A választásokkal ellentétben egy közvélemény-kutatásnál nem követelhetjük a kérdezőbiztosnak adott válaszok nyilvános újraszámolását, sem a kutatás megismétlését. Nincs helyi és országos Közvéleménykutatási Bizottság, akihez fellebbezhetünk, ha csalást gyanítunk. Akkor mit tehetünk, ha megbundázott kutatásról, cinkelt kérdőívekről hallunk? Hát, nem sokat.

„Amikor Magyarországon a kormánypárti kutatóintézetek és a nem kormánypárti kutatóintézetek egyes számai között 10-15 százalékpontos különbség van, akkor én kénytelen vagyok önöknek azt mondani, hogy ez így nagyon nem kerek, itt valami bűzlik. Valaki csal, valaki hazudik. Hogy ki csal, ki manipulál, én ezt önöknek nem tudom megmondani. Egyszerűen azért nem, mert én nem végzek közvélemény-kutatást, nincs rálátásom az adatbázisokra, nincs rálátásom arra, hogy a mintavételek mennyire pontosak. Tehát nem szeretnék senkit vádolni, de nekem eléggé büdös, hogy ekkora különbségek vannak” – fogalmazott nemrég Nagy Attila Tibor politikai elemző.

Azt, hogy ki csal, manipulál vagy hazudik, én se tudom megmondani. A szekértáboros buboréklakóknak ez könnyű: ők tudják, hogy ilyet csak az ellenfél tehet. Amennyiben pedig az övéikről derülne ki ilyesmi, azt is letagadnák. Vagy kidumálnák, hogy mivel itt a Nemzet Sorsa és/vagy a Demokrácia Helyreállítása forog kockán, nem akadhatunk fenn holmi bagatell módszertani eltéréseken.

Engem viszont (s azt gondolom, nem vagyok egyedül) ciklusoktól, rendszerektől, pártoktól és kutatócégektől függetlenül érdekel az igazság: sáros-e valaki? S ha igen, vajon ki? Ennek tisztázásához fel kell tenni a kérdést: miért csalna tudatosan a politikai tartalmú felmérésekben egy közvélemény-kutató? Nyilván azért, mert valamilyen anyagi vagy ideológiai érdeke fűződik ahhoz, hogy az egyik párt a kutatásokban jobban, a másik rosszabbul álljon a valódi támogatottságánál. 

Hol a füstölgő puskacső?

Ha füstölgő puskacsővel nem is tudok szolgálni, a potenciális indítékként szolgáló elfogultság, részrehajlás gyanúját már húsz éve szóvá tettem. (Egy olyan cikkben, amelyet linkelni nem tudok, mert csak az Arcanum őrzi.) 2004 augusztusában, az MSZP–SZDSZ-kormány idején a Népszavában idéztem egy közvélemény-kutatási szaktekintélyt, aki az 1998-as választási kampány idején egy szakmai tanácskozáson „érdes stílusban bírálta Hann Endrét, Levendel Ádámot és Kolosi Tamást. Hannt azért, mert az 1994-es választások két fordulója között a Medián úgymond gyors felméréssel legitimálta az SZDSZ koalícióba vonulását, Levendelt, mert az MSZP választmányi ülésén a politológia talajára tévedve számolt be eredményekről és esélyekről, Kolosit pedig, mert a Fidesz egyik tanácsadó testületének, a bölcsek tanácsának a tagja”. Ahogy 2004-ben megírtam: karakán dolognak, egy függetlenségre törekvő kutató őszinte kifakadásának tartottam ezeket a mondatokat. Aki a közvélemény feltárójaként a politikai elkötelezettségnek még a látszatát is kerülni akarja. Annál nagyobb volt a megrökönyödésem, amikor azt olvastam: a Millennium Intézet 15 milliós támogatást kapott a Fidesz által létrehozott Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványtól. 

A Millennium Intézet Alapítvány akkori kuratóriumi elnöke Manchin Róbert, aki egyben a Magyar Gallup Intézet és a Gallup Europe Nemzetközi Kutatási és Oktatási Központ igazgatója, a világhírű cég Kelet-Közép-Európában folyó kutatási projektjeinek irányítója volt. Ahogy akkor leírtam, már az is elég pikáns dolog, hogy egy függetlenségére kényes társadalom- és politikakutató vállalat csúcsvezetője összeférhetetlenség-gyanús szituációt teremt azzal, hogy tisztséget vállal egy párttámogatású testületben.

