Hallgasd meg!
Minden, ami új, szenvedélyesen érdekelte, hatalmas intellektuális türelmetlenség vitte előre, vitte tévutakra és fontos belátásokhoz, tette fontos közvetítővé, ez sodorta magával folyvást azokat, akik hallgatták, hallgattak rá, a gondolkodás sebessége, áradása és szenvedélye. Ez tette annyira vonzóvá és olykor nehezen viselhetővé. A folyton változó világot mindig azonnal megérteni, ez a késztetése volt jó és rossz egyszerre, és közben így is, meg úgy is igazán lenyűgöző benne. Nagyon lehetett szeretni emiatt azt, amit mondott, és ugyanakkor és ugyanannyira bosszankodni is rajta.
Elsősorban az avantgárd kutatójaként kezdte, és elsősorban a múzeum és a közösségi emlékezet kutatójaként fejezte be pályáját, ha tetszik, a jövőtől a múlthoz vezetett az útja (bár ez a kép leegyszerűsítő, mindig rengeteg dolog érdekelte egyszerre). A képzőművészettől és a színháztól a médiatudomány felé, onnan tovább a reprezentációhoz, a múlt tudatos és öntudatlan társadalmi használatához, az emlékezethez. És ez az út, a jövőtől a múlt felé, összefüggött személyes élettörténetével, amelyet egyre nyíltabban, az utolsó tizenöt évben megrendítő őszinteséggel írt bele a munkáiba. Épp akkor, amikor végképp megszabadult intellektuális fölényességétől, amelyet valamiféle, kicsit hóbortos, de annál kedvesebb gyengédség, figyelem váltott fel.
Mert intellektuális gőgje mentségére legyen mondva, nagyon okos volt, ez látszott már a ’80-as évektől, a pályája legelejétől fogva. Amikor – bár állni látszék az idő – valójában szaladt, hatalmas, a világot látszólag kinyitó, látszólag jó irányú, sok várakozást beteljesítő változások felé. És neki is a ’90-es évek volt bizonyos értelemben a legfényesebb időszaka, akkor állt mondandója a figyelem középpontjában, akkor vált kivételesen fontos felsőoktatási intézményszervezővé, a média és kommunikációtudomány intézményesítőjévé Magyarországon, az Origo egyik kezdeményezőjévé, megalapítása előkészítőjévé, a születő online sajtó jelentőségének első értőjévé, akkor volt otthon valamelyest a kor nagyvállalati világában és bölcsészet és társadalomtudományában is, az egyetemen és a távközlési piacon.
Akkor még meglévő intellektuális gőgjénél mindig is erősebb volt világmegértő intellektuális szenvedélye, a közízlést pofonütő, leszaró radikális avantgárd kutatójaként ő emelt szót Zámbó Jimmyért mint vizsgálatra nagyon is méltó kulturális jelenségért, akinek banális és giccses szövegei kifejezik, megszólaltatják százezrek frusztrációit és reményeit, olyan százezrekét, akik a honfitársaink. És így vett tudomást ő is – mint rajta kívül Tamás Gáspár Miklós – már akkoriban „a rendszerváltás veszteseiről”. Ha semmi...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.