Több mint ötven év szünet után a mozik ismét műsorra tűzték a Pink Floydnak a későbbiek fényében szinte obskúrusnak ható koncertfelvételét, ami az ókori romváros, Pompeji amfiteátrumában készült.
A Pink Floydot mindig is körbevette valami gyanús megfellebbezhetetlenség, együtt intézményesült korának hasonló státuszú zenekaraival. Ami a korára és az utókorra való hatását illeti, a megfellebbezhetetlenségben semmi gyanús nincs, inkább csak idejétmúlt, a Live at Pompeii – MCMLXXII pedig sok más mellett azért is érdekes, mert egy olyan zenekart mutat meg, ami még nem érkezett be, hanem ott áll szupersztárság kapujában, nem pusztán emberi, de legalább ennyire zenei értelemben.
A Live at Pompeii-t eredetileg 1972-ben mutatták be majd két évvel később kezdték el játszani a mozik, de a The Dark Side of The Moon sikere folytán gyorsan átlépett rajta az idő. Közel harminc évvel később, 2002-ben jelent meg a rendezői változat, annak tájékán kapott egy erős frissítést az eleve kultikus státusza, annak ellenére, hogy itt vált igazán nyilvánvalóvá, mennyire rosszul öregedett a rendező, Adrian Maben vizuális koncepciója.
Maben 1971-ben kereste meg a zenekart. Az eredeti ötlet az volt, hogy avantgarde festők műveit kombinálják a Pink Floyd zenéjével, de ez már annak idején is elcsépeltnek tűnt, végül egy véletlen folytán (Maben az elveszett pénztárcáját ment vissza keresni az amfiteátrumhoz) találta meg a kulcsot a filmhez. Egy koncert nézők nélkül egy ókori amfiteátrumban. A romvárosról és az azt elpusztító vulkánról készült betétek ugyan tompítanak a koncert nyers erején, de csak a rendezői változat téveszti el az arányokat, az viszont világos, hogy ezek a betétek nem tesznek hozzá sokat a filmhez.
Annál inkább a stúdióban, a The Dark Side of The Moon rögzítése idején készült felvételek, amik nem szupersztárokat, csak négy teljesen betépett fiatalt mutatnak, akik szeretnének sok pénzt keresni (We’re only in it for the money), és akik mai mércével korlátlan időt és meglehetősen sok erőforrást kaptak arra, hogy szabadon kísérletezzenek azokkal az eszközökkel, amiket képesek voltak uralni – ahogy ezt hangsúlyozzák is az interjúkban –, és amik nélkül nem is juthattak volna ilyen magasságokba. A stúdió hangszerként való használatát nem a Floyd, talán nem is a Beatles kezdte el, de a technológiai fejlődés a hetvenes évek első felére jutott el odáig, hogy megágyazzon egy szintlépésnek a könnyűzenében.
Az új kiadáshoz az eredeti 35 milliméteres negatívot javították fel, a vizuális oldal tényleg új életre kelt, a hangzást ellenben biztosan nem a Lurdy Mozihoz optimalizálták. A maga idejében is tisztességesen, bár markáns karakter nélkül megszólaló felvétel a vetítésen némileg szenvedett a túlvezérelt alsó regiszterektől, azért bőven élvezhető volt, viszont nagyon kíváncsi lettem volna Steven Wilson változatára nagy vászonra vetített képpel megtámogatva.
Az, hogy remastert Wilsonra bízták, a legkevésbé sem meglepő. Gyakorlatilag nem találni olyan épkézláb újrakiadást a progresszív rock terén az elmúlt bő tíz évből, ami ne viselné az ő keze nyomát, legalábbis, ami a legfontosabb zenekarokat illeti. Volt, aminél csodát művelt: a King Crimson Lizard című albumának felújított változata egy olyan radikálisan új olvasata az eredetinek, ami messze túlmegy az ilyenkor szokásos kereteken, de Wilson munkássága egyébként is egy önálló minőséget jelent, ami a megszólalást illeti (és most a zenei munkásságának a tárgyalásába nem megyünk bele), mindig pontos arányokkal, markáns dinamikával, de a továbbra is túl gyakori kompresszáltság nélkül. A YouTube-on elérhető kedvcsinálók alapján, ha nem is szignifikáns a változás, de nem egy üres térben, egymástól elválasztva szólalnak meg egyes hangszerek, sokkal organikusabb lett az összkép, helyenként a harapósság rovására, de ez már csak szőrszálhasogatás.
