Karafiáth Orsolya és beszélgetőpartnerei, Balogh Gábor és Konok Péter a műsorban szót ejtenek a legismertebb vonatkozó kommunista és náci filmekről, megvitatják, mikortól számít propagandának valami, felmerül, születtek-e jó művek ebben a műfajban, valamint az is, a mesterséges intelligencia korában mi változott.
A műsorvezető bevezető kérdésére Konok Péter lelkesen kijelenti, hogy minden propagandafilmet imád, amire Balogh Gábor egyetértően bólogat, neki is ez a „személyes perverziója”, szerinte ebből tudja a történész a legegyszerűbben megállapítani, milyen volt a hatalom természete.
Konok szerint valójában onnantól számít propagandának valami, ha „a plusz jelentés válik a jelentéssé”. „Ez egy skála”, foglalja össze a mondandóját Balogh Gábor – ha egy művész el akar mondani valamit, az még nem propaganda, a körülmények döntik el, hogy elgondolkodtató filmről beszélünk-e, vagy sem. Balogh hozzáteszi, különbséget kell tenni a propaganda és az indoktrináció közt is, amihez segítséget is nyújt: a propaganda „az arcodba ordítja, hogy mi az igazság és csak ez az egy igazság van, az indoktrináció nem ennyire durva, nem ennyire pusztító, viszont alattomosabb”. Persze, emeli ki Balogh, az is eldönti a kérdést, hogy tetszik-e nekünk a mondanivaló, vagy sem, és itt szükség van önreflexióra.
Az igazi propaganda nem magányos befogadásra van szánva, hanem közösségi élménynek készült, amihez rituálék is párosultak, magyarázza Konok Péter. Ezt Balogh azzal egészíti ki, hogy „a propagandafilm az nem a film műfajának elfajzása, hanem az egyik, ha nem a legfontosabb eredete”.
„Az igazán ütős propaganda, és ez máig így van, megpróbálja magát dokumentumként eladni”, jelenti ki Konok Péter, aki szerint egyébként a nácik nem tudtak olyan jó propagandafilmeket csinálni, mint a szovjetek. Ezzel Balogh vitázik, szerinte fordítva van, és Az akarat diadala című filmre hivatkozik.
Kérdés, mi lehetett az a pillanat, amikor a hatalom rádöbbent arra, hogy a mozgóképet el lehet kezdeni politikai célokra használni. Konok szerint Lenin 1923-ban, Balogh viszont korábbra tenné ezt, az első világháború idejére – bár azzal egyetért, hogy a legtudatosabban a szovjet-orosz hatalom használta így a filmet. Konok kiemeli, hogy a különböző propagandafilmeknek nagyon fontos része, hogy „nem múlthamisítás, hanem a múlt kiigazítása” zajlik.
Egy ponton összefűzik történészeink a múlt századot és jelenidőt a műsorvezető közösségi mediára vonatkozó kérdése segítségével. Konok Péter megállapítja, hogy szerinte erősebb lesz a propaganda, mint valaha, mert „nem a hitelesség, hanem a hit vált a központi kérdéssé”, Balogh úgy látja, hogy „a közbeszéd legmeghatározóbb eleme nem az, hogy mindent elhiszek, hanem az, hogy semmit”. Ettől szerinte sebezhetőbbek az emberek, mert a nagy kritikus gondolkozásban elfáradnak, és végül a századik hülyeséget fogják elhinni. Konok életvezetési tanácsadásba fog, szerinte úgy tudunk válogatni, ha azt vizsgáljuk meg először, mi magunk miért akarjuk elhinni azt, amit elhiszünk.
A műsorban előkerül még, hogy mi köze a propagandafilmeknek és a dokumentarizmusnak egymáshoz, szó esik számos alkotásról és arról, hogyan értelmezzük ezeket az akkori ember fejével, valamint arról is, mi a művészek sorsa és megítélése egy-egy hatalom bukása után. Megtudhatjuk azt is, mit könnyezett meg Balogh Gábor, és hogy mit játszottak az Internacionálé helyett anno a kommunista gyűléseken.
Bejelentkezés