A YMCA, amit a Trump-kampány és a beiktatás jócskán újrapörgetett, nemcsak hogy világsláger és örökzöld, hanem egyenesen az amerikai kulturális örökség hivatalos része, amióta 2020 márciusában bekerült a National Recording Registry-be, ami azoknak a hangfelvételeknek az összessége, melyek „kulturálisan, történelmileg és esztétikailag szignifikánsak, reflektálnak vagy mondanak valamit az Egyesült Államok életéről”. Ezt a bizonyos nemzeti hangfelvétel regisztert a washingtoni Kongresszusi Könyvtár kezeli, az abba beválogatott dalokról a könyvtár által válogatott testület, zsűri dönt.

A dalt előadó Village People-nek nem a YMCA az egyetlen slágere, van ott még, ahonnan az jött – a zenekar (vagy mondjuk inkább: projekt – erről mindjárt bővebben) nevéhez olyan további jól ismert popdalok kötődnek, mint a Macho Man, az In The Navy vagy a Go West (amiből sok-sok évvel később a Pet Shop Boys készített feldolgozást). A formáció tulajdonképpen afféle ős-fiúcsapat, ahol a háttérben dolgozó szerzők írják (írták) a dalokat, a tagok az évek alatt cserélődnek, vannak, akik többé-kevésbé az állandóságot képviselik – olyan tag egyébként a Village People történetében nincs, aki végig, de tényleg folyamatosan a formáció tagja lett volna – és vannak, akik jönnek-mennek. Kicsit hasonlóan a kor másik ilyen jellegű zenei formációjához, a Boney M-hez. A Village People 1977-ben alakult és a mai napig létezik, nagyjából folyamatosan. De a működését tényleg nem érdemes zenekarként kezelni, inkább brand, popkulturális termék, szórakoztatóipari fenomén.

De mi az a YMCA?

A YMCA egy tizenkilencedik században, egész pontosan 1844-ben alapított protestáns keresztény szervezet, a Young Men’s Christian Association rövidítése, melynek létezik egy testvérszervezete, a Young Women’s Christian Association. A máig is működő szervezet – amellett, hogy aktív az oktatásban, a sportban, a művészeti képzésben, az üdültetésben, családi- és gyerekprogramokban – többek közt fiatalok számára fenntartott olcsó szállásokat működtet világszerte, így az Egyesült Államokban. 1940-re százezer ilyen szoba állt a jellemzően a kistelepülésekről az amerikai nagyvárosokba érkező fiatalok rendelkezésére. Ahogy a YMCA című dal fogalmaz (és játszik el számos kritikus és elemző szerint a fiatal férfiak együtt-helyzet meleg allúzióival):

It’s fun to stay at the Y.M.C.A.
It’s fun to stay at the Y.M.C.A.
They have everything for young men to enjoy
You can hang out with all the boys
It’s fun to stay at the Y.M.C.A.
It’s fun to stay at the Y.M.C.A.
You can get yourself clean, you can have a good meal
You can do whatever you feel

Feltörekvő formáció indiánt keres

A Village People mögött egy francia dalszerző-producer-páros áll, Jacques Morali és Henri Belolo, akik 1977-ben tették át a székhelyüket New Yorkba. A demófelvételeikkel elsőként Victor Willis énekes-színészt találták meg, aki a Village People első, cím nélküli nagylemezén énekel. Az album – amin egyébként összesen négy dal hallható, szóval a mai kategóriák szerint inkább EP vagy maxilemez –, de főként a San Francisco című szám sikert aratott, jól illeszkedett a kor diszkókultúrájába – ami épp a csúcson volt, ebben az évben mutatták be a Szombat esti láz (Saturday Night Fever) című filmet a Bee Gees zenéjével –, viszont, ha már siker, koncertezni is kellett, szükség volt színpadra vihető emberekre. Willis adott volt, ő lett a rendőr, mellé érkezett Felipe Rose, az indián, aki korábban egy melegbárban volt táncos – és aki aztán 2017-ig a formáció tagja is maradt –, valamit Alex Briley (a G.I.), Mark Mussler (a melós), Dave Forrest (a kovboj), Lee Mouton (a bőrös motoros), és még a Village People egyik szövegírója, Peter Whitehead is beszállt. Utóbbiak csak egy ideig maradtak a Village People tagjai, mert idővel állandó formációra lett szükség, amit el lehetett vinni turnéra. Hirdetést adtak fel, „macsó típusokat keresünk: tánctudásra és bajuszra szükség van”, jött a bőrbe öltözött Glenn Hughes, a kovboj Randy Jones, és az építkezési munkás, David Hodo. Már ez a felállás jegyzi a zenekar 1978-es Macho Man című nagylemezét, amin – fenntartható növekedés! – már hat dal hallható, köztük a címadó szám, a lemez legnagyobb slágere, meg többek közt az I am What I am, amit a Rolling Stone kritikusa „emberi jogi himnusznak”, Randy Jones pedig a Village People első, nyíltan a melegek önazonossága és szabadsága mellett kiálló számának nevezett, de hasonlóan homoszexuális tematikájú a floridai nyaralóhelyről szóló Key West című szerzemény is.

