A mozgókép szinte a kezdetektől rendelkezik erős társadalmi dimenzióval, állapítják meg Virányi Orsolya és Németh Róbert kulturális beszélgetőműsorának vendégei. De miért nem csak thriller a Cápa, és hogyan készült a Fekete pont? És mit hozott a NER a filmben? Ez mind kiderül a műsorból.
 


Ma már szinte magától értetődő, hogy a film és a közélet összekapcsolódik, de vajon így volt-e ez a kezdetektől – innen rugaszkodik el a legfrissebb Csemegepult. Paár Ádám, aki a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa, területe többek közt a politika és a filmek kapcsolódásai, meg is adja a választ: igen, lényegében a kezdetektől megvolt ez a kapcsolat. Az USA-ban kezdődött a film tudatos politikai használata, mert a sokféle bevándorlóból egységes társadalmat kellett formálni mondja Paár. Hozzáteszi, Európa kezdetben lenézte a filmet – a varieté, a cirkusz szintjén kezelte –, de az 1930-as évekre többek közt a diktatúrák is (Németország, Olaszország, Szovjetunió) felismerték a tudatformálásban is felhasználható jelentőségét.

Előkerül a kérdés, mi a különbség a demokratikus értékeket hangsúlyozó filmek, és az úgynevezett propagandafilm között. Van szándékbéli eltérés, de a demokráciák is használnak propagandát, és egy úgynevezett nevelőfilm is lehet didaktikusak, állapítják meg a Csemegepult asztalánál.

Ami a didaktikus hangoltságot és a filmes tudatipart illeti, szóba kerül a Philadelphia, az Amerikai história X, vagy éppen a Zöld könyv. Milyen jól eltalált koktél működik ezekben a mozikban, hangzik el a kérdés. Azt is megtudhatjuk, mitől több a Cápa, mint egyszerű thriller, és vajon tényleg Tom Hanks-e „az ideális amerikai ember” a filmvásznon.

Hogyan aránylik egymáshoz a közönségigény, a korszellem és alkotó autonómiája, ez a kérdés is felkerül arra a bizonyos asztalra. Ez a kérdés persze nem csak a kurzus- és propagandafilmek dimenziójában, hanem a szerzői- és közönségfilmek metszetében is feltehető. Az amerikai filmgyártást a közönségigény határozza meg, Európában inkább az állami támogatás, jegyzi Szimler Bálint, és hozzáteszi, a szerzői film és a közönségfilm között nagy szakadék van. Paár Ádám szerint létezik egy sajátos amerikai filmes műfaj, nevezzük az amerikai „életmódfilmnek” – a kisvárosi közösségek konfliktusait bemutató alkotások –, ezek mifelénk szinte hiányoznak, pedig relevánsak lennének. Ehhez kapcsolódik Szimler Bálint megjegyzése is: Magyarországon hiányzik a jelen problémáit feldolgozó filmkultúra, pedig a téma „az utcán hever”. Ezen a ponton természetesen előkerül Szimler Bálint debütáló játékfilmje, a Fekete pont, ami a magyar oktatás helyzete körül kutakodik, annak mélyrétegeit vizsgálja egy iskolai történeten keresztül.

A műsorban természetesen szó esik a NER-évek emblematikus filmjeiről, az elmúlt tizenöt év filmes finanszírozásáról, az Inkubátor-programról, az Andy Vajna-korszakról, a múlt és a jelen kurzusfilmjeiről, a klasszikus filmes propagandáról is.