De igazán kellemetlenné attól vált ez a tény, hogy 1998-ban épp Manchin Róbert volt, aki azon a bizonyos tanácskozáson purifikátori kíméletlenséggel esett kollégáinak, szemükre hányva tényleges vagy lehetséges politikai kötődéseiket. Innentől kezdve logikusan jön a kérdés, amit 2004-ben feltettem: hogyan is állunk a függetlenséggel és a régebben oly határozottan képviselt elvekkel? Ráadásul ez a pártalapítványi kapcsolat sokkal nyilvánvalóbb, mint egyik-másik példa, amit korábban Manchin hozott fel kollégái ellen. Válasz persze nem jött.

S a helyzet azóta – mint az Nagy Attila Tibor szavaiból is kiderül – nem jobb, sőt sokkal rosszabb lett. A ’90-es években (ahogy az Manchin Róbert idézett bírálatából is kiderül) még ciki volt, ha egy közvélemény-kutató cég vezetője akárcsak olyan látszatba keveredett, hogy valamelyik párthoz húz. Hogy ez megváltozott, annak egyik legordítóbb jele volt, hogy 2004-ben már az is elfogadott pártalapítványi támogatást, aki korábban ennél kevesebbért is betámadta a kollégáit.

Ön szerint kiugorjon Horthy Miklós a háborúból?

Ma pedig már a látszat sem számít: mindenki tudja, melyik intézet kormánypárti, s mely cég ellenzéki. Még ha nem is vallják be, ez gyakorlatilag nyílt titok. Persze feltehetnénk a kérdést: és akkor mi van? Attól, hogy valaki kötődik valamely párthoz, illetve akár támogatást, megbízást fogad el tőle, abból még nem következik, hogy az érdekükben kutatást hamisít. Egyetértek, mert e téren inkább vagyok oknyomozó, mint publicista. Nem elég a gyanú, a látszat, a politikai stigma: bizonyíték kell. Tudom, hogy a különböző szekértábor-buborékok lakói mindent kinéznek a velük szembenállókból.

De mégis óvnám attól a közönséget, hogy kizárólag pártszimpátiájuk miatt csalónak, bűnözőnek kiáltsuk ki bármelyik oldal „udvari kutatóit”. Ámbár én maximálisan egyetértek Balassa Erikkel, a Magyar Közvéleménykutató Intézet igazgatóhelyettesével, aki 1947. június 15-én így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „Először is demokratikus országban a közvéleménykutató szervnek függetlennek kell lennie az államhatalomtól, és nálunk pontosan ez is a helyzet.” Tegyük hozzá: nemcsak az államhatalom birtoklóitól (kormány), de az államhatalom birtoklására törekvőktől (ellenzék) is függetlennek kell lennie. De ahogy az 1947 utáni években kiderült, hogy erre a függetlenségre nincs esély, hasonlóképp nem volt erre sansz a II. világháború éveiben sem.

Miként Balassa Erik a fentebb idézett nyilatkozatában elmondta, főnöke, a Magyar Közvéleménykutató Intézet igazgatója, Harkai Schiller Pál már a Horthy-korszakban csinált gazdasági vonatkozású közvélemény-kutatásokat (ilyen például a Dohányzási szokások Budapesten című 1938-as gazdaságpszichológiai tanulmány.) Illetve „voltak félénk próbálkozásai a politikai közvéleménykutatás terén is, de természetesen óvakodnia kellett attól, hogy az eredményeit publikálja.”