Young men

Fél évvel később már jött is következő album, hiszen addig kell ütni a vasat, ugye, ez alaptétel a szórakoztatóiparban. Ez lett a Cruisin’, rajta pedig a Village People világslágere, a YMCA, ami az amerikai kislemezlistán csak második lett, de egy csomó európai országban toplistavezető lett. A Cruisin’ az Egyesült Államokban platinalemez lett, Kanadában négyszeres platina és számos európai piacon aranylemez. A Village People sikere itt még nem ért véget: 1979 tavaszán érkezett a Go West című nagylemez, melyen a jól ismert címadó szám mellett ott az In The Navy című örökbecsű, amivel az történt, hogy az amerikai haditengerészet engedélyt kért a szerzőktől, hadd használja a dalt televíziós és rádiós toborzókampányához. Sőt mi több: a dal videóklipjét egy hadihajón, a San Diegóban állomásozó USS Reasoneren forgatták.

És ha már videók, természetesen nehezen feledhető a YMCA híres-neves zenés kisfilmje is. Nagyjából itt tetőzött a zenekar népszerűsége: három hónapos amerikai turnéra mentek, áprilisban pedig a Rolling Stone címlapot szentelt a formációnak. De ez már a vég kezdete is volt egyben. 1979 augusztusában, a Village People részvételével forgatott Can’t Stop The Music című film – melynek története nagyjából a formáció történetét dolgozta fel, vagy arra alapozva mondott el egy sztorit – forgatása alatt az alapember, Victor Willis távozott, hogy aztán 1981-ben egy rövid időre visszatérjen (majd 2017-ben ismét, ám az már egy egészen más történet). A diszkózene időközben ugyancsak lejtőre került, jött az újhullám meg a posztpunk. A Village People a nyolcvanas évek közepéig még adott ki lemezeket – aztán több mint harminc év után, 2018-ban megint, Village People Christmas címmel – és folytatta a fellépéseket is, de ez már inkább csak hakni és múltidézés lett.

A nem is annyira a háttérben meghúzódó Trump-szál

A YMCA e pillanatban természetesen a dal Trump-kontextusa miatt érdekes elsősorban. Ez a történet nem fordulatok nélküli. Willis 2020 júniusában kijelentette, hogy Donald Trump nem használhatja a Village People dalait a kampányában, sem a YMCA-t, sem a Macho Mant. Pár hónappal később, szeptemberben már ezt mondta: „A YMCA mindenki himnusza, ami a bulizásról szól. Ami azt illeti, arra, hogy az elnök használhatja-e a dalt a kampányrendezvényein, nem adtam engedélyt, mert az engedélyre nincs szükség. (…) Ha Trump-gyűlölő lennék, simán rosszindulatból beperelném, ám nem vagyok az, és nem fogom az ügyvédeimet ráküldeni az elnökre. De ha már itt tartunk, legalább eltáncolhatná a YMCA-mozdulatokat.” Aztán 2020 októberében újabb Willis-nyilatkozat: „Megkértük Trumpot, hogy ne használja a YMCA-t a kampányrendezvényein.”

A YMCA a 2024-es Trump-kampányban újra előkerült. 2024 decemberében Victor Willis ismét megszólalt, elmondta, hogy „nem volt szíve” letiltani a dalt, amikor látta, mennyien vonják meg engedélyüket, hogy Trump a dalaikat kampánycélokra használja. „Trump láthatóan tényleg szereti a YMCA-t, és élvezi a dalt”, tette hozzá. Kifejezte mindemellett, hogy a YMCA nem meleghimnusz, sőt, hozzátette, beperli azokat, akik ilyen értelmű kijelentéseket tesznek. A történet vége és eddigi csúcspontja, hogy a január 20-i elnöki beavatáson nem egyszerűen megszólalt a YMCA, hanem a Village People színpadra is lépett.