokat (például a 345 eurós gázárat vagy az inflációval kiigazított 140 dolláros olajárat). Az viszont kifejezetten rossz, hogy a relatív (százalékos) árugrás heteken belül rendkívül magas volt (plusz 50-60 százalék), és ami ennél is fontosabb: a vállalatok árazási ereje a korábbi válságok és a kimerült tartalékok miatt 2026-ra drasztikusan lecsökkent. A fogyasztók sokkal érzékenyebben, azonnal reagálnak az áremelkedésekre. Ismét drámai az építőanyag-ipar helyzete is. Az energiaintenzív ágazatokban, mint a cement-, beton- és téglagyártás (amelyek a fosszilis energiahordozóknak való kitettségüket tekintve alig változtak 2022 óta), a gyártók nettó 18 százaléka már most jelezte, hogy a következő három hónapban kénytelen lesz emelni az eladási árait. Ez a legmagasabb arány az elmúlt három év bizottsági felmérésben, ami az építőipari költségek masszív megugrását és a volumenek csökkenését vetíti előre.
Az eurózóna inflációja 2026 márciusában elérte a 2,5 százalékot, ismételten meghaladva az EKB 2 százalékos célkitűzését. Ralph Solveen, a Commerzbank elemzője szerint a mutató hamarosan 3 százalék környékén állandósulhat, de további geopolitikai eszkaláció esetén a 4 százalékos szint és a magasabb élelmiszer-infláció is reális forgatókönyv. Ez a jelenség hozta el tehát a fosszilfláció korszakát – az importált fosszilis tüzelőanyagok ársokkjai által vezérelt makacs inflációt. Frank Elderson, az EKB Igazgatóságának tagja egy április 7-i publikációjában pedig már rámutatott a központi bank feloldhatatlannak tűnő dilemmájára is. Ahogy nálunk Varga Mihály jegybankelnöknek, az EKB-nek is az elsődleges mandátuma az árstabilitás fenntartása. Azonban az energiafüggőségből fakadó külső kínálati sokkok kezelése hagyományos monetáris eszközökkel szinte lehetetlen.
Ha az EKB a kamatlábak agresszív emelésével (monetáris szigorítás) próbálja letörni a fosszilflációt, azzal tovább fojtogatja a már amúgy is szenvedő ipari szektort, és mély recesszióba taszítja a gazdaságot. Ha viszont az EKB a gazdasági növekedés támogatása érdekében lazít a monetáris politikán (kamatcsökkentés), akkor fennáll a veszélye, hogy az ideiglenes ársokk másodkörös hatásokon keresztül (például bér-ár spirál) tartósan beépül az inflációs várakozásokba.
Amíg a fenti dilemmán lamentálnak az okosok, mi maradjunk a mindennapoknál, ugyanis
Az eurózóna ipari termelése már 2026 januárjában (még a krízis kirobbanása előtt) 1,2 százalékos éves csökkenést mutatott, a kumulált visszaesés pedig elérte a 4,2 százalékot a koronavírus és a 2022-es háború előtti szintekhez képest, ami a kapacitások tartós leépülésére, nem csupán hatékonyságnövelésre utal. A Deutsche Bank az eurózóna 2026-os GDP-növekedési előrejelzését a korábbi 1,1 százalékról a recesszió-közeli 0,5 százalékra, míg az EKB saját szakértői stábja az optimista 1,2 százalékról 0,9 százalékra vágta vissza.
Kész szerencse, hogy már nincsenek pénteki klímatüntetések, ugyanis a gázpiaci pánik és a villamosenergia-ellátás összeomlásától, a blackouttól való mély félelem számos gazdaságot arra kényszerített, hogy feladja, felülvizsgálja vagy jelentősen elhalassza a széntüzelésű erőművek kivezetésére vonatkozó, korábban gránitba vésett vállalásait. A fosszilis visszarendeződés a válság leglátványosabb klímapolitikai áldozata. Olaszország például hivatalosan is bejelentette, hogy az eredeti tervekkel ellentétben jelentősen, 2038-ig kitolja a szénerőműveinek végső leállítását, mivel a földgáz túlzott, 89 százalékos ármeghatározó szerepe miatt a rendszer nem bírna el még egy stabil alaperőművi kapacitáskiesést. Németország gazdasági minisztere, Katherina Reiche is elismerte, hogy az atomerőművek korábbi, ideológiailag vezérelt leállítása hatalmas stratégiai hiba volt, amely jelentősen növelte az ország sérülékenységét. Berlin meg is kezdte a stratégiai tartalékban tartott szénerőművei azonnali reaktiválásának felülvizsgálatát, hogy stabilizálja a hálózatot az áprilisi, májusi kritikus hónapokban. Sőt, a globális tendenciát erősítette Dél-Korea is, és meghosszabbította három, idén bezárásra ítélt szénerőművének élettartamát.
Embernek farkasa
A régiónk eseményei,
A Barátság-vezeték, illetve a magyar földgázexport leállítása, valamint a magyarkanizsai robbanóanyagok körüli dezinformációs háború rávilágít, hogy a fizikai csővezetékeken keresztüli ellátás kora – a geopolitikai kiszolgáltatottság miatt – lejárt. Az útvonalak katonai biztosítása elengedhetetlennek tűnik, de lám, önmagában még ez is elégtelen az uniós ellátásbiztonság garantálásához.
Nekünk meg marad egy üzenet 1982-ből: „rémlik, hogy hatalmas káosz lett úrrá a földön. Összetört álmok, feldúlt föld. És emlékszem az országúti harcosra, a férfira, akit Maxnek hívtak.” De ki lesz az igazi Mad Max?
Borítókép: A Mad Max 2 című film jelenete / fotó: Photo12.com - Collection Cinema / Photo12 via AFP
Bejelentkezés