Nem vicc: Finnországnak a náci Németországgal való szakítása és a Szovjetunióval kötött 1944. szeptember 19-i fegyverszünet után Harkai Schiller rögvest szondázta a fővárosi lakosságot. „Számszerűleg kimutatta például, hogy a budapesti közönség többsége helyeselte Finnországnak a háborúból való kiugrását. De hát az akkori vezető körök, háborúra uszító beállítottságuk mellett, hogyan is fogadták volna ezeknek az eredményeknek a publikálását” – mondta Balassa (a rádióinterjú nyomtatásban közreadva: Jel>Kép, 1987/1.) Tekintve, hogy Harkai Schiller 1947-ben az USA-ba disszidált, gyaníthatóan ő sem adott komoly esélyt a pártatlan közvélemény-kutatásnak a szovjet blokkban.

S vajon napjainkban egy, a tudományos korrektséget fontosnak tartó, ugyanakkor pártközeli (vagy pártoknak is dolgozó) közvélemény-kutató képes-e ellenállni a nyomásgyakorlásnak, amit Ember Zoltán az Iránytű Intézet részéről így jellemzett: „Eluralkodott egy nagyon káros légkör Magyarországon. Ha egy közvélemény-kutató gyengébb adatot közöl akár nyilvánosan, akár csupán a megrendelők felé, akkor nyomás nehezedik rá, és az adatait azonnal kétségbe vonják.”

A frankót mondjad, öcsém!

Azt már elfogadtuk, hogy önmagában a párthoz húzás nem bizonyítja a kutatási csalást vagy hamisítást. De akkor mi bizonyítaná? Igazából csak gyanúk, feltevések, közvetett bizonyítékok vannak. Tavaly, az önkormányzati és uniós választások előtt jó néhány hónappal háttérbeszélgetést folytattam egy ellenzéki politikussal. Sok minden szóba került, így a választás előtti szövetségkötési és visszalépési döntéseket megalapozó közvélemény-kutatások is.

Nem a hírportálokon, tévéműsorokban publikált kutatásokról beszélgettünk, hanem azoktól a „titkos” felmérésekről, amelyeket egy párt a döntéseihez rendel, zárt, belső használatra. Engem akkor nyilván a bizalmas kutatás számai érdekeltek volna, így, bár megütötte a fülem egy mondat, csak utólag esett le a tantusz, hogy mit is jelenthet ez. A politikus felidézte a kutatócég vezetőjével folytatott beszélgetését. „Ez belső használatra lesz, tehát ide a frankó számokat mondjátok!” – intette a megrendelő a kutatót.

Nem sokkal ezután belém villant: ez most akkor mit jelent? Hogy a közvélemény elé tárt számok nem frankók? Mivel ez off the record beszélgetés volt, vagyis forrásvédelem terhe alatt hangzott el, nem nevezhetem meg az illetőt. Konkrétan amúgy sem bizonyítana semmit. Legfeljebb azt: maga az illető politikus is azt gyanítja, hogy más számokat produkál a cég kifelé, mint befelé. Amennyiben bizonyítani akarnánk, hogy csalás, hamisítás vagy manipuláció történt, azt úgy lehetne, ha egy publikus kutatás mellett egy (azzal egyazon időben, de legalábbis ahhoz nagyon közel, ugyanazon cég által, azonos módszerrel végzett) belső használatú felmérés számai nagyon mást tükröznének. Ehhez persze egy ilyennek nyilvánosságra kellene jutnia. Ennél ütősebb már csak a valós számok átírásának tényét bizonyító dokumentum, levelezés, elektronikus nyom, illetve azokról tanúskodó belső forrás volna. 

Én már a fentebb említett 2004-es cikkemben is szorgalmaztam a kutatócégekre történő belső rálátást. Ők viszont azt, aki bele akarna nézni a kártyákba, azzal hajtják el: ez szakmai belügy, ők pedig magáncégként nem tartoznak elszámolni. Jómagam már több mint két évtizeddel ezelőtti írásomban is megfogalmaztam: ez nem helytálló érvelés. Ugyanis a kutatások eredményeinek direkt politikai hatása van, egyfajta közvetett legitimációt adnak a pillanatnyi „nyertesnek”. Ha a kormány népszerűbb a felmérésekben az ellenzéknél, azt mondhatja nekik, a program jó, a nép támogat. Amikor az ellenzék szárnyal, az pedig egy indirekt legitimációja a kormánykritikának. Ráadásul ezt a közvetett legitimációt nem a társadalom, hanem egy magáncég adja.