A Lurdy Mozi székei kellemesen süppedősek, külön öröm, hogy nem kell jórészt teljesen érdektelen filmek előzetesét nézni a kezdés előtt, helyettük nagyjából tíz másodperces reklámok mennek néhány percig, de a mozi rendszerint azzal kezdődik, hogy próbálják valamivel elvenni a néző kedvét.
A koncertet a két részre bontott Echoes foglalta keretbe. A dal a Nothing munkacímet viselő ötletkollekcióból nőtte ki magát, bizonyos szempontból a Pink Floyd experimentális/átmeneti időszakának csúcsdarabja. Bár az én szívem mindig az Atom Heart Mother címadója felé fog húzni, az Echoes valóban egy érettebb, koherens darab. Abból a szempontból mindenképpen kulcsdarabnak tekinthető, hogy zenekar elért vele egy határhoz, ahonnan fordulhattak volna egy még experimentálisabb irányba, de a Pink Floyd soha nem próbált átlendülni a zene határain, ők inkább a popzenei formulák határainak feszegetésében voltak érdekeltek.
A film egy rentábilisan működő, de egyelőre csak kultikus státuszban lévő zenekart mutat be, amelynek fogalma sincs, minek a határán kapja el őket Maben és a stábja. A korai Syd Barrett-korszakot követően a Pink Floyd furcsa megfoghatatlanságban lebegett, a saját zenei világukat fedezték föl, lakták be éppen. A technológia fejlődése nélkül persze mindez elképzelhetetlen lett volna, de ez nem csak a Pink Floydra igaz. Fúziós jazz sem lett volna a korszakban föltűnő billentyűs hangszerek nélkül, a progresszív rocknak nevezett zsáner sem jut messzebb az embrionális stációnál, de idecitálható a krautrock is. A zenekar tagjai, elsősorban Roger Waters pedig azt ecsetelik az EMI stúdiójában, az Abbey Roadon készült felvételeken, hogy ők képesek használni ezeket a hangszereket, uralni őket. Ez a kiszólás részben nyilván a kritikusoknak szól, de legalább ennyire fontos, hogy a kor kontextusában kell értelmezni, hogy ne hallatsszon teljes süketelésnek.
A koncert programját gyakorlatilag a korabeli Floyd-bulik gerincét jelentő dalok alkotják, két merüléssel (A Saucerful Of Secrets, Set the Controls for the Heart of the Sun) a Syd Barrett-korszakba, bár a két említett darabhoz Barrettnek már nem volt érdemi köze. Az 1971-es Meddle-t három dal is megidézi, köztük a koncert csúcsát jelentő One of These Days, ami alatt a kamera végig a dobost, Nick Mason-t veszi, a többi kamera felvétele ugyanis elveszett, legalábbis a visszaemlékezések szerint. Dramaturgiailag is nagyon a helyén van ez a néhány perc.
A Pink Floyd jelentőségét illetően felesleges halmozni a jelzőket, főleg annak fényében, hogy jelen állás szerint nem látszik, honnan lenne érdemi utánpótlása a rajongói bázisnak, az pedig megnyugtató, hogy mintha az igény is lassan megszűnne az elérhetetlen magasságokban létező zenekarokra, de ezt természetesen felesleges lenne leszűkíteni a zenére.
A Live at Pompeii-hez hasonló, némi túlzással historikus felvételek inkább csak kísérletek a múlt bizonyos szeleteinek restaurálására, de a kísérletek sikere vagy kudarca semmilyen arányban nem áll az ilyen felvételek élvezeti értékével. A Pink Floyd lehet idejétmúlt, de rossz nem.
A film trailere:
Bejelentkezés