2010 előtt, a balliberális kormányok alatt is úgy gondoltam: attól, hogy egy intézmény nem közpénzből működik, még nincs joga azt mondani, hogy ahhoz, ami a kapuján belül folyik, a „köznek” semmi köze. 2004-es közvélemény-kutatási témájú cikkemben egy magántulajdonú vegyipari céget hoztam példának: azt is joga van a hatóságnak ellenőrizni, nem szennyezi-e határértéken felül a környezetet. Ezért akkor azt javasoltam: törvényi felhatalmazással, egyik céghez sem tartozó kutatók részvételével hozzanak létre egy tudományos minősítő-ellenőrző grémiumot, amely vizsgálhatná, nincs-e valamelyik intézménynél gyanúsan sok „hibahatárt meghaladó” eltérés. Hozzátettem: a legjobb megoldás az lenne, ha ezt maguk az érintettek kezdeményeznék, hisz a tisztázás leginkább az etikus kutatók érdeke.

A „kutatók összeesküvésének” nyomában

Ezt a több mint húszéves javaslatomat máig nem vontam vissza. Ugyanakkor szkeptikusan kérdezem magamtól is: tényleg volna értelme ilyet létrehozni? Lenne olyan személyi összetételű kontrollintézmény, amelyet az összes kutatócég és az általuk mért valamennyi párt és politikus elfogadna, sőt: közösen javasolná a létrehozását? Aligha jönne létre ilyen konszenzus. Mi több, bármelyik jelölt vagy kutató bukna le hamis számokkal, azonnal kivágná magát azzal, hogy a tudjukkik csempészték be az autója kesztyűtartójába a manipulált eredményeket. Ki fogadná el egy ilyen testület (akár csalás miatti feljelentéssel társított) jelentését, ha az ő kedvenc pártját győztesnek kihozó céget marasztalná el? Nemrég a legmagasabb szinten vetették fel a közvélemény-kutatók jogi felelősségre vonásának lehetőségét.

Donald Trump 2024 decemberében „keresetet nyújtott be a Des Moines Register című újság és annak vezető közvélemény-kutatója ellen”. Az akkor megválasztott elnök „a felmérés és a közeli választási eredmény közötti nagy különbséget kifogásolja, abban nem szakmai hibát, hanem szándékos befolyásolási kísérletet lát.” Ugyanis a kutatás alapján „Kamala Harris demokrata elnökjelölt vezetett Iowában, de a valóságban Trump 13 százalékponttal verte meg őt három nappal később.” Trump szerint „ez csalás volt, és választási beavatkozás”. Persze van olyan is, hogy a politikusok megvédik a jókorát tévedő kutatócégeket, sőt. Hitelesebbnek tartják a közvélemény-kutatás eredményét, mint a választásét: utóbbinál pedig egyenesen a csalás gyanúját vetik fel. A Fidesz által létrehozott Demokrácia Központ jelentése 2002-ben, Orbánék veresége után például egyenesen azt állította: „Példátlan, hogy a választásokon olyan eredmény szülessen, amely homlokegyenest mást mutat, mint az összes közvélemény-kutató cég egybehangzó előrejelzése.”

Ami egyébként nem igaz: több ilyen eset is volt korábban. Az 1948-as amerikai elnökválasztáson a legtöbb elemző a republikánus Thomas E. Dewey megválasztására számított, pedig a demokrata Harry S. Truman aratott diadalt. A 2001. novemberi nicaraguai választásokon a kutatóintézetek a kihívó Daniel Ortega győzelmét jelezték, de mégis Enrique Balanos maradt az ország vezetője. S ha a kutatásokat vesszük: tavaly a demokratáknak kellett volna győzniük.

Van-e magyarázat a Nagy Konteóhegyen túl?

Az alul- és felülmérések vonatkozásában mindenki megtalálhatja a saját politikai rokonszenvének megfelelő, a neki tetsző konteót alátámasztó „bizonyítékot”. Ugyanis az arra hajlamosak mindkét oldalon felfedezhetik a „kutatók összeesküvésének” nyomait. 2002-ben a két, Fidesz-közeliséggel gyanúba hozható cég – a Gallup és a Tárki – volt az, amelyik a 2002-es, Orbán bukását hozó választások előestéjén legjobban túlbecsülte a Fidesz előnyét. S a Fideszt az ezután következő választásokon is „rendre felülmérték az intézetek. Egyes pártpreferencia-előrejelzések esetében ennek mértéke 2014-ben elérte a 7-8 százalékpontot is” – írja egy 2018-as elemzés. A Fidesz javára való kutatási csalás gyanúját fokozta, hogy „a 2019-es főpolgármester-választásnál az utolsó pillanatig inkább Tarlós István vezetését mérték, miközben valójában Karácsony Gergely jelentős, közel hét százalékos különbséggel nyert”.

A másik oldal ütőkártyája pedig a 2022-es választás, ahol „a közvélemény-kutatások átlagosan 9,1 százalékkal mérték felül az ellenzék táborát.” Az elemzés címe (Mi az igazság az ellenzékhez köthető közvélemény-kutatásokból?) persze jelzi, hogy a szerzője hol látja a gondot. De hovatartozás ide vagy oda, kétfelé is megáll Nagy Attila Tibor kritikája, miszerint a Publicusnál 2022-ben „47 százalékot mértek az ellenzéki összefogásnak, meg a Fidesznek is. Ehhez képest, a 47-hez képest kapott az ellenzéki összefogás 34 százalékot.” Vagy hogy a Nézőpont 24 százalékot mért a Tiszának az EP-választáson, a tényleges eredmény pedig 29,6 százalék lett. 

Persze itt is van olyan, amit nem lehet beilleszteni az ellenség–barát-felismerő ideológiai algoritmusok által vezérelt rendszerbe. Mondjuk, azt a Nagy Attila Tibor által is említett tényt, hogy „a Medián a Fidesznek 50 százalékot mért az EP-választás előtt listán, ehhez képest lett 44 százalék”. Vagyis az ellenzékiként elkönyvelt Medián épp a Fideszt mérte felül, a 2022-es választások előtt pedig Márki-Zay Péter esett neki a Mediánnak a Fidesz-győzelmet prognosztizáló kutatása miatt, mondván: „Ha Orbán Viktor tervezte volna ezt a kutatást, és hogy mikor és hol jelenik meg, pontosan ugyanezt csinálta volna. És ami úgy néz ki, mintha Orbán Viktor csinálta volna, azt sokszor tényleg Orbán Viktor csinálja.”

A Medián vezetője a DK-sok haragját is kiváltotta. „A Nyugati Fény korábban azt írta, hogy csak a Mediánnak szabad hinni, viszont amikor megírtuk, hogy Dobrev a legelutasítottabb az előválasztási jelöltek között, akkor azt írták, hogy »Hannt kilóra megvették«, vagy valami hasonlót” – nyilatkozta. Az 21 Kutatóközpont az Iránytűvel közösen már 2021. november végén olyan kutatást csinált, „amiből kiderült, hogy rosszul áll az ellenzék. Egy Závecz-mérés is nyilvánosságra került, ebből pedig kiderült, hogy Márki-Zay Gyurcsány szintjére süllyedt le a bizonytalanok között”– mondta el Róna Dániel, a 21 Kutatóközpont vezetője. Szóval azért a kép e vonatkozásban árnyaltabb.

Az ÖT-ön megjelent Orbán-interjúnak is volt egy, a közvélemény-kutatásokat érintő része. Rácz András ezzel kapcsolatban jegyezte meg, hogy a Századvég „hat százalékos Fidesz vezetést mért 2021 szeptemberében”, aztán a Nézőpont „egy hónappal később, az ellenzéki előválasztás után 13-14 százalékos kormánypárti előnyről számolt be”. Ehhez képest az interjúban Orbán arról beszélt, hogy 2021 szeptemberében „Márki-Zay Péter öt százalékkal vezetett előttem a közvélemény-kutatásokban”. Erre Hont András közbeszól: „De ezt maga sem hiszi, hát ezt most láttam. Tehát körülbelül annyira mosolyodott el, mint Kollár Kinga, amikor a bizottsági ülésen mesélt” – mondja. De Orbán nem jön zavarba, és megismétli: „Azt akarom mondani, hogy az összefogás 2021 őszén pártszinten is, és miniszterelnök-jelölti szinten is előttünk volt. Ne becsüljük le. Az, hogy utólag nagyon megvertük őket, mert nagyon megvertük őket, az ne tévesszen meg bennünket. Az egy nagyon komoly erő volt” – fogalmazott a miniszterelnök.

Erre hivatkozva Rácz András azzal vádolja Orbánt, hogy „a kormányához közel álló közvélemény-kutatók megtévesztették a nyilvánosságot… Nem véletlenül tévedtek, hanem szándékosan hazudtak, hiszen 2021 őszén nem azt hozták nyilvánosságra, ami Orbán szerint a valós mérési eredmény volt – legalábbis az interjúból ez látszik következni.” Erre valóban kizárólag a tudatos csalás szolgálhat magyarázatul? El tudom képzelni, hogy itt a miniszterelnök nem a publikált felmérésekre, hanem esetleg más, nem nyilvános, belső helyzetfelmérésre szánt adatokra gondolt, amelyekben valamennyi (de akár jókora) eltérést is okozhat, hogy nem ugyanaz a cég készíti őket. A nyilvános kutatásokat többnyire a két nagy cég, a Századvég és a Nézőpont csinálja. Az ilyen belülre szánt felméréseket azonban vélhetően kiszervezik. 

A Call Express neve merült fel, mint olyan hely, ahol „a Fidesznek fontos ügyeket mérik”, illetve „a kormányzathoz köthető megbízókkal” is rendelkező Társadalomkutató Kft. Ugyanakkor e két céget az átlagszavazó (de még az ellenzéki választó is) kevésbé köti a Fideszhez, mint a Századvéget vagy a Nézőpontot. Arról nem is beszélve, hogy hivatalosan nem lehet tudni: ezek a cégek a Fidesznek dolgoznak-e, illetve ők csinálták-e a konkrét felmérést? Egy titokzatos (szintén nem publikált) jövőbeli időközi polgármester-választásra rákérdező idei februári győri kutatásnál se derült ki a megrendelő személye, ahogy a kutatócég neve sem.

Tehát nem lehetetlen, hogy itt jóval kevesebb a válaszmegtagadó, a telefont a kérdezőre rácsapó polgár. Vagyis kevésbé torzít a kutatás. Arról nem is beszélve, hogy egy másik cég által, eltérő kérdéssorral és módszertannal végzett kutatásnál logikus, hogy más lesz az eredmény. De (főleg az anyagilag jóval gyengébben álló, ellenzék-közelinek mondott cégekkel kapcsolatban) életszerűnek tartom a Nagy Attila Tibor által a Magyar Narancs egyik riportjára hivatkozva elmondott lehetséges okot is, hogy „elég kevés olyan közvélemény-kutató cég van, amelynek van elegendő pénze megfelelő mintavétel elkészítésére. Tehát, hogy tényleg a nemek, kor, településtípus szerint megfelelő arányú emberek kerüljenek a mintavételbe.”

Nem akarok senkit borítékolva felmenteni, ám mivel bizonyíték nincs, így előre elítélni sem. Ilyen ügyekben fontos a tendenciózus hozzáállástól mentes képzelőerő és a nyitott gondolkodás. Ha mindkét oldalon vannak jelentős alul- és felülmérések, mindkét oldalnál felmerül a gyanú, hogy a belső számok frankók, a kifelé publikált adatok viszont nem azok, akkor nem feltételezhetjük, hogy biztosan csak az egyik oldal csal. Hanem mindkettőről feltételeznünk kell – vagy mindkettőnél el kell fogadnunk a mentségeket. Netán belátni azt, hogy a világ bonyolult – s minden oldalon egyaránt lehetnek olyan cégek és kutatók, akik csalnak, ahogy olyanok is, akik szimplán tévednek. Meg talán még olyanok is, akik jól s tisztességesen végzik a munkájukat. Illetve hitvezérelt vád-, és védőbeszédek helyett érdemes inkább a valódi terhelő vagy felmentő adatokat előásni. Igaz, ez utóbbi jóval nehezebb meló.